Elhunyt Csejtey
Béla
2012. első heteiben Palo Alto-ban
(Kaliforniában) életének 78. évében elhunyt Csejtey
Béla diáktársunk. 1945 és 1948 között az Érseki, az 1948/49-es tanévben a Rákóczi
Gimnázium általános iskolai osztályaiba járt. A piaristáknál 1953-ban
érettségizett. Geológiai tanulmányait Budapesten kezdte, majd az Egyesült
Államokban fejezte be, miután1956-ban a szabad világot választotta. Állami
szolgálatban egy expedíció keretében első magyarként eljutott az Antarktiszra, ahol kitűzte az 56-os lyukas magyar zászlót.
Ott egy sikeres mentőakció emlékére egy hegyet neveztek el róla, amely ma is
Mount Csejtey-ként van nyilvántartva. Nemzetközileg
is sikeres tudományos karrier után betegség következtében hunyt el.
Osztálytársai, barátai 2012. március 7-én a Magdolnavárosi
Szent László plébánia templomban gyászmise keretében búcsúztak el tőle. A
gyászmisét osztálytársa, Dr Hajnal Róbert plébános
celebrálta. Barátja és osztálytársa, Dr. Gyürk István
mondott gyászbeszédet.
***
Mount Csejtey –
elevation unknown 82°30′S 155°50′E
Mountain
http://en.wikipedia.org/wiki/Geologists_Range
Gyászbeszéd Csejtey Béla gyászmiséjén
1945 szeptemberében az Érseki Katolikus Gimnázium frissen beiskolázott
hatvannégy első osztályos tanulója tanácstalanul kereste helyét az I/b osztály
tantermében. A kitört üvegű ablakok
papírral beragasztva, a padokon repeszszilánkok nyomai. De álltak az iskola
vastag falai és én magam megilletődötten egy pad mellé húzódtam. Számomra minden, mindenki idegen volt.
Társat keresve, önkéntelenül egy kedves arcú, okos tekintetű, szemüveges fiú
mellé álltam. Így kezdődött hatvanhét
évig tartó barátságunk Csejtey Bélával, Csomával.
Kedves osztálytársaim, kedves barátaim!
Csomára jöttünk emlékezni, lelki üdvéért együtt imádkozni.
Szavakkal hadd emlékezzem én rá, hiszen a Gondviselés időről-időre egymás mellé
sodort és korán barátokká tett bennünket.
Az Érsekiben aztán Szentkúti tanár úr, osztályfőnökünk, egy
padba ültette azt a két fiút, akikről jó szemmel úgy látta, egymáshoz illenek.
Jól meg is voltunk egymással és úgy gondoltuk, így lesz ez
majd az érettségiig. De közbeszólt az erősödő kommunista rendszer, iskolánkat,
az Érsekit, egyik napról a másikra, államosították. Nem csak államosították,
hanem ki is telepítették régi falai közül.
Ez még csak hagyján, de néhányunkat a következő tanévre az
„új” iskolába fel se vettek.
Ma sem tudom, mi lehetett a „bűnünk”. Volt érsekista paptanáraink közül azonban néhányan, mai eszemmel
azt mondom, nem kis kockázatot vállalva, néhányunkat lakásukon tovább
tanítottak. Lehettünk vagy négyen-öten. Ebben az „illegalitásban” Csomával
kettőnket megint összehozott a Gondviselés. Míg tanáraink vállalták a titokban
való tanítás veszélyét, mi megvallom, korunknak megfelelő éretlenséggel kicsit
élveztük is, hogy így kijátsszuk az akkor már általunk gyűlölt rendszert. Végül
is baj nélkül megúsztuk a kalandot és a jóságos Abay
tanár úrtól még valamiféle bizonyítványt is kaptunk.
Ekkor történt az, hogy az egyház és az állam közötti
megállapodás következtében a piaristák visszakapták működési engedélyüket, újra
taníthattak a régi épület egy részében.
És mit tesz Isten – mert hiszen csak Ő tehette –eszköze
pedig szüleink azonos értékrendje volt - a sok idegen fiú között megint csak
ott találtam, mint egy fix pontot, Csomát.
Innen a történetet Ti is ismeritek, mert Csoma valamennyiünknek osztálytársa volt három éven át.
Megismerhettük korán felébredt hivatástudatát (geológus kart lenni),
komolyságát a tanulásban és azt, hogy kész volt részt venni minden
diákcsínyben.
Ami számomra különösen emlékezetes volt és maradt is, az
feltűnő érdeklődése a század két háborúja iránt, amelyben a magyar katona, a
magyar honvédség is történelmet írt. Nem
diákos katonásdi volt ez részéről, hanem korához képest alapos szakmai tudáson
alapuló, mély érzelmi kötődés a hősök, a magyar katona hősiessége iránt.
Az egyetemet Budapesten kezdte, de mivel a történelem
életébe ismét közbeszólt, geológiai tanulmányait már az Egyesült Államokban
fejezte be
hiszen az 56-os forradalom
leverése után ő is, mint számos
osztálytársunk a szabad világot választotta. De vágya így is valóra vált, geológusi
diplomáját az Egyesült Államokban megszerezve, állami szolgálatba lépett. Így
vezette tudományos kíváncsisága egy amerikai expedíció keretében az Antarktiszra. És legyünk erre büszkék, osztálytársunk,
Csoma volt az első magyar ember az Antaktiszon!
Sátrat vervén egy dombra kitűzte a magyar zászlót, egy
kicsiny 56-os lyukas magyar lobogót!
Itt történt, hogy az expedícióhoz érkező utánpótlást
szállító helikopter leszállás közben széllökésbe került és felborult. Csoma
elsőként sietett a bajbajutott pilóta segítségére. Ezt a helyet azután, a
sikeres mentőakció emlékére hivatalosan Mount Csejtey-nek
nevezték el. És nevezik ma is.
1999-ben Ausztráliában szolgálva hivatalos látogatást tettem
az ország déli csücskén lévő Antarktisz Kutató Intézetben, ahol a kutatók
büszkén mutatták be eredményeiket.
Gondoltam nekem, egy magyarnak is elő kellene valamivel
rukkolnom. Ekkor jutott eszembe Csoma. Mondtam is nekik, hogy én ugyan nem, de
egy osztálytársam járt az Antarktiszon, sőt egy hegy
is el van nevezve róla. Hoztak is egy hatalmas térképalbumot. Én megvallom
kicsit izgultam vajon meglesz-e az, amivel büszkélkedtem, de hamarosan együtt
böngésztük ki Csoma angolul nehezen kiejthető nevét. Mount Csejtey!
Ők csodálkoztak én meg, mondanom sem kell, Csomára nagyon büszke voltam!
Aztán elmúlt néhány év és már Magyarországról autóval indulva,
hármasban, Csoma, Iván és jómagam kerestük fel az első világháború azon
harctereit ahol apáink, mint kiderült egymástól nem is messze, harcoltak a
Monarchia utolsó győztes csatájában. Csoma elemében volt, szakszerűen
felkészülve, kezében korabeli katonai térképekkel vezette a kis expedíciót.
Csodáltuk geográfiai jártasságát és magával ragadó lelkesedését, ahogy lépésről
lépésre fedeztük fel azokat a helyeket ahol apáink harcoltak. Itt volt ő igazán
elemében, két szenvedélye, a földrajz és az első világháború csatáinak
helyszíne együtt lelkesítette. Kedves emlékünk, hogy vele lehettünk.
Csoma bárhol is volt, bárhol is élt, mindig kötődött
hazájához. Folyamatosan figyelemmel követte az itthoni eseményeket,
lelkesítette a rendszerváltozás, ezzel kapcsolatos megfigyelései élesek,
tanácsi okosak voltak. Magyarsága nem volt felszínes, hazafisága mélyről
gyökerezett.
Az utóbbi években Csoma már sokat betegeskedett, de soha sem
panaszkodott. Pedig súlyos betegsége egyre gyakrabban és egyre erősebben
gyötörte. Tavaly amikor hazalátogatott úgy búcsúzott el, hogy többet már nem
fogunk találkozni. Nem hittem neki, nem akartam elhinni. De ő ezt is jól tudta.
Csomában nemzetközileg elismert, de mindig szerény tudóst,
hazájától távolra szakadt, de szívében nemzetéhez mindig hű barátunkat
vesztettük el. Mi, régi osztálytársai legyünk büszkék rá és tartsuk meg szerető
emlékezetünkben.
Csoma, Isten veled! Nyugodjál békében!
Dr. Gyürk István