Írta: » Ítélet [Pázmány JÁK] | 2012. november 20. kedd, 22:52
Zlinszky János Professzor Urat, Karunk alapítóját, 80. születésnapján mint Tanárt, Tudóst és meghatározó Közéleti
Embert köszöntötte, akivel együtt kezdték 1947-ben jogi tanulmányaikat, s
együttműködve, a „történelmi lehetőséget” kihasználva hozták létre Karunkat. Szászy István tanítványa volt, kinek emlékének ajánlja
nemrég, immár nyolcadik kiadásban megjelent „A
nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga” című tankönyvét, melyben tükröződik mind
az a hatalmas mennyiségű elméleti tudás, melynek a gyakorlati megvalósulásában
is szakértő.
Bánrévy Gábor Professzor Úrral beszélgettem, a Tanárral, a Tudóssal és
a Közéleti Emberrel.
Diplomatának
készült, az egyetemen is bent szeretett volna maradni, de a politika más
irányba kormányozta…
Annak
idején a Parlament épületében működött a Külügyi Akadémia, mely az esti
tagozathoz volt hasonló: a hét minden napján, délután háromtól este hétig,
nyolcig előadások voltak, melyek a diplomáciatörténettől kezdve, a nemzetközi
közjogon át a protokollig, igen sok dolgot felöleltek. Így a jogi
tanulmányaimmal párhuzamosan végeztem a diplomata-képzőt, s az első évet
sikeresen abszolváltam is. A következő év decemberére körülbelül ötvenen
voltunk, s vártuk, hogy meghirdessék a vizsgaidőpontokat, de hiába.
Akárhányszor betelefonáltunk érdeklődni, megnyugtattak minket… Egészen addig,
míg január végén kézhez nem kaptunk egy határozatot, miszerint mivel a féléves
vizsgakötelezettségünket nem teljesítettük, így hallgatói jogviszonyunkat
megszüntették.
Nagy
törés volt az életében?
Igazából
az viselt meg, hogy mi áll a háttérben. Addigra már világossá vált az
1948-49-es fordulat, a szovjet reform, az egypárti
uralom… De ha nem is egészen úgy, ahogy elképzeltem, diplomata lettem: 1968-ban
bekerültem az akkori Külkereskedelmi Minisztériumba főosztályvezető-
helyettesnek, s az én feladatom volt a szellemi tulajdonnal kapcsolatos témák
külgazdasági vonzataival való foglalkozás, s ennek köszönhető nagyon sok
diplomáciai konferencián vettem részt a magyar delegáció tagjaként, olykor
vezetőjeként.
Jogi
tanulmányaimat Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdtem...
Szászy István mellett gyakornokoskodtam... 1947-ben, elsőévesként már kapcsolatba kerültem Szászy-val, a nemzetközi kollíziós
magánjog atyjával, s habár viszonylag rövid ideig munkálkodhattam mellette –
1950-ben kirúgták az egyetemről, melynek közvetlen hátterében az állt, hogy nem
írta alá a Mindszenty-t elítélő nyilatkozatot –, karizmatikus személyisége
meghatározó volt számomra. Rengeteget tanultam tőle, mellette, hiszen „A magyar magánjog általános része” című könyve második
kötetének lektorálásában én is részt vettem, mely az első olyan magyar nyelvű
munka volt, mely egy egészen új, a magyar jogban nem ismert rendszert alkalmazott.
Több,
mint harmincöt évet töltött el a gyakorlatban a
külkereskedelemben, közben oktatóként is tevékenykedett, majd a Pázmány új
fejezetet nyitott az Ön életében is.
1977-ben
keresett meg egy régebbi ismeretség megújításaként a szegedi József Attila
Tudományegyetem polgári jogi tanszékének vezetője, Kemenes professzor úr, s
megkért, hogy vállaljam el a nemzetközi magánjog oktatását. Ekkor a
Külkereskedelmi Minisztériumban dolgoztam, így kompromisszumokkal, de a nappali
tagozatosok oktatását el tudtam vállalni. Azóta tulajdonképpen megszakítás
nélkül tanítok. Őszintén szólva nem volt könnyű időszak, mivel gyakorlatilag
hetente egy napot lent kellett töltenem Szegeden úgy,
hogy általában reggel hétkor indult a vonatom, s az előadás megtartása után, négyöt
körül értem vissza Pestre. Egy félév erejéig ez még azzal is nehezedett, hogy –
mivel az épp aktuális főnököm nem tudta megengedni azt a „luxust”, hogy egy
teljes napon nélkülözzön – csak később, tíz körül tudtam indulni, mert még
reggel el kellett látni a minisztériumi feladataimat is.
Szegedhez
köti még az is, hogy ott jelent meg „A nemzetközi
gazdasági forgalom és személyi viszonyok jogi szabályozása” című munkája,
mellyel elsőként kísérelte meg egyetlen műben összefoglalni a nemzetközi kollíziós magánjog mellett a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok jogát.
1980-ban
került sor e munkám kiadására. Ezekben az években nemcsak nálunk, hanem más
országokban is hasonló gondolatok születtek, hasonló rendszereket próbáltak
kiépíteni, s büszkeséggel mondhatom, hogy bár az ötlet Mádl Ferenccé, az első
megvalósítása az enyém. Mádlnak két évvel korábban, 1978-ban jelent meg „Az
összehasonlító nemzetközi magánjog – A nemzetközi
gazdasági kapcsolatok joga” című könyve, melyben felvetette, hogy ideje azt az
évtizedek óta uralkodónak számító koncepciót feladni, mely szerint a nemzetközi
magánjogban vannak közvetett, utaló szabályok; kollíziós
jogi szabályok s közvetlen jellegű szabályok. Akkoriban mondjuk erre jó példa
volt a KGST országok között érvényben lévő ÁSZF. Zárójelben jegyezném meg, hogy
az egy államok közötti megállapodás volt, aminek az alkalmazása kötelező erővel
bírt, tehát nem a felek döntötték el, hogy alkalmazzák –e. S akkor jelent meg
Mádlnak a tanulmánya, melyben felveti, hogy vissza kellene térni az eredeti
koncepcióhoz, mely szerint a nemzetközi magánjog a kollíziós
magánjoggal egyenlő, míg a gazdasági kapcsolatokat közvetlenül rendező
szabályokat a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga elnevezéssel, különálló
jogterületként kell felfogni.
De
térjünk vissza a Pázmány gyökereihez…
A
90-es évek közepén végre lehetőség nyílt arra, hogy egy nem állami kézben,
irányítás alatt lévő, hanem a katolikus egyház által irányított és a katolikus
hit és erkölcs tanítása alapján álló egyetemet hozzunk létre, így mikor 1995
tavaszán Zlinszky János, aki nemcsak évfolyamtársam,
hanem kedves, jó barátom is volt, megkeresett, hogy nem volna –e kedvem átjönni
a Pázmányra, örömmel igent mondtam. S ez két dologgal is egybe esett: az egyik
a szegedi oktatás befejezése, a másik, hogy nyugdíjba mentem, s lezártam
negyvenéves külkereskedelmi múltamat. Azért is vállaltam el örömmel Zlinszky Úrnak a felkérését, mert abban a szerencsés
helyzetben voltam, hogy amit tanítottam, azt egy külkereskedelmi szakvállalat
jogtanácsosaként, majd utána évtizedekig a minisztériumban dolgozó, a
jogszabályok és nemzetközi szerződések megalkotásában aktívan részt vevő
személyként a gyakorlatban is ismertem.
A
kezdeti terveikből mi valósult meg?
Annyi
biztosan, hogy létezik a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek a Jog- és
Államtudományi Kara, bár voltak időszakok, mikor sokan az akkori minisztériumi
vezetők közül örültek volna, hogy ha esetleg sikerül ezt az új jogi kart
megfojtani. Ami viszont baj, s ez nemcsak a mi Egyetemünkre vonatkozik, hogy
megnyirbálták a felvételivel kapcsolatos jogokat. A kezdeti nagy előny mára már
teljesen megszűnt: anno egy nagyon alapos, gondosan kidolgozott, részben
szóbeli, részben írásbeli felvételire támaszkodva mi magunk dönthetjük el, hogy
kiket veszünk fel. Tehát mára már mit sem ér az az
elképzelés, hogy egy katolikus szellemiségű egyetemet úgy hozzunk létre, hogy
már a felvételnél is elsődlegesen olyanokat válogassunk, akik vállalják, és
vállalni tudják az általunk képviselt szellemiséget és az az
alapján történő tanulást.
Azért
ez a legendás, első évfolyamokban megvalósult, nem?
Igen,
kezdetben igen. Azonban a helyzet fokozatosan romlott. Még mindig őrzöm a
fiókomban, talán a második vagy a harmadik évfolyam írásbeli felvételijének a
kérdéseit, amik jól rávilágítanak arra, hogy milyen módon és mit szerettünk
volna. Nem is annyira tárgyi tudást… Inkább azt akartuk látni, hogy ki, hogyan
és miként gondolkodik. De a központi rendelkezések nemcsak a felvételi
válogatás és döntés jogát vették el az egyetemektől, főiskoláktól, hanem
beleszóltak példádul a számonkérése, a vizsgáztatás „hogyan”-jába
is.
Számomra
azonban úgy tűnik, hogy karunkon talán egy kicsit a központi elvárásoknak való
túlzott megfelelni akarás – megszűnt a fontosabb vizsgák társas formában
történő teljesítése, az alapvizsgák, illetve a szigorlatok. A társas
vizsgáztatásnak nagyon lényeges funkciója, hogy ez az az
„iskola”, ahol a fiatalok az idősebb, tapasztalt oktatóknak a vezetése mellett
beletanultak a vizsgáztatásba. A fiatal oktatók hajlamosak arra, hogy saját
tudásukhoz mérjék a vizsgázó tudását. Azt hiszik, hogy ha ő úgy tudja, akkor a
hallgatótól is elvárható ugyanaz. De ez így, ebben a formában nem igaz, mert az
embernek nem saját magához kell mérnie a másikat. Az csak régi anekdotákban
szerepel, hogy a hallgató a vizsgán legfeljebb csak elégségest, a tanársegéd
közepest, a docens úr jót, jelest pedig csak maga a professzor kaphat.
Figyelembe
kell venni azt is, hogy nem egyforma a hallgatók képessége, a
visszaadási-készsége, s mondjuk egy nehezebben megnyilatkozó valaki lehet, hogy
sokkal mélyebb tudással rendelkezik, mint az, aki folyamatosan, jó
beszédkészséggel halandzsázik. A jogi pálya – nagyon kevés kivételtől
eltekintve – igényel bizonyos határozottságot, s ezt például a jelenlegi
felvételi egyáltalán nem tudja mérni. Az a bizonyos hivatkozás, hogy
esélyegyenlőséget kell biztosítani, azt sokszor félreértelmezik, mert
egyszerűen arról van szó, hogy máshonnan vegyek példát: valaki hiába szeretne
sebészorvos lenni, hiába tanul meg mindent ezzel kapcsolatban, ha egyszerűen
hiányzik az a kézügyessége, ami bizonyos határokon túl nem is fejleszthető,
akkor belőle sosem lesz sebészorvos.
A
jogi pályán is ha valaki nem rendelkezik bizonyos
alkalmassági kritériumokkal, akkor hiába próbálkozik, nem lesz belőle igazán jó
jogász.
Nem
tervezték retorika oktatását?
De,
az első néhány évben, bár nem pont ilyen elnevezés alatt, volt is. Aztán a nagy
központosításból eredően lassan kikopott. Többek között azért is, mert ugye
rettenetesen féltjük a szegény hallgatókat a túlterheléstől. Na
most igaz, hogy nagyon régen volt, de azért én még emlékszem az egyetemi
évekre. Ne mondja nekem senki, hogy egy ép és egészséges hallgató esetében a
túlterheléstől kell tartani. Az egy nagyon összetett dolog, hogy mitől kell
félteni a hallgatót. De az nem a túlterhelés. El kell viselni a többleteket.
Egy ésszerű középút kellene, mert nem lehet mindent az egyetemre bízni, de az
sem egy helyes megoldás, hogy mi szigorúan csak jogot tanítunk, s minden
egyebet kizárunk.
Ahogy
ezekről beszél, kis keserűséget érzek a szavaiban…
Ezt
nem is tudom, hogy minek lehetne nevezni… Természetes folyamat, hogy a kezdeti
oktatói gárda, akik 1995-től még néhány évig vezették a kar életét, munkáját,
kiöregedett, sajnos, nem egy közülük nincs is az élők sorában, tehát a
fiatalabbaknak kellett előrébb lépniük. Azt azonban fájlalom, s talán nem
ártana, nem ártott volna bizonyos döntések meghozatala előtt kikérni a régi,
tapasztalt oktatók véleményét, meghallgatni minket, mert páran még vagyunk, a
professor emeritus jelzővel… Nem a döntések jogát siratom, de valószínűleg
tudnánk még olyan dolgokat, olyan szempontokat is mondani, amire talán egy
fiatalabb nem is gondol.
Mikola
Orsolya
Szerző: » Ítélet [Pázmány JÁK]
Pázmány Péter Katolikus Egyetem - Jog és Államtudományi Kar
Forrás: http://www.campusonline.hu/lapozo/3468-interju-banrevy-gabor-professzorral.html