Búcsúbeszéd Bite Pál ravatalánál

2016.március 4. (Remetekertvárosi Szentlélek templom)

Tisztelt Gyászoló Család! Kedves volt osztálytársak, barátok, ismerősök!

A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium 1967-ben érettségizett IV. A osztálya nevében engedjék meg, hogy pár gondolatomat felolvassam Önöknek: a gyászoló családnak, barátoknak, ismerősöknek, és nem utolsó sorban Nektek – kedves jelenlévő osztálytársak. Bite Pali hamvai előtt állunk, döbbenetesen korán eljött érte a halál angyala, régóta sokat szenvedett és megváltás volt számára a mennyei megszületés pillanata.

Eljöttünk, hogy lerójuk kegyeletünket egy volt osztálytársunk földi maradványai előtt. Osztozzunk a gyászoló család fájdalmában, megálljunk egy pár pillanatra ebben a földi rohanásban. És talán elgondolkozzunk azon, hogy miért is mondja a Katolikus Egyház Hamvazószerdán, megszentelt hamuval keresztet rajzolva a homlokunkra, hogy „Emlékezzél ember, hogy porból lettél és porrá leszel”.

Idén Hamvazószerda febr.10-ére esett, és Pali két nappal később, febr.12-én hajnalban távozott el az élők sorából, hála felesége gyors intézkedésének, a kórházba bekerülve, már kómás állapotban, de rögtön megerősítve a Betegek- Haldoklók szent útravalójával. Még akkor is, ha már a Szentség felvételekor nem volt öntudatánál.

Most szeretném felidézni Pali alakját, személyiségét, emberi tulajdonságait, úgy, ahogy több mint 50 évvel ezelőtt a Rákóczi gimnáziumban megismertük. Én azt mondhatom, hogy egyike voltam a legközelebbi barátainak, talán épp amiatt, hogy mi szerényen a háttérben voltunk, nem voltunk „hangadók”, „kifogyhatatlan humorbombázók”, „nagy focisták”, stb. Egy közösségben mindenkinek megvolt, megvan és meg is marad a maga szerepe, és senki sem nagyobb, vagy különlegesebb a másiknál, ki ebben, ki abban tűnik ki, vagy épp baráti segítségre szorul, ettől közösség... Így van ez jól, és mivel mindannyian jártunk egyetemre is, nyilvánvalóan tapasztalhattuk ezt az évfolyamunkban, vagy történetesen már az óvodában és az általános iskolában is.

Ahogy már mondtam, mi, Palival páran, csendesen, kicsit félszegen alkottunk egy külön kis csoportot – és most itt szándékosan nem mondok több nevet – mert mindenki tisztában volt azzal, hogy ki kivel volt jobb viszonyban, ki kivel barátkozott, ki kivel volt és van azóta is egy hullámhosszon, ki kinek merte elmondani legféltettebb titkait, stb. stb. És az is nyilvánvaló, hogy voltak olyanok, akik alig beszélgettek egymással, mert nem tudták megismerni a másikat kellőképp. A felnőttkor küszöbén állva – még alig kinőve a kamaszkorból – bizony nehéz kilépni önmagunkból, levetni az önkéntelenül felvett álarcot, és adott esetben áthangolódni a másikra, még akkor is, ha az nehezebb.

Szóval Pali kitűnt a hihetetlen matematikai-logikai képességeivel, mindenkinek szívesen segített, többek között én is számtalanszor fordultam hozzá egy-egy számomra megoldhatatlannak látszó feladat esetében, segítségéért folyamodva. Mivel, mint barátok, sokszor megfordultunk egymás szüleinél, így világosan előttem van az a kép és most is hallom a hangját a fülemben, amikor a Buday L. u. lakásunk előszobájában azt mondta, hogy ő úgy tanul, hogy lefényképezi az agyában a könyv adott oldalát és fejből meg tudja mondani, hogy az adott téma, hol, melyik oldalon, hányadik sorban található….no ez aztán különösen lenyűgöző volt a számomra, mert én ilyen képességekkel bizony nem rendelkeztem. Pali általában szerényen mosolygott, de érezhető volt a barátaihoz való ragaszkodása, még akkor is, ha ezt, akkor még nem mutatta ki teljes mértékben. Különös, zárkózott ember volt, de szorgalmas, lelkiismeretes tanuló, önmagához is kemény, kitartó a munkában is. Már a gimnáziumban kitűnt az ún. „reál” tárgyakhoz való vonzódása: matematika, fizika, stb. A III.a osztályban mindössze magyar nyelv-és irodalomból, ill. az orosz nyelvből volt 4-ese, amit a IV.A osztály év végére magyarból is 5-ösre javított. Sőt a III.a 4-es magatartás jegyét is 5-ösre javította, a végén jeles érettségi bizonyítvánnyal.

Barátságunk egyik jól dokumentált eseménye volt a III-IV. osztály közötti nyári szünetben Ujhelyi Tamással hármasban végigjárt nagy Magyar-középhegységi sátoros túra, kezdve Pásztónál, egészen Tokajig. Sok fénykép tanúskodik erről az osztály honlapjának Galériájában. Ma már nem tudnám végigsorolni az összes állomást, de a kb. 3 hétig tartó túra örök emlék marad. Pali volt a vezér, ő diktálta az iramot, ami nem volt sétagalopp. Cipeltük a sátrat, az ennivalót, a többi túrafelszerelést, a hőségben, vagy épp bőrig ázva, de élmény volt felérni a Galyatetőre, a Kékesre, a Bánkúti turistaházhoz, megállni Tokajnál a Tisza felett egy kilátóban…Nagyon jól összekovácsolódtunk, és most fájdalmas szívvel gondolok arra, hogy milyen gyorsan elmúltak ezek az évek. Aztán jött az érettségire való felkészülés… megint hármasban, most a mi családi nyaralónkba – Balatonszéplakra – költöztünk le, ott segítettük egymást a tételek kidolgozásában, a közeli Fenyves térre járva ebédelni a kifőzdébe, stb. stb.

És aztán Palit kivitte a munkája az IBM-től Bécsbe, ahonnan hetente járt haza, busszal, kocsival, megpakolva ennivalóval, mert ott olcsóbban be lehetett vásárolni. És 1988-ban én is kaptam egy 8 hónapos ösztöndijat Németországba (ami akkor még Német Szövetségi Köztársaság volt), és ahhoz, hogy a Trabantommal a Bódeni tó mellől (Überlingenből) havonta haza tudjak járni a családomhoz, gyermekeimhez, Pali önként felajánlotta, hogy jövet-menet nála alhatok. Képtelenség volt az 1000 km-t megtenni egy kétütemű kocsival egy nap alatt. Ráadásul akkor még nem is volt kész a München-Lindau autópálya, úgyhogy óriási segítség volt ez a számomra. Ha nagyon megerőltetném az agyamat, Bécs térképe fölé hajolva, még megtalálnám azokat az utcákat, ahol lakott.

Talán még két utolsó bécsi emlék elmesélését engedjétek meg röviden: sajnos a Trabantom nem volt egy csúcs autó, egyszer elromlott a gyújtása, egyszerűen ott maradtam volna Bécsben, ha nem állunk neki együtt éjnek idején a szerelésnek. Igaz, nem volt egy bonyolult kocsi, de megküzdöttünk rendesen és sikerült. Soha nem felejtem el neki a kitartó segítségét…Haza tudtam menni, aztán a hétvégén gyorsan kerítettem egy szerelőt, aki kicserélte a rossz alkatrészt. És ez a bécsi kapcsolat, mindaddig tartott, amíg én kijártam dolgozni. Pali mindig a legfinomabb vacsorákkal várt és láthatóan örült, hogy ott vagyok. Aztán ritkultak a találkozások, ő továbbra is Bécsben dolgozott, én egyre ritkábban jutottam ki, míg végül 2002-ben be is zárták az überlingeni gyárat. Még egyszer a lányaimmal együtt is vendégül látott, valamikor 2002 nyarán, amikor Andi lányom Angliából Grazba érkezett valamelyik fapados repülőjárattal, és a hétvégét Palinál töltöttük. Akkor már átköltözött a Schönbrunn mellé. Egyébként rajtam kívül még nagyon sok barátját, családi ismerőst rendszeresen vendégül látott a több évtizedes bécsi tartózkodása alatt.

Aztán már a nyugdíjba vonulása előtt elkezdődtek a betegsége első jelei, ami sajnos később olyan súlyossá vált, hogy teljes emlékezetkiesést okozott, bár az utolsó „mini” osztálytalálkozón (tavaly márciusban) még mindenkit felismert és szélesen mosolygott, de láthatóan zavarta, hogy egyre nehezebb a kommunikáció vele. A továbbiakról már nem szeretnék beszélni, mindannyiunknak nagyon fájt, hogy beteg és nem tudunk rajta segíteni, egyre nehezebb beszélgetni vele, annak ellenére, hogy a legjobb kezelést kapta, amit az orvostudomány nyújtani tudott.

Viszont örök hálával tartozom a Teremtőnek, azért a sugallatért, ami február 8-án, a kórházba kerülés hírének vétele után azonnal megfogalmazódott bennem, hogy minél előbb meg kell látogatnom őt, még akkor is, ha már nem tudok vele beszélni. Igen, ez nagyon fájdalmas érzés volt, megrendülve ott állni az ágya mellett, amikor – persze reménykedve a csodában – csak imádkozni tudtam érte és a felépülésért. És másnap reggel hívott Kati lánya, hogy a papa hajnalban elment….megváltás volt ez a földi szenvedéstől, és mennyei újjászületés egy másik dimenzióban. De hisz ez a dimenzió maga a nagybetűs Szeretet, ami nem múlik el soha, és már itt a földön is bennünk él…

Én hiszem, hogy Pali is velünk együtt feltámad majd a halálból, egy másik életre, az örök boldogságra! És most egy pár pillanatra csendesedjünk el, és könyörögjünk Pali lelki üdvéért a Mennyei Atyánál! …………………….

Nyugodjál békében Pali, emléked szívünkben örökké él, hisz csak „alszol”!!!

Ámen

(Bozsai Gábor búcsúbeszéde)