Kedves Öregdiák Társaim!

Újra itt vagyunk együtt kedves osztályfőnökünk, latin tanárunk sírjánál, ahol már eddig is rengeteg szép gondolat, és Laudáció hangzott el… Idén engem kért fel Egyesületünk Elnöke, Nagy István, hogy készüljek bevezetővel a megemlékezésre.

Bennem ezért ott a kétség, tudok-e még nektek bármilyen témakörben valami újat mondani?

Kik vagyunk itt? Olyan régi diákok, akik büszkén vállaljuk, hogy Rákóczisták/ Érsekisták voltunk. Hálával gondolunk mindazon tanárainkra, akik ifjú éveinkben elindítottak minket a jó úton, és hisszük, hogy ma is pont ezért vagyunk itt, mert idős korunkra megmaradtunk ebben a nekünk tanított, és elénk élt – ugyanakkor megbízhatónak bizonyult érték- rendszerben.

De egyben mi olyan emberek is vagyunk, akik mind a mai napig nem fáradtunk bele abba, hogy a megismert, és általunk is megélt igazságokat továbbadjuk az utánunk jövő generációnak. Arra törekszünk, hogy hiteles TANUI lehessünk a múlt nagy eseményeinek. Ki-ki a maga lehetőségei szerint munkálkodik ezen, szűkebb és tágabb családjában, szakmai és baráti körökben, sőt többen közülünk még közéleti kérdésekben is hallatják szavukat.

S ami miatt ma megszólítalak Benneteket, az pedig az, hogy remélem - mi olyan emberek is vagyunk, akik még ma sem zártuk be a szívünket az új előtt, és örömmel tekintünk a jövő felé! Ezért mai rövid elmélkedésemet az Időskor és növekedés témakörében kívánom megtartani.

Nyár elején kaptam egy könyvet kedves barátnőmtől, dr. Szentághotai Klárától, Fidelis RUPPEERT bencés szerzetes művét, mely hazánkban a Bencés Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban.

Azzal ajánlotta figyelmembe, hogy az egyes fejezeteket naponta olvasgatva -érdemes átgondolni az eddigi életünket:

- Számot vetni mindazzal a sok jó törekvéssel, amivel indultunk, vagy amit aztán életünk aktív szakaszában elértünk, és amiről esteleg lemondani kényszerültünk… Vajon ki hogy fogja zárni az elszámolást? Gondolunk-e egyáltalán azon nagy feladatokra, amik még előttünk állnak, és mondhatjuk-e, hogy ezekre is jól felkészültünk már?

Így ír a könyv: Az – egészség – valóban nagy jótétemény – különösen idős korban. DE TÉNYLEG AZ EGÉSZSÉG A LEGFONTOSABB megőrzendő cél az Életünkben?

Ha csak az egészség mutatóját nézzük, és még idős korban is jó egészségnek örvendünk, - ami mindenképpen szerencse, - könnyen becsaphatjuk magunkat, hogy még fiatalok vagyunk – és talán halogatjuk a többi témát, amelyek pedig a bölcs öregedés útján fontosak lennének. Míg nem aztán túl késő lesz, és már nem tudunk megfelelően viszonyulni hozzájuk.

Érdemes egy kicsit elgondolkodni mindannyiunknak azon, hogyan lehetünk úrrá lenni a kérlelhetetlen jövőn - hiszen elég, ha csak olyan társainkra gondolok, akik néhány éve még itt álltak velünk együtt a sír, vagy COX Tanár Úr emléktáblája körül, és pl. szép verset szavaltak .. (gondolok itt Végváry Tamás testvérünkre, aki már 9 éve nincs velünk)

-----------------------------------------------------------------------

Hogyan viszonyuljunk tehát az Életünkben előforduló, és megoldandó nagy feladatokhoz? A könyv válasza erre a következő: – Sem gyáván, sem hősként! Ha gyáva vagyok, akkor nem lehetek ura életem egyes korszakainak, így az öregségnek sem. Az élet egyetlen korszakában sem válik javunkra, ha hagyjuk magunkat megfélemlíteni, inkább valamiképpen az a feladat, hogy szembe nézzünk a kihívásokkal.

Öregkori erőfeszítéseink eredményei minden esetre meglehetősen szerények, és a kifejtett erő, alig hoz eredményt.

Ezért nem használ az sem, ha a hőst játsszuk. Az öregség nem azoknak való, akik azt hiszik, hogy győzhetnek vele szemben! Ez meghökkentően kijózanító vélemény - de minazok, akik ennek ellenére mégis kiérdemlik rokonszenvünket, sőt sok esetben csodálatunkat – valahol a gyávák és a hősök között állnak, mert bizalommal és hittel fogadják el a rájuk nehezedő terheket….

-----------------------------------------------------------------------

Azért emeltem ki most ezt a néhány rövid gondolatot az említett műből, - mert COX tanár jól felkészült élete utolsó nagy vizsgájára, amikor 2008. szeptember 6-án reggel a másnapi Márványmenyasszony találkozóra készülő lélekkel tért meg Teremtőjéhez.

Véleményem szerint oktató-nevelői munkájának legnagyobb ajándéka Számunkra pont az volt, hogy a gimnáziumi éveink után sem hagyott minket magunkra, hanem szinte folyamatosan tanított tovább. Az Ő nyitottságának köszönhetően nem szakadtak meg a régi kapcsolatok, ifjú kori barátságok, hanem inkább gazdagodtak, tovább erősödtek, és épültek. Eközben mi pedig figyelemmel kísérhettük az Ő csodálatosan megélt időskori éltét is. Az Általa tanított életvezetési elveket saját példájával hitelesítette. És ami a legszebb volt, hogy betegségében, és halálában még tudott ehhez újat hozzátenni - hiszen útmutatást adott nekünk, hogyan tehetjük fel a koronát Életünkre!

Ki emlékszik - mi volt mottóként kiemelve a BIBLIÁBÓL a Tanár Úr gyászjelentésén?

„Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a MI hitünk. „(1 Jn. 5,4)

S itt felhívom a figyelmet, különösen erre az egy kis rövid szóra: hogy - a MI hitünk, tehát nemcsak egyszerűen a jószándékkal megélt, és felvállalt HITÜNK, - mert a MI HITÜNK más, azt meg kell ismerni, de élni nem egyszerű.

Mert a mi HITÜNK nem ugyanaz, mint, amit sokszor megvalósítunk. „ ilyen és olyan” meggyőződéseink szerint pozitívnak tartott életelveket. Pedig azt is megtapasztaljuk, hogy nem elsősorban az a jó ember, aki templomba jár, vagy döngeti a mellét a saját erkölcsös élete hirdetéseként, hiába sorolja, hogy milyen értékek köszönhetők Neki, és munkásságának, nem nyeri el tiszteletünket.

COX ebben volt igazi példakép, csendes és következetes hitvalló ember volt, de egyben idős koráig tanulni vágyó lelkülettel élte mindennapjait, és erre bíztatott minket is:

- Tanítványaim! Legyetek fejlődni vágyó emberek - Életetek utolsó leheletéig!

Most én is kérlek Benneteket – újra és újra véssük emlékezetünkbe ezt a fontos gondolatot!

Köszönöm, hogy meghallgattatok!