Elhunyt Csejtey Béla

2012. első heteiben Palo Alto-ban (Kaliforniában) életének 78. évében elhunyt Csejtey Béla diáktársunk. 1945 és 1948 között az Érseki, az 1948/49-es tanévben a Rákóczi Gimnázium általános iskolai osztályaiba járt. A piaristáknál 1953-ban érettségizett. Geológiai tanulmányait Budapesten kezdte, majd az Egyesült Államokban fejezte be, miután1956-ban a szabad világot választotta. Állami szolgálatban egy expedíció keretében első magyarként eljutott az Antarktiszra, ahol kitűzte az 56-os lyukas magyar zászlót. Ott egy sikeres mentőakció emlékére egy hegyet neveztek el róla, amely ma is Mount Csejtey-ként van nyilvántartva. Nemzetközileg is sikeres tudományos karrier után betegség következtében hunyt el. Osztálytársai, barátai 2012. március 7-én a Magdolnavárosi Szent László plébánia templomban gyászmise keretében búcsúztak el tőle. A gyászmisét osztálytársa, Dr Hajnal Róbert plébános celebrálta. Barátja és osztálytársa, Dr. Gyürk István mondott gyászbeszédet.

***

Mount Csejtey – elevation unknown 82°30′S 155°50′E
Mountain 1.5 mi south of Mount Macpherson in the central part of the range. Mapped by the USGS from tellurometer surveys and U.S. Navy air photos, 1960-62. Named by US-ACAN for Bela Csejtey, U.S. Antarctic Research Program (USARP) geologist at McMurdo Station, 1962-63

http://en.wikipedia.org/wiki/Geologists_Range

 

Gyászbeszéd Csejtey Béla gyászmiséjén

 

1945 szeptemberében az Érseki Katolikus Gimnázium frissen beiskolázott hatvannégy első osztályos tanulója tanácstalanul kereste helyét az I/b osztály tantermében.  A kitört üvegű ablakok papírral beragasztva, a padokon repeszszilánkok nyomai. De álltak az iskola vastag falai és én magam megilletődötten egy pad mellé húzódtam.    Számomra minden, mindenki idegen volt. Társat keresve, önkéntelenül egy kedves arcú, okos tekintetű, szemüveges fiú mellé álltam.  Így kezdődött hatvanhét évig tartó barátságunk Csejtey Bélával, Csomával.

 

Kedves osztálytársaim, kedves barátaim!

 

Csomára jöttünk emlékezni, lelki üdvéért együtt imádkozni. Szavakkal hadd emlékezzem én rá, hiszen a Gondviselés időről-időre egymás mellé sodort és korán barátokká tett bennünket.

 

Az Érsekiben aztán Szentkúti tanár úr, osztályfőnökünk, egy padba ültette azt a két fiút, akikről jó szemmel úgy látta, egymáshoz illenek.

 

Jól meg is voltunk egymással és úgy gondoltuk, így lesz ez majd az érettségiig. De közbeszólt az erősödő kommunista rendszer, iskolánkat, az Érsekit, egyik napról a másikra, államosították. Nem csak államosították, hanem ki is telepítették régi falai közül.

 

Ez még csak hagyján, de néhányunkat a következő tanévre az „új” iskolába fel se vettek.

 

Ma sem tudom, mi lehetett a „bűnünk”. Volt érsekista paptanáraink közül azonban néhányan, mai eszemmel azt mondom, nem kis kockázatot vállalva, néhányunkat lakásukon tovább tanítottak. Lehettünk vagy négyen-öten. Ebben az „illegalitásban” Csomával kettőnket megint összehozott a Gondviselés. Míg tanáraink vállalták a titokban való tanítás veszélyét, mi megvallom, korunknak megfelelő éretlenséggel kicsit élveztük is, hogy így kijátsszuk az akkor már általunk gyűlölt rendszert. Végül is baj nélkül megúsztuk a kalandot és a jóságos Abay tanár úrtól még valamiféle bizonyítványt is kaptunk.

 

Ekkor történt az, hogy az egyház és az állam közötti megállapodás következtében a piaristák visszakapták működési engedélyüket, újra taníthattak a régi épület egy részében.

 

És mit tesz Isten – mert hiszen csak Ő tehette –eszköze pedig szüleink azonos értékrendje volt - a sok idegen fiú között megint csak ott találtam, mint egy fix pontot, Csomát.

 

Innen a történetet Ti is ismeritek, mert Csoma valamennyiünknek osztálytársa volt három éven át. Megismerhettük korán felébredt hivatástudatát (geológus kart lenni), komolyságát a tanulásban és azt, hogy kész volt részt venni minden diákcsínyben.

 

Ami számomra különösen emlékezetes volt és maradt is, az feltűnő érdeklődése a század két háborúja iránt, amelyben a magyar katona, a magyar honvédség is történelmet írt.  Nem diákos katonásdi volt ez részéről, hanem korához képest alapos szakmai tudáson alapuló, mély érzelmi kötődés a hősök, a magyar katona hősiessége iránt.

 

Az egyetemet Budapesten kezdte, de mivel a történelem életébe ismét közbeszólt, geológiai tanulmányait már az Egyesült Államokban fejezte be  hiszen az 56-os forradalom  leverése után  ő is, mint számos osztálytársunk a szabad világot választotta. De vágya így is valóra vált, geológusi diplomáját az Egyesült Államokban megszerezve, állami szolgálatba lépett. Így vezette tudományos kíváncsisága egy amerikai expedíció keretében az Antarktiszra. És legyünk erre büszkék, osztálytársunk, Csoma volt az első magyar ember az Antaktiszon!

Sátrat vervén egy dombra kitűzte a magyar zászlót, egy kicsiny 56-os lyukas magyar lobogót!

 

Itt történt, hogy az expedícióhoz érkező utánpótlást szállító helikopter leszállás közben széllökésbe került és felborult. Csoma elsőként sietett a bajbajutott pilóta segítségére. Ezt a helyet azután, a sikeres mentőakció emlékére hivatalosan Mount Csejtey-nek nevezték el. És nevezik ma is.

 

1999-ben Ausztráliában szolgálva hivatalos látogatást tettem az ország déli csücskén lévő Antarktisz Kutató Intézetben, ahol a kutatók büszkén mutatták be eredményeiket.

 

Gondoltam nekem, egy magyarnak is elő kellene valamivel rukkolnom. Ekkor jutott eszembe Csoma. Mondtam is nekik, hogy én ugyan nem, de egy osztálytársam járt az Antarktiszon, sőt egy hegy is el van nevezve róla. Hoztak is egy hatalmas térképalbumot. Én megvallom kicsit izgultam vajon meglesz-e az, amivel büszkélkedtem, de hamarosan együtt böngésztük ki Csoma angolul nehezen kiejthető nevét. Mount Csejtey! Ők csodálkoztak én meg, mondanom sem kell, Csomára nagyon büszke voltam!

 

Aztán elmúlt néhány év és már Magyarországról autóval indulva, hármasban, Csoma, Iván és jómagam kerestük fel az első világháború azon harctereit ahol apáink, mint kiderült egymástól nem is messze, harcoltak a Monarchia utolsó győztes csatájában. Csoma elemében volt, szakszerűen felkészülve, kezében korabeli katonai térképekkel vezette a kis expedíciót. Csodáltuk geográfiai jártasságát és magával ragadó lelkesedését, ahogy lépésről lépésre fedeztük fel azokat a helyeket ahol apáink harcoltak. Itt volt ő igazán elemében, két szenvedélye, a földrajz és az első világháború csatáinak helyszíne együtt lelkesítette. Kedves emlékünk, hogy vele lehettünk.

 

Csoma bárhol is volt, bárhol is élt, mindig kötődött hazájához. Folyamatosan figyelemmel követte az itthoni eseményeket, lelkesítette a rendszerváltozás, ezzel kapcsolatos megfigyelései élesek, tanácsi okosak voltak. Magyarsága nem volt felszínes, hazafisága mélyről gyökerezett.

 

Az utóbbi években Csoma már sokat betegeskedett, de soha sem panaszkodott. Pedig súlyos betegsége egyre gyakrabban és egyre erősebben gyötörte. Tavaly amikor hazalátogatott úgy búcsúzott el, hogy többet már nem fogunk találkozni. Nem hittem neki, nem akartam elhinni.  De ő ezt is jól tudta.

 

Csomában nemzetközileg elismert, de mindig szerény tudóst, hazájától távolra szakadt, de szívében nemzetéhez mindig hű barátunkat vesztettük el. Mi, régi osztálytársai legyünk büszkék rá és tartsuk meg szerető emlékezetünkben.

 

Csoma, Isten veled! Nyugodjál békében!

Dr. Gyürk István