cox

 

Egy legendás tanáregyéniség

 

Visszaemlékezések, történetek, levelek, riportok, tanulmányok Szerdahelyi Andor tanár úrról

 

A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett tanítványainak írásaiból összeállította és kiadja

 

Dr. Vermes László (1954 - IV/c)

 

Budapest, 2005

 



Előszó

 

Köszöntöm az Olvasót!

 

Bár a cím és az alcímek minden lényegeset elmondanak erről a kis összeállításról, néhány szó azért még ide kívánkozik. Mindenekelőtt az, hogy az Érintett 90. születésnapja alkalmából készült. Tudjuk, a kor önmagában nem érdem, az Ünnepelt ágált is ellene, hogy őt ez alkalomból rendkívüli osztálytalálkozóval ünnepeljük, mondván, hogy „neki arra nincs szüksége”, de (talán) sikerült meggyőznünk azzal, hogy ha neki nincs is, nekünk, volt tanítványainak annál nagyobb szükségünk van rá, a vele kapcsolatos emlékekre, és minden alkalomra, amikor vele találkozhatunk. A kor önmagában valóban nem érdem, de a becsületben, tisztességben, jóságban, az emberek szeretetében és művelésében eltöltött akárhány év elegendő indok arra, hogy megemlékezzünk róla, el ne felejtsük, hanem példaként újra és újra magunk elé idézzük. Ezt segíti ez a kis kiadvány is, és jelent írásos bizonyítékot arra, milyen sokan, és milyen egyöntetű elismeréssel és hálával emlékezünk volt tanárunkra, illetve osztályfőnökünkre. S azt is tudni kell, hogy ezek az írások nem csupán a szerzőik érzéseit és véleményét tükrözik, hanem a többi osztálytársa két is, mindnyájunkét, akik Szerdahelyi Tanár Úrral kapcsolatba kerültünk a gimnáziumi évek alatt.

 

Az írások sorát az a tanulmány nyitja, amit Cox tanár társa és a tanítványokkal való kapcsolattartás szervezésében kezdeményezésének folytatója készített szakdolgozatként a pedagógus szakvizsgájára való felkészülés keretében, s amely mindeddig csak kéziratban volt olvasható. Ezt követi annak az indokoló és támogató levélnek a másolata, amelyet hivatalosan az Egyetemi Katolikus Gimnázium igazgatójaként írt - sokak korábbi biztatását követve és véleményét is kifejezve - a Köztársasági Aranykereszt odaítélése érdekében, amit a Tanár Úrnak 2001. augusztus 20-a alkalmából adományozott a Köztársasági Elnök.

 

Ezután következnek a volt tanítványok írásai, időrendi sorrendben, az egyes éveken belül pedig az abc betűrendje szerint. A szerző neve alatt zárójelben lévő évszám az illető érettségijének évét jelzi. Két olyan emlékezés van ezek között, amelyik már megjelent a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium jubileumi évkönyvében, a többi itt kerül a nyilvánosság elé először.

 

Végül az Ünnepelttel készített rádióriportok szövege zárja a sort, hogy maradandóvá tegyük az elhangzott szót, hiszen tudjuk: Verba volant, scripta manent.

 

90. születésnapodon Isten éltessen és tanítványaid - sok-sok fogadott gyermeked - szeretete vegyen körül kedves Bandi Bátyánk!

 

Budapest, 2005. május 22.

 

Őszinte nagyrabecsüléssel és hálás tisztelettel

 

a Szerkesztő

 


 

 

 

 

A TANULMÁNY

 


SZERDAHELYI ANDOR TANÁR ÚR ÉLETPÁLYÁJA ÉS PEDAGÓGIÁJA

 

Félévi dolgozat

 

Témavezető: Dr. Gombocz János

Készítette: Nagy István

 

Pedagógus szakvizsgára felkészítő
továbbképzés

Közoktatási vezető szakirány

 

 

 

 

 

 

 

PPKE Esti Tagozat

 

2002/2003. tanév

I. évfolyam/2. félév

 


Bevezetés

1982 szeptemberének első napjaiban hetven év körüli öregúr lépett oda hozzám a Budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnázium igazgató-helyettesi irodájában.

          - Szerdahelyi Andor nyugalmazott tanár vagyok. - mondta és kezet nyújtott.

Miután én is bemutatkoztam, megkérdezte:

               Mondja csak! Milyen szakos?

               Történelem-földrajz – válaszoltam.

Erre kinyújtotta a kezét, rám mutatott és határozott hangon így szólt:

               Maga fogja megírni az iskola utolsó 50 évének történetét. Az első 250-,
               pontosabban
262 évet már megírták.

Bevallom, hogy az első pillanatban nem vettem túl komolyan ezt a furcsa „felkérést”. Nem voltam benne biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb ember a feladatra. Hiszen szakdolgozatomat földrajzból írtam. A témaválasztást is először bizony egy kicsit furcsának, némileg felesleges lokálpatriotizmusnak tartottam, mikor annyi más, nagyszabású és fontos téma létezik. Nem sokára meg is feledkeztem róla, mert a pályakezdés nehézségei - azaz, hogy legalább két órát kellett készülni, egynek a viszonylag tűrhető megtartására - teljesen lekötötték minden erőmet.

Szerdahelyi tanár úr azonban nem tágított. Időről-időre megjelent az iskolában és megkérdezte tőlem:

- Hogy áll a munkával?

Eleinte kitérő válaszokat adtam, de egyszer csak levitt a gimnázium könyvtárába és a kezembe nyomott néhány könyvet. Az egyik „A 250 éves Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium 1687-1937” című mű volt. Ennek előszavát Horváth Jenő, egyetemi rendkívüli tanár, igazgató-; első, iskolatörténeti részét kb. 200 oldalban Dr. Szalay Gyula-; az iskolában tanított és tanult hírességekről szóló 100 lapnyi második fejezetét pedig Patonay József írta. Hozzá jött az Egyetemi Katolikus Gimnázium 1947-48. évi-, és a Rákóczi 1971­72. évi értesítője. Szalay tanár úr mindkettőben rövidített iskolatörténetet írt: elsőben az 1938­48. közt eltelt tíz évről, másodikban a gimnázium egész múltjáról, az iskola 1949-ben bekövetkezett névváltozásáig.

A könyvekbe beleolvasgattam, de a filozófia szak végzése miatt a munka lassan haladt. A helyzet akkor fordult komolyra, amikor 1986. elején - néhai Hekli Lajos vezetésével - az Egyetemi Katolikus Gimnázium néhány egykori diákja is megjelent a Rákóczi igazgatójánál. Az alapítás 300. évfordulója kapcsán hívták fel a méltó ünneplés jelentőségére a figyelmet. Winkler Ibolya igazgatónő, Szerdahelyi tanár úr és a volt növendékek javaslatára, megbízott az ünnepségek szervezésével és az iskolatörténet megírásával. Tanár úr mindenben segített: elvitt a volt „kirkatos” diákok szokásos június második vasárnapi találkozójára a Mátyás-templomba, bemutatott Jávor Ottó ex-Rákóczis tanárnak, aki a Budapest című folyóirat főszerkesztőjeként néhány hasábnyi helyet ajánlott az iskolatörténet megjelentetésére.

Megérintett a „Genius loci”, azaz a hely szelleme. Megelevenedett a múlt, az ősök gondolatai, küzdelmei, a nemzet és a gimnázium hétköznapjai, illetve sorsfordító eseményei. Rá kellett jönnöm, hogy nem bogaras vénemberek lokálpatriotizmusáról van szó, mert mind az iskola, mind tanárai személyes identitása, hivatástudata és munkája szempontjából hatalmas, döntő jelentősége van a „Honnan jövünk?” kérdés megválaszolásának, vagyis a gyökerek tudatosításának. Nélküle nem értjük a jelent és nincs jövőnk.

 


A történetet azért meséltem el, mert Szerdahelyi Andor tanár úr - már jócskán a nyugdíjaztatása után is - így, a szó legnemesebb értelmében vett pedagógiával tanított. Megéreztette velem a történészi munka és a nevelői hivatás lényegét. Az első találkozásból iskolatörténeti önképzőkör, cikk, szép jubileumi ünnepségsorozat, emlékkönyv és életre szóló barátság lett. Néhány év múlva a tanár úr támogatásával, alapítása 3 10. évében, Széchenyi György esztergomi érsek 1687. évi akarata szerint, keresztény iskolaként éledhetett újjá az Egyetemi Katolikus Gimnázium is.

E jelen kis dolgozattal egyrészt tisztelegni kívánok Szerdahelyi Andor emberi és tanári nagysága előtt, másrészt arra keresem a választ, hogy mik azok az okok és tényezők, amelyek segítségével fiatalok nemzedékeit természetes egyszerűséggel, mégis nagy-nagy hatékonysággal oktatta műveltségre, nevelte emberré és formálta közösséggé. Az első problémára a tanár úr életútjának bemutatásával, a másodikra pedagógiája néhány jellegzetes vonásának felvillantásával keresem a választ. Bízom benne, hogy a téma mások számára is érdekességekkel és tanulságokkal szolgál.

AZ ÉLETÚT

A család

Szerdahelyi Andor 1915 májusában született Budapesten értelmiségi családban. Édesanyja tanítónő volt. Talán őtőle örökölte a tanári „vénát” és a pedagógiai pálya szeretetét. Édesapja előbb Zsolnán teljesített szolgálatot, ahol a Kassa-Oderbergi vasútnál dolgozott, mint felügyelő. A trianoni békediktátumot követően Budapestre kellett jönnie, mert a vasutat a Csehszlovák állam kisajátította. Édesapjának a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál sikerült tisztviselői állásban elhelyezkednie.

A gondviselés úgy hozta, hogy Szerdahelyi tanár úr sohasem nősült meg, ezért saját családja nincs. így húga leányainak nevelésébe folyt be. A szűkebb család mellett azonban egész életét mások szolgálatának szentelte. Nem csupán az iskolában, hanem a Katolikus Anyaszentegyház szeretetközösségében is. Tanár úr harmad rendi ferences, de a legutóbbi időkig a Máltai Szeretetszolgálatnál is vállalt feladatokat: a Moszkva-téren a hajléktalanok élelmezésében segédkezett. A vér szerinti rokonság mellett a szó legtágabb és legnemesebb értelmében így váltak családjává hűséges tanítványai, a szegények és Krisztus áldozatkész követői.

A tanulmányok

„Jó pap holtig tanul” - tartja a magyar mondás. Szerdahelyi tanár úrra ez fokozottan érvényes, ha nem is szentelték fel a szó, hagyományos értelmében. Az elemi iskola után a Ciszterci-rendi Katolikus Szent Imre Gimnázium diákja lett. Tanárai közül - saját elmondása szerint - a fizikát tanító zirci apát, Endrédi Vendel-, a magyar tankönyvet is írt Brisits Frigyes és a latin-görög szakos Nemes Tivadar gyakorolták rá a legnagyobb befolyást. Már ötödikes gimnazistaként, tehát 14 éves korában megérlelődött benne a gondolat, hogy ő is görög-latin szakos tanár lesz. Ebben az a 9 elégtelen osztályzat is szerepet játszott, amelyeket ebben a tanévben görögből kapott. Igaz, melléjük még 63 jelest is sikerült szereznie. Az eset két szempontból is tanulságos. Egyik, hogy a majd 70 fős osztályból (csoportbontás nélkül) egy diák a tanév során 72-szer felelt. A másik, hogy közben elvégezték a tananyagot úgy, hogy az Szerdahelyi Andor pályaválasztásánál is döntő szerepet játszott.

Szerdahelyi Andor kiterjedt felsőfokú tanulmányokat végzett. A Pázmány Péter Tudományegyetemnek nemcsak a bölcsészettudományi karát végezte el latin-görög szakon, hanem a jogit is. Tisztelt tanára volt Gombocz Zoltán, aki az egyetemen, de az Eötvös Kollégiumban is tanította. Itt angolt, franciát és olaszt is tanult. Innen még Lukcsics Pálra, a Tudományegyetemről Moravcsik és Karnis Gyula professzorokra emlékszik szívesen vissza. Az 1950-es években a diktatúra száműzi, szaktárgyait az iskolából. A Pázmány-utód Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Karán Szerdahelyi Andor ezért matematika tanári diplomát is szerzett.


A tanulásnak azonban ezzel még nem volt vége. Nyugdíjasként a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia esti és levelező tagozatán elvégezte a teológiát is, sőt a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre járó unkahúgának valamennyi tan könyvét is elolvasta. Mindez azt jelenti, hogy a klasszikus európai egyetemi oktatásnak mind a négy fakultását; a filozófiait, a teológiait, a jogit és az orvosit is elvégezte, bár az utóbbiból nem járt előadásokra, nem vizsgázott és nem kapott diplomát.

Sokoldalú műveltségét és kivételes tehetségét azonban sohasem használta egyéni karrier építésére. Moravcsik Gyulánál írt bizánci-görög dolgozatának jegyzeteiből - miután látása megromlott és azokat egy fiatal kollégájának adta át - más doktorált. A fenti nyelvek mellett beszél németül és érti a szlovákot is. A tanár úr igen olvasott: a Szentírásból Krisztus tanítása és Szent Pál levelei tették rá a legnagyobb és legmélyebb hatást. A világirodalomból Horatius, a magyarból Nyírő József műveit kedveli. A szokásos tanulmányi célú értekezéseken túl saját maga is írt verseket. Az irodalmat tehát nemcsak ismeri és szereti, hanem műveli is.

A hosszú és tevékeny iskolai, köznapi és hitélet nemes jellemmé formálta. Értelmét kivételes memória, éles logika, kiváló rendszerező és remek gyakorlati érzék jellemzi. Ezekhez nagy-nagy akaraterő, önzetlenség, szervező-, áldozat- és segítőkészség, mindezek alapjaként, pedig mélységes hit, alázat, érzelemvilág és szerénység társul. Vérbeli tudós-tanár, aki ráadásul szellemileg ma is teljesen friss és aktív. Olyan személyiség tehát, akitől nem csupán tanulni lehet, hanem aki egész lényével és életével is nevel. S nemcsak középiskolás fokon, mert egykori tanítványait még ma is diáktalálkozók szervezésével tartja össze. Tanár úr helytállása bizonyítja, hogy a két háború közti magyar iskolarendszer a tanulók tehetségét kibontakoztatva, magas színvonalon és az életre nevelt. S hamarosan embert próbáló, zord idők következtek.

A pályakezdés évei

A történelem viharos időszakára, a II. világháború éveire estek. Az egyetemi és kollégiumi évek után Szerdahelyi Andort Nyíregyházára, az ottani Királyi Katolikus Gimnáziumba helyezték. Az iskola igazgatója Szabó Kálmán, fenntartója (a miskolci, mezőkövesdi, jászapáti, dombóvári és budapesti testvérgimnáziumokhoz hasonlóan) a Magyar Katolikus Tanulmányi Alap volt. E katolikus iskolákat egyházi vagyonból (az IT/3-ig a jezsuitákra bízott javakból) finanszírozták, de (a magyar uralkodók főkegyúri joga folytán) még Horthy kormányzósága idején is a Vallás és Közoktatási Minisztériumra bízott királyi vagyonkezelés és tanügyigazgatás alatt álltak.

Szerdahelyi tanár úr, forma szerint I 938-tól 43-ig teljesített szolgálatot Nyíregyházán, de ez idő alatt ténylegesen csak hét hónapot tanított a gimnáziumban, mert közben katonai szolgálatot is teljesített. Nyíregyházán szaktárgyai mellett matematikát és német nyelvet is tanított. A Magyar Királyi Honvédségnél is oktatói feladatokat kapott. Alig 18 nappal bevonulása után Molnár Gyula ezredes úr parancsára gépkocsizást, szerkezettant oktatott a 101. Gépkocsizó Zászlóalj-, majd Tanezrednél. Rendfokozat nélkül i segédtiszt létére nemcsak bakákat és tiszteseket, hanem főtiszteket, sőt törzstiszteket is oktatott.

Magyarország hadba lépése után először a Délvidéken (Eszék, Vinkovce, Vukovár térségében), majd a Kárpátokban (a Tatár-hágó, Gyelatin és Körösmező vidékén) teljesített szolgálatot. Első helyen katonai forgalomirányítást, másodikon üzemanyag ellátást szervezett. Közben I 943-ban a Budapest II. ker. Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba helyezték, de a hadiesemények (a Vörös Hadsereg előrenyomulása) miatt Németországba vezényelték. Drezda 1945. február 13-14-ei bombázása alatt a közeli Riesaban volt. Végül Degendorfnál Szerdahelyi tanár úr is francia, majd amerikai fogságba esett 1945. áprilisban, ahonnan csak októberben szabadult.


Hazatérve tanári szolgálatra jelentkezett az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban. Ezt az iskolát sem kímélte meg a háború. Buda szovjet ostroma közben (gyújtó)bombák pusztították el az épületet. Odalett a gazdag könyvtár, irattár és ásványgyűjtemény. A romokat tanár úr lefényképezte. Ezek a képek ma is láthatók a gimnázium 1947/48. évi értesítőjében. Osztályával azonban még a romok közt is klasszikus darabot, Aiszkhülosz: Perzsák c. művét játsszák, jelezve, hogy a pedagógia túlélte a háborút.

A Budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban

Szerdahelyi Andort sohasem helyezték át a Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumból a Rákócziba. Iskolájának jogállása és épülete változott meg. A köztársaság 1946. február 2-aj kikiáltásával a tanintézet elveszítette nevéből a „királyi” jelzőt, az 1948. júniusi államosítások „katolikus” jellegétől fosztották meg, majd 1949-ben a szintén átszervezett Pázmány alapította Universitas is, megtagadta tőle az „egyetemi” címet. A névtelenné alázott ősi Alma Mater végül a beléolvasztott volt Budapesti Érseki Katolikus-, az államosítások után a Rákóczi Ferenc Gimnázium 1949. augusztus 27-én gazda nélkül maradt nevét kapta meg. így lett a Rákóczi az Egyetemi Gimnázium világi jogutóda. Az iskola 1950 őszén költözött le a Keleti Károly utca 37. szám alatti épületbe. Tanár úr egészen 1975-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig itt tanított.

A mind a mai napig használatos „Koksz” név azonban még az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban ragadt rá. A névnek - a tanár úr szerint néhány tájékozatlan ember terjesztette hírekkel szemben - semmi köze az acélgyártásnál használt kohószénhez, vagy ruhája színéhez. A név eredete az 1946/47. tanévre nyúlik vissza, amikor a sok tanári hadifogság miatt gyakran kellett órákat helyettesíteni. Szerdahelyi tanár úr ilyenkor (piros kötésben) William George Cox: Görög regék és mondák c. művét vitte be magával órára. Már akkor is szokás volt, hogy becsöngetéskor néhányan az osztályterem előtt lesték a tanárt. Az Egyetemi Gimnázium hosszú folyosóin, a nagy távolság miatt az embert még nem lehetett jól látni, ám a nála lévő könyv színét igen. „Vigyázzatok! Ott jön a Koksz!” - kiáltott egyszer be a többieknek valaki az osztályba. Nyilván korábbi órák tapasztalataira épített. Innen származik a tanár úr beceneve. E név mindenképp a szeretet jele. Egyrészt Szerdahelyi tanár Úr tárgyszeretetéé, de még inkább a diákjai iránt és által egymás felé kölcsönösen érzett emberszeretetéé.

Iskolája államosítása után a tanár úr Fiala Albert, majd Szávay Nándor igazgatók helyettesi (és gondnoki) tisztét is betöltötte. Precizitását ismerve, az adminisztrációt és a mindennapi iskolai élet szervezését bízták rá. Keménykezű vezetésük idején a Rákóczi mind tanulmányi, mind fegyelmi téren kiemelkedő eredményeket ért el. A mulasztások számát egy tanév alatt 20000 óráról 9000-re sikerült lecsökkenteni 4-5 (40-50 fős) párhuzamos osztály mellett. E mutatókat csak az tudja értékelni, aki ismeri a mai helyzetet. Beiskolázási és OKTV sikerekben a Rákóczi szintén élen járt. Benne a szigorú fegyelem és a kiváló oktatás valóban egy dolog két oldalát alkotta.

Az 1950-es évek első felében a latin és a görög eltűnik az állami középiskolákból. Szerdahelyi tanár úr így más tárgyakat, például éneket és matematikát kénytelen tanítani, s utóbbiból diplomát is szerezni. Régi iskolájához, ill. szaktárgyaihoz fűződő szeretete, de tenni akarása is szerepet játszott abban, hogy az 1956. évi forradalom és szabadságharc idején hajdani iskolája jogutódjába, a József Attila Gimnáziumba jelentkezik tanári szolgálatra. Fadrusz utcai lakásához is eme iskola van legközelebb. A forradalom leverése és a tömegközlekedés megindulta után, 1957 januárjától újra vissza tud térni a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba.

 


A sors tréfája, hogy mikorra befejezi a matematika szakot, a forradalom hatására újra engedélyezik a latin tanítását a gimnáziumokban. Így hirtelen megint annyi latin órát kell ellátnia, hogy a tanár úr matematikát egy ideig nem is taníthat. Az 1960-as évek viszonylagos konszolidációt hoztak. A diktatúra hívei belenyugodtak abba, hogy a hivatalos ateista ideológia ellenére Szerdahelyi tanár úr hű maradt katolikus hitéhez. A provokatív kérdések – „Hogyan tudja a kettőt összeegyeztetni?” - leperegtek róla. Talpraesett válasza: „Azt hiszem, hogy egészen jól.” Hatalmas műveltsége, szerény, a konfliktusokat kerülő és mindenkiben a jót kereső személyisége végül is tiszteletet parancsolt. így aztán latint, matematikát, sőt „vöröskeresztes”, majd direkt „görög” szakköri keretek között a klasszikus európai műveltséget (a görög világszemléletet, a latin kultúrát, a keresztény életpéldát és a modern humanizmus életvitelét) is sikerült növendékei lelkébe plántálnia. Így őrizte meg és mentette át a magyar gimnáziumi hagyományokat és színvonalat a diktatúra szellemileg sivár, vagy éppen pusztító évtizedeiben is.

Az 1970-es évek tanári generációváltása azonban nem tett jót a Rákóczinak. A személyre szabott oktatva- nevelés mellett mind nagyobb hangsúlyt kaptak a pedagógiai elvek és a politikai eszmék. Még sikerült rávennie Szalay Gyulát, hogy az Egyetemi Katolikus és a Rákóczi Gimnázium közti jogfolytonosságot kimutassa, ill. közzé tegye. Ám az iskolában az addig eleven hagyományokat mind inkább kulturális érdekességnek, kipipálható programnak, később nosztalgiázásnak, idejét múlt vagy akár a régi nagy eredmények és az észlelhető hanyatlás miatt nyomasztó tehernek kezdték érezni. így azután Szerdahelyi tanár urat – bár szeretett volna tovább szolgálni gimnáziumában – 1975-ben nyugdíjazták.

Nyugdíjba vonulás után

Tekintettel arra, hogy a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban egyelőre a korábban elhangzott ígéretek dacára sem tartanak igényt a munkájára, elfogadja a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium felkérését, és 3 évet tanít Esztergomban. Ezt követően vissza-visszahívják a Rákócziba is, ha kell a könyvtárba, tartósabb betegség esetén pedig órákat tartani. Az iskolatörténeti foglalkozásokat, az ünnepségeket, a Mikszáth regénye nyomán a Márványmenyasszony vendéglőben tartott éves diáktalálkozókat fáradhatatlanul szervezi. Mint láttuk, elvégzi a teológiát, a harmad-rendi ferencesek közé lép, papi hivatásért azonban ­bármennyire is szeretné - hiába folyamodik.

Lehetőségeihez képest szolgálja egykori iskolái és a szegények ügyét. így például Jandik József atya, az Egyetemi Katolikus Gimnázium államosítás előtti hittanára kívánságának megfelelően szervezi a volt diákok június második vasárnapi éves szentmiséjét és diáktalálkozóját is. Oroszlánrészt vállal az iskola 300. jubileuma majd újjászervezése körül. A Szent Imre plébánián rendszeres küldönci szolgálatot teljesít. Díszelnöke a Vörösmarty Önképzőkör egykori kedves kollégájáról, Szalay Gyuláról elnevezett Iskolatörténeti Szakosztályának. Időnként egy-egy verse megjelenik az új ember c. katolikus hetilapban. A Máltai Szeretetszolgálatnál vállalt feladatairól már volt szó, de ex-diákjai pedagógiai visszaemlékezésekre kérik fel a rádióban és a TV-ben, sőt Gothár Péter még a Megáll az idő c. játékfilmjében is szerepelteti.

Rendkívül tevékeny. Ennek oka szerinte az is, hogy a dolgozó korban lévők rengeteg dologgal bízzák meg mondván: „Te úgyis ráérsz, hiszen nyugdíjas vagy. Így aztán az ember még kevésbé rendelkezik szabadon az idejével, mint aktív korában.” Még a család balatonakarattyai nyaralójának és budapesti lakásának ügyes-bajos dolgait is Ö intézi. Mindenki kérésének igyekszik eleget tenni, hacsak a már korábban vállalt kötelezettségek vagy szerénysége ezt lehetetlenné nem teszi. Volt diákjai közül sokan csodálják korát meghazudtoló frissessége miatt, a sok beszédet és dicséretet azonban nem szereti. Így a 90-es évek végén az Egyetemi Katolikus Gimnázium javaslatára a Budavári Önkormányzattól kapott Faludi Ferenc díjat se akarja átvenni, mert rá nem érzi magát méltónak. Hasonló a helyzet a 2001. augusztus 20-án a Parlamentben átadott köztársasági aranykereszttel is, melyre egykori növendékei Tarján András kezdeményezésére terjesztik fel.


PEDAGÓGIAI MORZSÁK

A dolgozat befejezéseként néhány olyan elemet próbálok felvillantani, amelyek véleményem szerint Szerdahelyi Andor pedagógiájának legjellegzetesebb vonásaira vetnek fényt.

Oktatás

Az oktatás nála sohasem öncélú, mindig a nevelés szolgálatában áll, de mindig igen szigorúan tárgyszerű. A témától nem hagyja elkalandozni az embert, és tömörségre törekszik. „Aki azt, amit egy mondatban is elmondhat, arról kettőben vagy többen beszél, ennél nagyobb galádságokra is képes”. Ezt a Goethenek tulajdonított mondást gyakran idézi.

Másrészt tanár úr oktatása a klasszikus pedagógia elveire épül, ugyanakkor nagyon gyakorlatias. Hatékony motivációja titka a téma élményszerű bemutatása, amit egy-egy hangsúllyal, kommentárral vagy mozdulattal is kiemel. Az érdeklődést mindezek által annyira sikerül felkeltenie, hogy tanítványai sokszor még évtizedek múltán is emlékeznek az ilyen mozzanatokra.

A tanári magyarázat nála világos, tárgyilagos, tömör, okszerű és lényegbevágó. Egyszerű magyar mondatokat mond és követel meg, ami megkönnyíti a megértést. S mindez mégis megfelel a tudományosság legmagasabb követelményeinek is. Mindez teljesen megfelel Comenius tanácsának: „Először a dolgot, utána az okot.

A tanultak begyakoroltatására és alkalmazására a rendszeres ellenőrzés szolgál. Ez részben memoritereket, részben logikai műveleteket, részben a tanultak pontos írásbeli és szóbeli kifejezését foglalja magába. Amennyire lehet egy-egy órán minél többet feleltet, de legalábbis mindenkit foglalkoztat. Az inkább kevesebbet, de azt jól gondolat jegyében a követelményeket mindig a tankönyvhöz méri. A magyarázatnál persze sokkal többet is ad, de a számonkérésnél nem, mert hisz a felvételiztető nem tudhatja mi hangzott el a különböző iskolák óráin, csak azt, hogy mi van a könyvben.

Végül a személyesség mozzanatára kell még felhívni a figyelmet. Már a diákok teljes, egyenkénti foglalkoztatása is erre irányul. Az elmaradókkal és a tehetségekkel külön is foglalkozik. Előbbieket jótékony nyomással addig gyakoroltatja, amíg be nem hozzák lemaradásukat. Egyszerűbb feladatok megoldásától halad nehezebbek felé. A személyességhez tartozik, hogy kedveli az egyszerű taneszközöket. Nem a nagy technikai apparátus felvonultatása, hanem a személyes ráhatás mélysége és ereje jellemzi. A modern eszközök (pl. számítógépek) használata szükségességét elismeri, megcsodálja a diákok ügyességét is, de nem biztos benne, hogy túlhangsúlyozott alkalmazásuk is jól segíti a tanulók önálló feladatmegoldó és kifejezőkészségének fejlődését.

Nevelés

Minden nevelés önnevelés.” Ezt az F. W. Foerster: Élet és jellem című művét is végigkísérő vezérgondolatot Szerdahelyi tanár úr igen erősen vallja és képviseli. A görög és a bibliai útmutatás is a helyes önismereten és a személyes példamutatáson alapul.

Delphoi jelmondatát - a híres „Gnóthi szeauthón!”-t (Ismerd meg önmagad!) - kell a nevelés kiindulópontjává tennünk. A tanár felelőssége, hogy diákjai megismerésére is minden lehetséges alkalmat megragadjon. Hisz csak így ismerheti meg növendéke tehetségeit, jó és rossz szokásait, erősítve az elsőket, nyesegetve az utóbbiakat. Emiatt tanár úr szinte minden hétre szervezett iskolán kívüli osztályprogramokat: jó időben kirándulásokat, rosszban színház, hangverseny vagy múzeumlátogatásokat. A gimnáziumban rendezett osztályműsorok alkalmával gondosan ügyelt rá, hogy tehetségéhez mérten, de mindenki kapjon bennük feladatot.

 


A személyes példa fontosságát szintén nem lehet eléggé hangsúlyozni. Hiszen az ember csak azt adhatja át, amivel maga is rendelkezik (Szent Pál). A nevelő semmi olyat nem várhat tehát el, amiből jó példát nem mutat növendékeinek. Tanár úr, de a kereszténység pedagógiája is a személyességen, Krisztus életpéldáján alapul. Az Őáltala képviselt végtelen Isten és emberszeretet a nevelés legfőbb ereje és az erkölcs alapja. Az emberszeretet még a nem hívőknél is közös nevező lehet.

Amennyire fontos a jó, annyira veszélyes a rossz példa. A személyes törődést a TV nem pótolhatja, főképp, ha nem emberi és isteni erényeket, hanem bűnöket sugároz. Nagy tehát a nevelő, főképp a szülő felelőssége ezekben a kérdésekben. Hiszen a család szerepét a tanár sem pótolhatja, még ha annyira igyekszik is. A legtöbb időt a gyerek mégiscsak a szüleivel tölti, bár napjainkban ez sajnos már nem annyira nyilvánvaló. A tanárnak kötelessége a szülőt segíteni a gondjaira bízott gyermek nevelésében. Ennél többet úgy sem tehet.

Fegyelem

Azt mondtuk, hogy minden nevelés önnevelés, s ez a fegyelemre még fokozottabban vonatkozik: „Minden fegyelem önfegyelem kérdése.” Aki nem tud uralkodni önmagán,

hogyan is uralhatna másokat. Különösen fontos ez a tanár számára, hiszen - tudjuk jól - a gyerekek e tekintetben mindig kísérleteznek. Mintha gombok lennének előttük, s nyomkodnák őket: ha a tanár „ugrik”, annál inkább.

Emiatt fontos az önuralom, hogy ne ugorjunk azonnal, hiszen már Hérakleitosz is megmondta, hogy csak az ostoba ember van minden szóra magán kívül. Türelem és odafigyelés is kell tehát a fegyelmezéshez. Jó, ha megtanulunk másokra figyelni. Így tanár úr szinte sohasem felejtkezett meg növendékei névnapjáról és köszöntéséről. Apróságnak tűnik, de az érintett számára jól esik, ha érzi, hogy fontos valakinek.

A szükség esetén kellő szigort felmutató személyes szeretet és törődés fontosabb a fegyelmezésben, mint az öncélúság. Szeretet és igazságosság itt a kulcsfogalmak. Miként Aquinói Szt. Tamás is tartja: „A szeretet igazságosság nélkül gyengeséghez, az igazságosság szeretet nélkül viszont kegyetlenséghez vezet A keresztény humanizmus e mértéktartását Szerdahelyi tanár úr a legmesszebbmenőkig képviseli. Még büntetés esetén is érezteti a vétkes iránti szeretetét, utat és segítséget kínálva a bajok jóvátételére. Sokszor szokatlanok a büntetések, így a csínytevővel a szülőnek levelet irat, ezzel az ellenőrző és a felelősség súlyát is növelve. A levelet (amelynek először 1, nem teljesítés esetén, 2, 4, 8, stb. oldalasnak kell lennie) meg kell mutatni mindkét szülőnek, s alá is kell íratni velük.

Ez a módszer tanár úr szerint sokkal hatékonyabbnak, mint az ellenőrzőbe írás, mert önismeretre és önfegyelemre vezet. Néha az is előfordult, - mondják az ex-diákok - hogy a vétkes igazgatói intőt várt, ám tanár úr részéről cukrászdai meghívás lett belőle, ahol persze mindent megbeszéltek.

Végül a fegyelmezésnek fontos kelléke lehet a humor is. Megelőzi, vagy ha már kialakult, oldja a feszültséget. Az oktatásban a lelki derű, a nevelésben a humor ezért nélkülözhetetlen. A tanári humorérzék is fontos, mert aki veszi a lapot, azt a diák nem piszkálja. A tanári humor viszont a diákot segíti át a nehéz pillanatokon vagy akár a kudarcok feldolgozásán is. Szerdahelyi tanár úr számos ilyen esetet tudna mesélni.

 


Osztályfőnöki munka

Az osztályfőnök közvetítő és kontliktuscsil1apító diák, a többi tanár, az iskolavezetés és a szülők között. Ehhez igen sokoldalúnak kell lennie, ha nem akarja, hogy rajta csattanjon az ostor. Szerdahelyi tanár úr így fogja fel az osztályfőnöki hivatást. Ennek igen időigényes hivatásbeli és adminisztrációs vonatkozásai vannak, mint ezt mind jól ismerjük.

Az osztály ügyes-bajos dolgainak elintézésén túl Szerdahelyi Andor ofő óráinak az eltörölt hittant pótló szerepük is volt, jóllehet ebből tanítványai semmit sem vettek észre. Az élet nagy dolgairól, látszólag hétköznapi témák megbeszélésén keresztül beszélgettek és kaptak valami megfogalmazhatatlan többletet. Mi már tudjuk: Isten és emberszeretetet, humanizmust, toleranciát, gazdag és sokoldalú műveltséget. Az ez irányú osztályprogramokról már volt szó.

Nem kevésbé fontos a szaktanárok felé gyakorolt kollegialitás sem. Ez a problémás esetektől, az elmulasztott naplóbeírások szolid nyomással történő kikényszerítéséig sok mindent magába foglalt. Amennyiben irigység vagy más emberi gyarlóság ezt nem akadályozta meg, úgy tanár úrnak a szaktanárokkal és az iskolavezetéssel is mindig jó kapcsolata volt.

Hasonló volt a helyzet a szülői házzal is, amit a rendszeres családlátogatás és a telefonos forró drót biztosított. Tanár úr ugyanis elsőben kétszer, másodikban és harmadikban egyszer, az érettségi évében ismét kétszer valamennyi növendékét otthon is meglátogatta. Nemcsak megismerte a szülőket, de aktuális életfeladatokról (pótlás, továbbtanulás, stb.) is beszélgettek. Így tanár úr már szinte családtagnak számított. így aztán a szülők mindig szeretettel vették a tanári telefont is, mellyel hamar rövidre zárták és megoldották a problémákat. A diákot e telefonok kordában tartották, s a szülőt is tájékoztatták, mert mégis ő a fő felelős gyermeke neveléséért.

Zárszó helyett

E kis dolgozat leginkább személyes kapcsolatokon és egyéni tapasztalatokon alapul, ezért szakirodalomról itt csak érintőlegesen beszélhettünk. A személyes tapasztalat azonban nemcsak a dolgozatíróé, hanem azoké a régi kollégáké és növendékeké is, akik Szerdahelyi Andor tanár urat nála még régebben ismerik, tisztelik és szeretik. Van egy-egy olyan régi rádió és TV-felvétel is melyekre e sorok írója munkája során támaszkodhatott: így a „Híres alma materek” című, a Szabó Éva által l 987-ben készített, a Simó Endre szerkesztette 200 l-es rádióadás és az MTV-nek az iskolák államosításáról 1993-ban készített műsora (a Velünk élő történelem sorozatból).

A jelen értekezés fő alapját képező interview kérdéseket, a Szerdahelyi tanár úr kitüntetését pártfogoló korábbi levelet, továbbá a Becker Ádám és Ulbrich András egykori diákok jóvoltából készült videofelvételt mellékelem. Köszönet nekik kedves fáradozásaikért!

A legfőbb hálával azonban magának Szerdahelyi Andor tanár úrnak tartozom, mert neki a szerző nemcsak ezt a dolgozatot, hanem ennél sokkal többet is köszönhet. Mindazt, amit a fentiekben megpróbált szavakba önteni.

A Jóisten áldja meg érte kedves tanár Úr!

 


 

Tisztelt Tarján Úr!

 

Szerdahelyi Andor tanár úr köztársasági kitüntetésre történő felterjesztését mind a magam, mind pedig az általam vezetett tanintézet nevében a legmesszebbmenőkig támogatom.

 

Tanár Úr a Tudományegyetem, ill. az Eötvös Kollégium elvégzését és egy évnyi nyíregyházi tanítást követően, 1943-ban latin-görög szakos tanárként került az Egyetemi Katolikus Gimnáziumba. II. világháborús katonai szolgálatától és hadifogságától eltekintve végig itt és a világi jogutód II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban nevelte a gondjaira bízott fiatalokat, egészen 1975-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Ezt követően egy évet az Esztergomi Ferences Gimnáziumban tanított. Az ötvenes években matematikából is oklevelet szerzett, mivel politikai okokból] 956-ig szaktárgyait nem oktathatta. Túl ezen jogi és teológiai diplomával rendelkezik, s noha hivatalosan már nem vizsgázhatott belőlük, azért unokahúga valamennyi orvosi tan könyvét is gondosan áttanulmányozta.

 

Pedagógiai munkáját igen magas színvonalon végezte, amit egyaránt bizonyít növendékeinek magas ívű pályája és hosszú évtizedek múltán sem halványuló hálás szeretete. A fiatal magyar értelmiség több generációja került ki a kezei alól, akik tehetségüktől és szerencséjüktől függően a magyar tudományos, művészeti, politikai és üzleti élet legkülönbözőbb területein állták meg méltón a helyüket, s akik nemtől, kortól, foglalkozástól, párt-, ill. felekezeti hovatartozástól függetlenül őszintén tisztelik. Tanítványai és iskolái sorsát a mai napig nyomon követi. Előbbieket diáktalálkozók szervezésével fogja össze, utóbbiakat órák tartásával, valamint bölcs és hasznos pedagógiai észrevételek kel segíti.

 

Miközben keresztény hitéhez, pedagógusi hivatásához, tanítványaihoz és gimnáziumaihoz mindvégig hű maradt, nőtlen ember-, utóbb harmadrendi ferences lévén szinte egész életét mások, köztük az elesettek (az elmúlt évtizedben hajléktalanok) szolgálatának szentelte.

 

Kivételes felkészültsége, fáradhatatlan munkássága, mély Isten-, ember-, Haza- és hivatásszeretete, továbbá végtelen tisztessége és szerénysége nemes példaként állítható valamennyi honfitársunk elé, ezért feltétlenül indokolt életművének a legmagasabb magyar közjogi fórumok általi ünnepélyes elismerése.

 

Tisztelettel

 

Budapest, 2001. január 19.

 

 

Nagy István

 


 

 

 

VISSZAEMLÉKEZÉSEK,

LEVELEK

 


Dr. Kelényi Miklós:

(1950)

 

SZATÍRA

 

Talán nyolcadikos gimnazisták lehettünk – csupa majdnem érett fiatalember – amikor egy alkalommal Szerdahelyi tanár úr a nála megszokott stílusban a padok között járkálva villámkérdéseket tett fel. Lehetett ilyenkor jelentkezni, és jó jegyeket szerezni egy-egy sikerültebb válaszra. (ma talán „brain stormingnak” lehet nevezni ezt a módszert, szeretett tanárunk és osztályfőnökünk mindig pályatársai előtt járt az oktatási módszerekben, többek között talán ez is oka volt annak, hogy nem lett igazgató, vagy minisztériumi főokos).

Ezúttal az első feltett kérdés így szólt: „Mi lenne az az irodalmi műfaj, amelyben a tanárokról írnátok?”

Egy-két válasz után - a tanár úr éppen háttal állt nekem. - bekiabáltam (a fegyelmezettség bizony soha nem volt erős oldalam): szatíra!

Pillanatnyi csend után az osztály harsány röhögésben tört ki, én megdermedtem. A tanár úr visszafordult, és kinyújtott karral rám mutatva felkiáltott: „Jeles, jeles!”

 

Apró eset, de a tanár úr reakciója tisztán mutatta a diáklélekhez való közel-állását. Más tanár óráján valószínűleg a bekiabálás és a tanári karral szembeni tiszteletlenség miatt már vihettem volna ki az ellenőrzőmet, hadd tudják meg a szüleim, milyen neveletlen fickó a gyermekük.

A tanár úr - a mi Kis Koxunk, ma már szeretett Bandi Bátyánk, - hihetetlen érzékkel tudott kitűnően oktatni, szigorú és igazságos lenni, rendet tartani, és ugyanakkor közel kerülni diákjaihoz. Lett légyen jó, vagy rossz tanuló, mindenki szerette Öt akkor, és szereti most is.

 

Elérhet-e többet az életben egy pedagógus?

 


Dr. Köves Péter:

(1954)

 

Találkozásom Koxszal

 

Az általános iskola utolsó négy osztályát a Toldy Gimnáziumban végeztem. 1949-ben be kellett volna iratkozni az első gimnáziumba. Engem eltanácsoltak, mert gondosan vigyázni kellett arra, hogy ne legyen túl sok ún. „egyéb” származású tanuló. így szüleimmel úgy határoztunk, hogy a lakásunkhoz legközelebbi iskolába, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba iratnak be. Papám elkísért a beíratásra, ahol egy szeretetet sugárzó, alacsony, rendkívül rokonszenves tanár fogadott. A formaságok befejeztével úgy búcsúzott, hogy - „Ősszel szeretettel várjuk a fiút!” - Nagyon jól esett ez a bíztatás. Ekkor még nem tudtam, hogy életemet döntően meghatározó személlyel hozott össze a sors.

Sajnos az első évben még nem tanított, de másodiktól kezdve ö lett az osztályfőnökünk és latin tanárunk. Most, amikor vén fejjel írom e sorokat, bízvást kijelenthetem, hogy ilyen rendes, jószándékú, tisztességes emberrel azóta sem hozott össze az élet. Életét valóban a diákjainak szentelte, szívén viselte mindegyikünk sorsát. Mindenkiről mindent tudott és észben tartott. Megajándékozott minket a klasszikus műveltség szeretetével és a barátság értékével. Ezt a barátságot ápoljuk és őrizzük azóta is. Értékítéletünkre meghatározó, jó irányú befolyást gyakorolt.

Nehéz időket éltünk akkor. Ezek voltak a legsúlyosabb Rákosi-féle esztendők, ahol mindenkinek vigyázni kellett nemcsak arra, hogy mit mond, hanem hogy mit is gondol, vagy a másik mit gondol őfelőle. Mi elég érettek és felvilágosultak voltunk ahhoz, hogy nem hittük el a hivatalos maszlagot, amellyel etettek minket. Különösképpen egy pedagógusnak óvakodni kellett minden gyanúsnak vélt kijelentéstől. Nos, Kox óvott és védett minket, figyelmeztetett, hogy még a falaknak is van fülük, ne tegyünk semmilyen meggondolatlan kijelentést. Neki hála, mi nem éreztük igazán az osztályban a terror szellemét. Mi, kamaszok lévén, mindenből komédiát csináltunk. Tulajdonképpen remekül szórakoztunk. Példának hozom fel, hogy Sztálin halálakor az osztályzászlót félárbocra engedtük poénból. A szerencsétlen földrajz tanárunknak, akinek az volt a feladata, hogy elrendelje az egy perces néma felállást, egy röhögő osztállyal kellett szembenéznie. Mint Karinthynál, egyre harsogóbb lett a kezdeti kuncogásból crescendóval fortissimóba csapó hangorkán, így fél perc múlva lefújta a gyászos megemlékezést...

Visszatérve Szerdahelyi tanár úrhoz, mert neki nem Kox volt az anyakönyvezett neve, de ezen a néven vált Budapest-szerte ismertté;' népszerűségére jellemző, hogy amikor egy magyar filmben (Gothár Péter: Megáll az idő volt a film címe) egy epizódszerepet eljátszott, s a filmvásznon megjelent, a közönség körében végighullámzott a „Kox!” felkiáltás.

Kox jóindulata határtalan volt, a szeretetet Pál Apostoltól tanulta. Gondoskodása az érettségink után sem szűnt meg. Csaknem mindnyájunkat sikerült egyetemre vagy főiskolára bejuttatnia. Ez abban az időben bravúros mutatvány volt. Biztosan mindegyik osztálytársamnak megvan a saját története az egyetemre történő bejutásról. Ez enyém a következő.

Jelentkeztem a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, de hely hiányára hivatkozva nem vettek fel, csak arra kaptam lehetőséget, hogy próbálkozzam valamelyik vidéki orvosegyetemen. Így a Debreceni Egyetemre is beadtam a felvételi kérelmemet, ahová – jellemzően az akkori anyagi helyzetünkre – személyvonat III. osztályon bumliztam végig a Nagyalföldön. Miután innen egyelőre semmi válasz nem jött, Kox készített számomra egy érettségi bizonyítvány másolatot, mintha az eredeti példány elveszett volna, noha az Debrecenben volt. Azt ajánlotta, hogy jelentkezzem a Budapesti Jogi Egyetemre is. Megfogadtam a tanácsát, mert semmi szín alatt nem szerettem volna három évre katonának menni. A Jogi Egyetemen a felvételi vizsgán kellett némi történelemtudásról tanúbizonyságot tenni, de nem ez volt a lényeg, hanem a beszélgetés, melynek során közelebbről meg akarták ismerni a delikvenst. A bizottság öttagú volt. Egyikük megkérdezte, mivel töltöm a szabadidőmet.


Azt feleltem, hogy zenét hallgatok. – „Ki a kedvenc zeneszerzője?” – „Beethoven”. – „Hány zongoraversenyt írt?” – „Ötöt”. - „Melyik kezdődik rögtön zenekari bevezetés nélkül zongorajátékkal?” - hangzott a következő kérdés. - „Az ötödik, a G-dúr” – feleltem. – „ Föl van véve”. – Az akkori időben nem volt nagy dolog, ha valaki a jogi egyetemre bekerült. Nem is volt jog. Végül is három egyetemre bejutottam, mert augusztus legvégén megérkezett Debrecenből az értesítés, hogy felvettek. Aztán kérvényeztük, hogy hadd maradhassak Budapesten, hiszen itt lakom, itt laknak a szüleim, stb. Ezt figyelembe véve áthelyezték irataimat a Budapesti Orvosi Egyetemre, és a Jogi Egyetemről visszakértem az érettségi bizonyítvány másolatomat. Tehát a talpig becsületes Kox érdekünkben nem riadt vissza egy ártatlan kópéságtól.


Dr. Köves Péter:

(1954)

 

AZ ÉVSZÁZAD TANÁRA

 

Miben rejlik a titka?

Ezt próbálgattam megfejteni gyermekkorom óta. Nemcsak vele kapcsolatban, de minden előadóművésszel kapcsolatban is. Kijön a pódiumra egy kitűnő zongoraművész, pontosan, hibátlanul leüti azokat a billentyűket, melyek a kottában vannak, szépen szól a zene, és mégsem érzem az a bizsergető, katartikus élményt, melyet egy másik zongoraművész esetében áthat engem. Lehet, hogy ez utóbbi művész még le sem ütött egy hangot sem, de máris légkört teremtett megjelenésével, kisugárzásával. Még az is előfordulhat, hogy ez utóbbi művész hibázik, melléüt, és mégis a hatás rendkívüli, maradandó az emlék, melyet megőrzök, él bennem tovább a mű, elraktározom, és merítek belőle, gazdagabb leszek szellemileg.

Nos, a tanár úr is azon „művészek” közé tartozik, akinek titkát lehet analizálni, megkíséreli megfejteni. Én azt gondolom, hogy az ő egyéniségét a hallatlan ismeretanyag birtoklásán kívül a szeretet jellemzi. Ez a szeretet töretlenül és rendületlenül hat a megismerkedés pillanatától kezdve egy életen át.

Mikor 14 évesen beiratkoztam az iskolába, és történetesen ő volt az a tanár, aki 1949 nyarán az adataimat beírta egy nagy könyvbe, akkor azt mondta édesapámnak, hogy „szeretettel várjuk a fiút szeptemberben”. Én azt gondoltam, hogy ez amolyan sablon szöveg. De súlyosan tévedtem, mert ő valóban komolyan gondolta, hogy engem szeretni fog, és ez a szeretet kitart azóta is. Sugárzott belőle a szeretet, és ezt én is „elkaptam” tőle, és mikor már oktató tanárom lett, én is megszerettem őt, így kölcsönös lett a szeretetünk.

De nemcsak én voltam ilyen kivételezett helyzetben, mert - mint később kiderült, - őneki minden tanítványa, és a tanítványoknak a hozzátartozói, mind részesültek ebben a szeretetben. Áradt belőle a szeretet, és hál’ Istennek, most is tart ez az áradás.

Pedagógiai módszerei közül egyet emelnék ki, mely rám nagy hatással volt. A tanár úr egyszer egy nagyon érdekes történetet mesélt el az osztálynak a római császárokkal kapcsolatban. (Ki kell emelnem a rendkívül kellemes orgánumát.) Az egész osztály szájtátva hallgatta az érdekes előadást. Én, kitudja már miért, a padtársamnak valamit mondhattam közben, tehát úgy tűnt, hogy nem figyelek oda. Kox ezt azonnal észrevette, abbahagyta a lenyűgöző elbeszélést, és közölte az osztállyal, hogy „ez a Kövest nem érdekli”. Én megsemmisültem a szégyentől, és a szégyen pírját most is érzem az arcomon. Több mint 50 év óta hat az, amit mondott. Még most sem merek egy tudományos, vagy színházi előadás alatt valamit odasúgni a mellettem ülőnek.

Így fegyelmezett ő.

Mi, akiket tanított, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy részesülhettünk az ő személyiségformáló hatásában. És ez abban a korban történt, amikor kamaszok voltunk, amikor legjobban alakítható az egyéniség.

Azóta eltelt több mint fél évszázad, és rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba, sok ismeretségre tettem szert, de bízvást mondhatom a többi társam nevében is, hogy ilyen őszintén, érdek nélkül rendes, szeretető és szeretetre méltó emberrel nem volt módom találkozni.

„Kox” egy fogalom lett. Különböző társaságban, ha felmerül ez a név, kiderül, hogy még azok is, akik nem kerültek vele személyes kontaktusba, hallottak róla, ismerik ezt a fogalmat, és a jóság, szeretet és tudás szinonimájaként emlegetik.

90 éves korban már nincs teljes egészség, de kívánom, hogy a relatív egészségét még sokáig őrizze meg. Nekünk, tanítványoknak és barátoknak, még mindig szükségünk van a testi jelenlétére e földön.


Sashegyi Imre:

(1954)

 

Eda és Glé, meg a salse dicta-k

 

Szeretett osztályfőnökünk, Cox érdeme, hogy latin-óráink sohasem voltak unalmasak. Ahogy most visszaemlékszem, a mi osztályunkban senki sem utálta a latint, - nem úgy, mint más tanintézetekben... Az biztos, hogy ez elsősorban Cox szaktudásának és lelkesedésének volt köszönhető, de talán tudott néhány jó tanári fogást is, amikkel meg tudta szerettetni, vagy legalábbis vonzóbbá tudta tenni a nyugat-európai kultúra ősnyelvét.

 

Az egyik ilyen módszertani fogás lehetett az antik közmondások ismertetése. Ezek voltak az úgynevezett „sós mondások”, a salse dicta-k („Kérem szépen nem 'szalsze', hanem 'szalszeee' . . .” – mondotta gyakran). Ezek közül is a legbölcsebbek egyike: Docenda discimus. Vagy a másik: Amicus certus in re incerta certitur. No és az, amelyiket az én saját tapasztalataim ugyan nem erősítenek meg, de hát... ez a mondás sohasem vonatkozott építészekre: Aurora est musis amica.

 

Hanem hogy az ezzel kapcsolatos esetre térjek: egyszer éppen Sorger Edát feleltették. Hát... a dolog nem ment éppen fényesen, és akkor Cox nyilván segíteni akart, mondván: „Tudsz néhány salse dicta-t?” - Majd a szenvedő alany zavart köhécselése után, általános derültségtől kísérve noszogatta: „Na mondd: ’A hajnal a múzsák barátja’.”

 

„Aurora... Aurora...” - súgták többen is, mire Eda: „Amore...” - de ezen már maga sem állhatta meg nevetés nélkül, mert itt végleg elakadt. És mert ez volt a poén...

 

Általános hahota jutalmazta a tréfát, amely Coxnál azonban sajnos kiverte a biztosítékot. Bandi bátyánk nem kifogásolta a kedélyes hangulatot, de azt nem tűrte, hogy komédiázzanak az óráján.

 

„Na, ez elég...” – mondta hidegen, „...-telen!” – tette hozzá egy pillanat múlva.

 

Mint tudjuk, az ókori latin auctorok versei (mint Magu, vagyis Mádi Zoltán tanár úr óráin a klasszikus orosz költők) osztályunk művészlelkeit műfordítások produkálására sarkallták. (Ezeket nevezte Magu nem rosszakaratú atyai humorával „műferdítéseknek”). A Glét (gyengébb memóriájúak kedvéért: Gleviczky Andrást) a salse dicta-k ihlették meg. Ámde ő nem akart a fordítással bajlódni, hanem inkább a saját kútfejéből merített mondásokkal kelt versenyre az ókori népbölcseletekkel. Mellesleg: aki netán még emlékszik ilyenekre, hamarosan rukkoljon ki velük, mielőtt végleg feledésbe merülnének.

 

Én már csak egyre emlékszem, amelyet Glé a közérthetőség kedvéért mindjárt magyarul fogalmazott meg, imígyen: Minden bajnak okai a nők.

 

Hát kérdem én: lehet ezt elfelejteni?


Tóth Lóránd:

 (1954)

 

Kedves Barátaim!

 

A 90 éves Szerdahelyi Tanár Úr köszöntése alkalmából az alábbi levéllel kívánok hozzájárulni ahhoz a kiadványhoz, amit az Ünnepelt számára készítetek. Ezt a levelet én 1953 nyarán írtam a szüleimnek az akkori sztálinvárosi kényszertartózkodásunkról, ahol mi állítólag a szocializmust építettük. Talán érdemes erre is visszaemlékezni, hiszen jól jellemzi az akkori helyzetet és légkört, amiben éltünk.

 

„Sztálinváros, 1953. VI. 28.

 

Drága Jó Szüleim!

Tudom, hogy nyugtalanul tetszenek várni a híreket rólam, ezért sietek kimerítő beszámolót írni arról, ami velem szombat dél óta történt.

Édesanya Úgy emlékszem nem várta meg a hajó indulását. A hajó fél 12-kor indult. Kox lelkesen integetett. Kényelmesen utaztunk (vagyis ültünk, nem álltunk), de ha a hajón el akartunk pl. a büfébe menni, akkor nehezen juthattunk el, mert a fedélzeten heringek módján zsúfolták össze a gyerekeket. . .

Így ment az utunk egészen Adonyig. Itt hatalmas eső kapott el minket. Mi a hajó hátsó részén, a felső fedélzeten voltunk, így jó adag záport kaptunk. Fedett helyre nem mehettünk. mert ilyen helyek zsúfolva voltak, ponyvát pedig érthetetlen okokból nem kaptunk, pedig volt. Az eső a kémény füstjét leszorította, így a nagyobb koromszemek tömege megragadt a hajunkban, arcunkon. szemünkben. Sztálinváros előtt elállt az eső, de én akkor már bőrig áztam. A hajóállomásra fél 4-re értünk be.

A kikötőtől kb. 1 km-t gyalogoltunk. A sátorfoglalás sajnos nem sikerült a mi tervünk szerint. Elég vacak sátrat kaptunk (nem olyan alakút, mint tavaly), és így egy sátorba nem is fértünk be 11-en (még 10-en is csak szűkösen). Így nekem egy másik sátorba kellett mennem. Az osztály sátra melletti sátorba kerültem, ahol csak 9-en laktak. Ebben a sátorban II/b. osztályosok voltak, és eddig úgy veszem észre, hogy elég rendes itt a társaság. Remélem, nem csalódom az első benyomásomban.

Ételt nem kaptunk, így minden otthonról elhozott élelmiszert elfogyasztottam, kivéve a sütemény egy részét. Ma valószínűleg megint csak hideg élelmet fogunk tudni enni. Az első éjjel az egész fiútábor üvöltött vagy énekelt (nem olyan szívderítő dolgokat). Úgyhogy csak éjjel 1 óra felé tudtam elaludni, pedig a takarodó már 9-kor volt.

Mivel az első sátrakban van elhelyezve a Rákóczi Gimnázium, így első éjjel nekünk kellett őrködnünk. Így reggel 4-kor minket felkeltettek és reggel 6-ig kellett ébren maradnunk. Éppen most fél 6 óra van és jó őrhöz méltóan bent ülök a sátorban és levelet írok a szüleimnek. Most azonban megyek mosdani és majd este befejezem ezt a levelet.

Most este fél 8-kor ismerkedési táncest lesz, most arra készülök. Reggel 9-kor a diáktábor ünnepélyes megnyitása volt, ezután mindenki kapott 4 karéj kenyeret, 10 dkg szalonnát, 10 dkg sajtot és egy süteményt. Délután le akartunk menni a Dunapartra, de esni kezdett az eső és még mindig esik. Most egyelőre nem kérek semmit otthonról.

 

Lóri

 

Ui.: Címem: T. L. Sztálinváros, DISZ Tábor, 4. sz. sátor”


Dr. Varga Antal:

(1954)

 

Két fénykép a Cox által szervezett és híressé vált
balatonfüredi nyaralások és biciklitúrák színhelyéről

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Dr. Végh János:

(1954)

 

Zoknicsere

 

Kedves Barátaim!

 

A következő jutott az eszembe, amikor kedves jubilánsunkkal kapcsolatos emlékeimet rendezgettem. Lehet, hogy többen is emlékeztek rá, kérlek, erősítsetek meg. Az biztos, hogy nem most találtam ki, még ha az lenne is a látszat; úgy emlékszem, az eset az azóta eltelt jó néhány év egyetlen érettségi találkozóján sem került szőnyegre, pedig ilyen érettségi találkozót már igazán elég sokat megértünk és megültünk, nem teljesen függetlenül egykori osztályfőnökünknek a kicsiny nyájat mindenképp összetartani kívánó buzgóságától. Lám, mi lett volna belőlünk Nélküle, akár 1950-1954 között, akár az azóta eltelt ötven esztendő alatt.

Képzeljük magunkat I 954-be, érettségink évébe, ekkor történt, ami eszembe jutott. Egy mostanában alig-alig felbukkanó, de akkoriban sűrűn emlegetett kifejezést akarok itt felidézni, a „jampec”-et, azoknak az éveknek szorgalmasan ostorozott ficsúrját, akinek sok bűne volt, többek között a csíkos zokni.

Nos, ezt nem gondolta végig Sashegyi Imre, távolba szakadt hazánkfia, azokban az években még egyszerű osztálytársunk. Bejött az érettségi re, egyébként ővele együtt ugyanazon a napon én is, minthogy névsor szerint vágták az osztályt néhány részre, azt hiszem négyre. Reggel volt, még nem kezdődött el a vizsgáztatás, mi a folyosón állva és beszélgetve vártuk a félelmetes bizottság érkezését. Egyszer csak szokása szerint észrevehetetlenül megjelent - szinte azt mondhatnám, testet öltött - köztünk osztályfőnökünk, bár akkor nyílván nem azért, mint tízpercekkor folyosóügyeletesként, hogy érkezésének meglepetés-szerűségével, előre nem látható voltával tartson bizonytalanságban bennünket, azaz így szoktasson az előírásoknak megfelelő viselkedésre. Akkor már mi sem féltünk tőle, sőt bizalmat öntött belénk, arra számítottunk, hogy ő fog majd valahogy megvédeni minket a rettenetes érettségi elnökkel szemben, aki kívülálló volt, valami általunk pontosan nem is ismert főhatóság jelöltje, akivel szemben bizony félelmet éreztünk. Cox odaállt közénk, beszédbe elegyedett velünk, talán egy kicsit gyönyörködött is bennünk. Ha volt bennünk gyönyörködni való, akkor ez utóbbit jogosan tehette, hiszen nem kis mértékben az ő keze munkái voltunk.

Ám az idegnyugtató, semmire sem kötelező beszélgetésnek hirtelen vége szakadt. Észrevette, hogy Imrén vékony piros kockákkal ritmizált szürke zokni volt. (Minekünk bizony ez nem tűnt fel, de ő már nyílván látott néhány aprócska bolhából felnövekedett rettenetes elefántot, tudta, mitől féltsen bennünket.) Halkan, de nagyon keményen megkérdezte barátunkat, vajon hogyan gondolja ezt, amit ő mi tagadás, nem tudott értelmesen elmagyarázni, igazából azt sem értette, mit is követett ő el. Ekkor Cox a tettek mezejére lépett, gyorsan bevonult a hihetetlen - és jogos - zavarba jött Imrével a WC-be, és zoknit cserélt vele. Amikor kijöttek, nem volt már idő az esetleges további lelki fröccsre, jött a bizottság, be kellett mennünk a terembe, hogy számot adjunk érettségünkrő1.

Amikor ők ketten visszajöttek a folyosóra, és én megláttam a zoknicsere tényét, rögtön rájöttem, mi jutott kedves gondviselőnk eszébe: a bizottság asztalával szemben az éppen soron lévő jelöltnek egy külön előbbre húzott asztalnál ülve kellett felelni, és a két asztal között másfél-két méter volt. Minthogy pedig leüléskor a nadrágszár kissé felcsúszik, az unatkozó vagy vizslató elnök pillantása könnyen megállapíthatta volna, hogy Imre lábán nem éppen olyan zokni volt, amit mondjuk a DISZ központi vezetőségének egyik tagjának illett viselnie, akit egy beszámoló megtartására történetesen behívatnak a pártközpontba. És ha ez az elnök éppen egy olyan típusú funkcionárius, aki szeret az ilyen apróságból ügyet csinálni, akkor könnyen elvághatta volna barátunk útját minden felsőfokú oktatási intézmény irányába. Elég lett volna egy aprócska célzás az illető jampec-hajlandóságára valamilyen jelentésben.

 


Akkor, tizennyolc évesen nagyon megtetszett nekem ez a gondoskodás, ez az előrelátás, és ez a hirtelen intézkedés. Tetszett nekem és hálát éreztem miatta. Még azon is elgondolkoztam, van-e az országban még egy osztályfőnök, aki ilyesmire a pillanat tört része alatt rászánja magát. Aztán napirendre tértem a dolog felett, és el is felejtettem. Örülök, hogy Vermes Laci körlevele nyomán eszembe jutott, és volt módom emlékemet írásban közzé tenni. Úgy érzem, mint aki egy régi adósságától szabadult meg.


Dr. Vermes László:

 (1954)

 

Szerdahelyi Andor tanár úrnak

40. érettségi találkozónkon

 

Exegi monumentum

 

„Exegi monumentum...” írta hajdan a költő,

S az utókorra hagyott verseire gondolt ő.

 

Emberség, tudás, szeretet, bölcsesség, jóság,

Minden, amit számon tart az örökkévalóság,

Amit Te lelkünkbe plántáltál, építettél,

El nem múló monumentumként ami bennünk él,

Érték, mi az utánunk jövőknek átadandó –

Ez az emlékmű: ércnél, márványnál maradandóbb!

 

Bp. 1994. április 3. Húsvétvasárnap

 


Jablonkay Gábor:

(1958)

 

Felelés Cox-nál

 

Kamaszkorban lévén jószerével nem mindig a tanulás volt a legfontosabb tevékenységem. A foci, gombfoci stb. jelentős arányban töltötte ki „szabad” (tanulásra fordítandó) időmet.

Latinból felelésre szólított osztályfőnökünk dr. Szerdahelyi Andor, alias Cox. Mikor megkérdezett, mi volt mára feladva, magabiztosan válaszoltam:

– Tacitus Agricolá-ja.

Tudásom azonban ezen a ponton véget ért. Logikámat és addig megszerzett ismereteimet latba vetve kombinálni kezdtem. Agricola azt jelenti: földműves. Nyilván erről írt a szerző. így folytattam:

– Tacitus a földművesek életét ecseteli ebben a regényben.

– A szántóvetők verejtékes munkáját írja le – fűzi hozzá Cox.

– Ja, igen – helyeslek.

– Fűzfakosaraikkal pedig mennek le a folyóhoz – folytatódik a „kisegítés”.

– Valóban, éppen ezt akartam mondani.

– Ünnepnapokon azután kiteszik a házi isteneket az ablakba.

– Tényleg, ezt majdnem elfelejtettem mondani.

– Na, leülsz, megbuktál. Tudod, ki volt Agricola?

Éreztem, hogy ez a vég kezdete. Most már nem volt mit tenni, be kellett vallanom, hogy fogalmam sincs.

– Őszintén szólva, nem.

 

– Megmondom neked. Britann hadvezér, Tacitus apósa.

Megsemmisülve ültem le. Azért nem buktam meg, de egy életre megtanultam, ki volt Agricola.

Ilyen tanárunk volt Cox. Szigorú, de ismerte a humort, és életre szóló ismeretekkel látott el bennünket.

 


Knézy Jenő (…):

(1962)

 

Latin-francia focimeccs¬

(részlet)

 

... A sors szeszélye úgy hozta, hogy egykori osztályomban a latin és a francia nyelv között lehetett választani. Az első hallásra talán egyszerűnek tűnő döntés az évek során „véresen” komoly következményekkel járt.

Történt ugyanis, hogy mindkét tárgyat olyan valaki tanította, aki megszállottan szerette, amit csinál, s emellett jól értett a diákok nyelvén is: Póka Endre és Szerdahelyi Andor. Míg előbbi fáradhatatlan elszántsággal hirdette a dallamos és finom francia nyelv szépségeit, s egyúttal irodalmi, képzőművészeti, földrajzi ismeretekkel is teletömte a fejeket, utóbbi a görög-római mondavilág avatott kalauzaként is igyekezett érdekesebbé, változatosabbá tenni az órákat.

Az csak természetes, hogy a két tábor elsősorban a másik előtt állandóan szerette volna bizonyítani szellemi fölényét, azt, hogy csakis az az egyedül üdvözítő, amit ő csinál. A két tárgyból emiatt nagyon jók voltak az osztályzatok a naplóban, ám mind a kétfél érezte, hogy ez a megmérettetés „nem az igazi”. Kellene valami mérhető, jól meghatározható dolog, amely egyértelműen bizonyítaná egyik vagy másik tábor elsőbbrendűségét!

Hosszas viták után a két fél úgy döntött, hogy a lovagi tornák mintájára összeméri erejét! Méghozzá a Marczibányi tér akkor még – fekete salakos focipályáján. Megkezdődtek hát az edzések. Óriási viták voltak, ki kerüljön be a csapatba, s ki az, aki csak tartalék lesz? _ Számtalan cipőt elkoptatva pontosan tudtuk, melyik gárdának ki és mi az erőssége, igyekeztünk hát a legagyafúrtabb taktikát kitalálni, hogyan kéne játszani, kit kire kell ráállítani, mi lehet az az apróság, ami a sikerhez kell? - Nálunk alaposabban még egy szövetségi kapitány sem készült a világbajnoki döntőre!

A készülődés izgalmai még ma is előttem vannak, bevallom, az akkori életet vagy halált jelentő eredményre már nem emlékszem (de talán nem is ez volt a fontos). Bár az is igaz, ezekből a meccsekből később hagyomány lett, többszöri ismétlés, mert végül is a dologban az volt a legszebb, mint az igazi nagy meccseken: napokig, hónapokig lehetett róla beszélni, előtte és utána egyaránt!

A kék-zöld foltok, az üdvrivalgással fogadott gólok, a győztesek kaján mosolya és a vesztesek kifelé a világért sem mutatott bánata ez mind, mind a két tanár „sikere” volt: megszerettették és megtaníttatták velünk nem csak az adott tárgyat, hanem a másik teljesítményének a tiszteletét is, és érdekes módon arra is jó volt ez a vetélkedő, hogy felébressze bennünk a kíváncsiságot a másik tárgy iránt!

Ha most, így utólag belegondolok: ez nem is volt kevés!

 


Dr. Sugár István:

(1965)

 

Kettős évforduló

 

„Nihil recte sine exemplo docetur

aut discitur” (Columella)

 

Az I 965-ben végzett „F” osztály kettős évfordulót ünnepel ebben az esztendőben: szeretett és tisztelt Osztályfőnökének, Szerdahelyi Andor Tanár Úrnak 90. születésnapját, és érettségije 40. jubileumát.

Azt gondolhatnánk, hogy az évek rohanó sodrásában a rövid 4 év, amelyet az Alma Mater falai között töltöttünk, a múlt ködébe vész, szürkévé mossák a száguldó élet mindennapjai.

A férfivá cseperedő kamasz, a lázadó teenager-kor életre szóló maradvány-tünetei azonban nem mérhetők a hónapok és évek számának abszolút mértékével, mennyiségével. A mindenre fogékony elme és szív impressziói kitörölhetetlen emblémákat hagynak, és meghatározó módon kísérnek el a további évtizedekben. Az első szerelem, az első családi konfliktus éppen úgy mérföldkő, mint a közös csínytevés íze az osztályban, egy emlékezetes jó- vagy rossz felelet, vagy egy örökifjú tanár – mondjuk Kox – rügyező lelkeket gyönyörködtető szavai.

Legyen szabad a sors különös kegyeltjének éreznem magam – osztálytársaimmal egyetemben – hogy a Tanár Úr irányítása alatt tölthettük el a négy gimnáziumi esztendőt a XX. század második harmadának végén, amikor az oktatásügy fellegváraiban nemigen tudtak mit kezdeni a nyiladozó szellemű magyar ifjúsággal.

A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium 300 éves fennállását ünneplő jubileumi évkönyvbe – csaknem 20 éve – már megírtam a szeptemberi első vasárnapok, a „Márványmenyasszony-Kox” történetét, ezt megismételni profán dolog lenne. Ezen sorok olvasói jól tudják, ismerik a Fadrusz utcai teák és a szülőknek írt levél-formátumú vallomások históriáját is.

Ahogy csiszolódik a gyémánt, formálódik a cseppkő, ahogy csipkéssé vagy simává idomul a tenger verésére a parti szikla, úgy váltunk mi Emberré mindnyájan Kox keze nyomán. Latin és görög órák bölcsessége, császárok, hősök, tudósok, poéták példája nyomán szívtuk magunkba azokat az intenciókat, amelyekkel egy életen át gazdálkodni kötelességünk volt és maradt. A Tanár Úr nemes lelke, humanitása, erkölcsi példája mércét állított elénk, és mi valóban „nem az iskolának, hanem az életnek tanultunk”. Olyan értékek voltak az ő piedesztálján mint a hazaszeretet, a becsület, az igazság, a nagylelkűség és a hit a Mindenhatóban.

„A férfiasság a csillagok felé vezet, a gyávaság a halálba” - írta Seneca. Mi a csillagok felé vezető - sokszor csapdákkal borított - útra kaptunk Tőle muníciót, kimondatlanul, egész lényének sugárzásával, példamutatásával.

Töretlen szellemiséggel megért 90. születésnapján köszönti nagy szeretettel és hálával egykor volt Osztályfőnökét az „F” osztály, és a Jóisten áldásával kívánunk Neki jó egészséget, boldog hátralévő éveket valamennyi „nebuló” nevében.

 


Dr. Sugár István:

(1965)

 

Találkozók a Márványmenyasszonybann

(részlet)

 

... 1961 őszén annak az „F”-osztálynak voltam tanulója, aminek még tanterem sem jutott. Azt hiszem, afféle szükséges és kötelező plusz létszám voltunk a II. kerületi Oktatásügy nyakán. Napról-napra vándoroltunk egy éven át, mindig éppen abba a tanterembe, ahol az osztály azon a napon politechnikai oktatáson vett részt. Azt hiszem, mi voltunk az egyetlen osztály széles e Hazában, aki ezáltal legalább valami hasznot húzott az utóbbiakban emlegetett oktatásból”.

Szerdahelyi Tanár Úr minden matematika órába négy éven keresztül belopott egy kis görög-római műveltséget, sok-sok humánummal elegyítve. Közhely szinte, hogy Szerdahelyi Tanár Úr neve mint „a Kox” kerül be visszavonhatatlanul a Rákóczi Gimnázium történetébe. Éretlen elsős korunkban alig néhány hete voltunk gimnazisták megkérdezte egy osztályfőnöki órán, tudjuk-e, hogy hívják őt a diákok. Mi persze tudtuk, hiszen másképp sem emlegették, de kimondani sem mertük előtte, mert afféle pejoratív jelzőnek hittük a nem éppen szálfa-termetű tanár úrról. Csurgott a víz a hátunkról, hátha valakitől meghallotta, hogy így tituláljuk, vagy valami egyéb gonoszságot sejtettünk a ravasznak látszó kérdés mögött. A néma csöndben a kérdésre maga a Tanár Úr válaszolt: „Koxnak”. – Kitört a felszabadult nevetés, majd újból a Tanár Úr hangját hallottuk: „Tudják, hogy miért?” - Újból csend lett. ­

„Holnapra azt a feladatot adom, nézzenek utána a lexikonban, ki volt Kox? Vigyázat: a C-betűnél keressék!” És még a táblára is felírta: Cox! Így magázott bennünket, „álharaggal”, és akkor még nem is sejtettük, hogy ebben az emberben milyen hatalmas, érző, diákjait féltő szív dobog.

Azt hamarosan kiderítettük, hogy Kox „keresztpapája” Sir George William Cox volt, a XIX század egyik jeles angol író-teológusa, aki számtalan maradandó történelmi munkát írt a görög-római mitológiáról, Oxfordban tanított, mint az említett téma legjelesebb ismerője. (Révai Nagylexikon IV. kötet, 698. o.) Ezzel a névvel tisztelték meg elődeink a Tanár Urat a felejthetetlen latin-görög órákért.

Ugyanilyen tanulsággal szolgáltak azok a „teázások”, amelyekre az illetékes csínytevő volt „hivatalos” a Fadrusz utcába, Tanár Úr lakásába. Intő helyett a szülőknek írt bűnbánó levél és teadélután varázsolt rendet a serdülő fejekben, nem hagyva nyomot a „hivatalos” ellenőrző könyvben rosszaságainknak, de emlékezetes maradt az elkövető számára.

Igazából azokon a szeptemberi első vasárnap délutánokon értettük meg a Tanár Urat, amikor a „Márványmenyasszony Étterem” reggeltől estig Kox Tanár Úr végzős osztályaitól hangos. Több diákja jutott úgy álláshoz az érettségit követő években, hogy a Tanár Úr bemutatta ott helyben egyik évekkel korábban végzett tanítványának, aki akkor már vezető állásban volt valahol, és már meg is volt az állás a „Szerdahelyi-család” egyik újdonsült tagjának.

Az Ő inspirálására rendezte osztályunk 1964 tavaszán azt az emlékezetes Shakespeare-estet az iskola Dísztermében, ahol az angol drámaíró legnépszerűbb darabjainak egy-egy jelenetét vittük színre, az egy évvel fiatalabb „testvér-leány” osztályunkkal a Jurányi Gimnáziumból. A darabok fő szerepeit két színész aspiráns osztálytársunk játszotta. A férfi hősöket az azóta kitűnő sportújságíróvá avanzsált Kocsi Tibor vállalta, míg a hölgy főszereplőt már akkor is úgy hívták: Bánsági Ildikó... A művésznőről egyébként hadd’ említsem meg, hogy gyakorta látjuk a szeptemberi évenkénti találkozókon, ahová talán éppen a kellemes közös gimnazista évek ragadják...

 


Dr. Szűcs R. Gábor:

(1965)

 

Drága Tanár Úr!

 

Bizonyára mindenre emlékszel, de talán van, amire nem olyan élesen.

Aligha emlékezhetsz például úgy, mint én arra, hogy miattad lettem közgazdász. Amit most megköszönök. De akkor, (negyven kilométeres kis kirándulásaink egyikén), mikor én határozottan közöltem: vagy agysebész leszek, vagy újságíró, Te azt mondtad nekem: „Legyél közgazdász”. Mire én: „Jaj, tanár Úr, vidékre nem megyek!” Mire Te: „Nem mezőgazdász! Közgazdász!” Mire én: „Mér’, mi a különbség?”

Így lettem külker szakos a közgázon, aztán segéd üzletkötő, aztán állami tisztviselő, aztán diplomata. És a munkám lett (a családom mellett) az életem. Nekem nincs hétfő, érted, mire gondolok. Úgy mondják, ez nagyon ritka ajándék. Köszönöm.

De talán emlékszel a Shakespeare-estre, amit a mi osztályunk tervezett, szervezett, rendezett és játszott. Harmadikosok voltunk talán. Akkor, a hatvanas évek elején óriási Shakespeare-kultusz volt Magyarországon, ez jelentette a kitörést a sematizmusból, a viszonylagos szabadságot, az önkifejezés, a világról szóló mondanivaló elmondásának lehetőségét. Másodikos koromban, amikor tanultuk, még nem értettem Shakespeare-t. Nem nőttem fel hozzá, későn érő vagyok talán. Harmadikra azonban ő lett nekem a világ. Úgy tűnt, másoknak is.

Szóval, több darabjából részleteket játszottunk el külön est keretében, természetesen a tanári kar és a szülők előtt. Emlékszem, a Hamlethez nem nyúltunk, mert Úgy véltük, azt nem szabad. A nagymonológgal senki sem mert próbálkozni. Gábor Miklós még elmondta esténként a Madáchban. De azért játszottunk a III. Richárdból, a Coriolanusból (naná, latinos osztály!), a Julius Caesarból (igazándiból Iulius, ugye?), a Cleopatrából, a Rómeó és Júliából, érdekes, a vígjátékokat mintha mellőztük volna. Bár lehet, hogy a Szentivánéji álomból játsztunk (sic!) valamit.

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárra változtatta át”, közölte Korom Gyuszi a nézőkkel, akik ezt jól hallható kuncogással fogadták, mert leesett a szakálla. Azaz, csak félig. Lógott. De azért észrevette, s mikorra úgy döntött, hogy gazember lesz, már egy könnyed mozdulattal megoldotta a problémát.

Bánsági Ildinek meg, mikor (vendégjátékosként, mert még fiúgimnázium voltunk!) mint Cleopatra, kígyómérgezésben elhunyt, hátrahanyatlás miatt a parókája esett le, és az egyiptomi uralkodó gyönyörű szőke hajjal tért végső, színpadi nyugovóra. Bár a parókát, ha jól emlékszem, elkapta, és szorongatta még egy darabig, mintha fel kellene mutatnia a kijáratnál.

Én arra emlékszem, hogy Lőrinc barátként a Rómeó és Júliában roppant büdös voltam. Ugyanis valaki (ma sem tudom, kinek legyek hálás érte) úgy vélte, a középkorban a szerzetesek iszonyatosan büdös pokrócot hordtak. Bár az is lehet, hogy nem volt más jelmez. Ezt kellett viselnem. Nem csodálkoztam, hogy nem jön hozzám közel senki, én se mentem volna szívesen a magam közelébe, de nekem muszáj volt. Azért sikerült végigmondanom hosszú szövegemet, amely annyiból állt: „Úristen, vívnak! Őrökért futok.” Ezzel szemben mosakodni futottam.

És még valami. Egyszer, mikor azt kérdezted (ez már érettségi után volt), milyen pályát választottunk volna a legszívesebben, én azt mondtam: diák szertettem volna maradni a Rákócziban. Most hozzáteszem: az „F” osztályban.

Fiúi szeretettel kívánom, adjon a Jóisten legalább még egyszer kilencven évet, jó egészséget, sok boldogságot Neked és szeretteidnek!

 


Dr. Jávor Béla:

(1968)

 

A Cox jelenség

 

1964. szeptember elsején léptem be először a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Keleti Károly utcai kapuján, hogy majd ezt a lépést négy esztendőn át mindennap megtegyem. A hatvanas évek közepén még más világ járta nem csak az országban, de a közoktatásban is. Szakközépiskolák még nem voltak, technikumok is éppen csak indultak, a középfokú oktatásnak, s egyben a felsőfokú végzettségre jutásnak szinte egyedüli útja-módja a gimnáziumi érettségin át vezetett. Abban az időben a Rákóczi Gimnázium az ország tíz legjobb középiskolája között foglalt helyet, a Rózsadomb alján, a háború után megszüntetett Érseki Katolikus Gimnázium quasi jogutódjaként. Osztálytársaim laktak Pasaréten, a Vizivárosban (mint magam is), de jártak az osztályba a Várból, a Kissvábhegyről, Hidegkútról, mégis a legtöbben a Rózsadomb lakosai voltak. Az iskola fekvése ugyanis érdekes és meglehetősen heterogén diákanyagot hozott magával. Itt tanultak a régi polgárok gyermekei, akiknek szüleit annak idején valamely okból (a proletárdiktatúra is gyártott selejtet) nem telepítették ki lakóhelyeikről, s így a szülők Buda e kies táján nevelhették fel csemetéiket. A társaság másik része az új nomenklatúra gyermekeiből rekrutálódott, akik már itt nőttek fel, miután szüleik elfoglalták a diktatúra által internált, kitelepített, börtönbe és munkatáborokba zártak elrekvirált lakásait. Ide járt sok napi- és hetilap főszerkesztőjének, több miniszternek, gazdasági vezetőnek, vezérigazgatónak, színházdirektornak és egyéb nagyfejűnek a csemetéje, de javában kerültek az osztályokba addigra joviálissá vált, kulturális, gazdasági, egészségügyi és egyéb vállalkozásokba helyezett egykori ávósok gyermekei, a honvédség, a külkereskedelem, a diplomácia és a politika sokféle ágából, bogából kivirágzott rügyek is. Kun Béla és Varga Jenő, 1919-es népbiztosok unokáitól, Révai József, Hegedűs András, egykori fő kommunisták gyermekein keresztül volt politikai foglyok fiain át az ’56-os megtorlás jó néhány áldozatának gyermekeiig bezárólag színes volt a paletta.

 

A diákok sokszínű szociológiai összetételénél csak a tanároké volt színesebb. Az iskola még olyan régi vágású tanárokkal is rendelkezett, akik a háború előtt, Klebelsberg és Hóman minisztersége alatt szereztek diplomát, ennek megfelelő felkészültséggel oktatták vegyes összetételű tanítványaikat. Jablonkay, Lantosy, Szögi és Perényi tanár úr etalonként adta át tudását, de szép számmal kerültek a tanári karba a szocialista felsőoktatás első másfél évtizedének jó és rosszabb kvalifikációjú végzettjei, nem beszélve egy-két masszív pártmunkásról, de ezek sem voltak egyformák. Deák tanár úr vagy Rózsáné tanárnő kötődése az MSZMP-hez legendás volt, mint Szőke igazgató úré is, aki egyértelműen pártmunkásként vezette később az iskolát. Isten tudja csak, mi módon szerzett diplomája volt Gömöri igazgatóhelyettes úrnak, aki huszonéves parasztlegényként oktatott logikát és pszichológiát (sic!), de akinek tetszési indexe a diákok közt mégis egekig ért, mert pontosan tudta, más a pártmunka és más a gyerekek haversága. Ö volt az, aki csak egyszer tévesztette össze a kettőt, és virtusból az 50 éves a Szovjetunió országos kiállításon egy odakészített kalapáccsal összetörte a törhetetlen szovjet üveget. Kónya Lajos, az egykor Rákosit dicsőítő költő politechnika címén könyvkötészetet tanított, Jávor Ottó finom tollú elbeszélő magyart és angolt. Itt volt orosztanár Cihika tanár úr, negyedikben osztályfőnököm, aki magyarul alig tudott, csak oroszul, s akiről akkor még nem tudtuk, csak a rendszerváltás után derült ki, hogy az ötvenes évek végén a Toldy gimnáziumban ő volt ráállítva Antall Józsefre, s vélhetőleg ekkortájt, a hatvanas évek második felében sem volt alvó ügynök.

 


S kihagyhatatlan Kovács Endre, a somlaiartúros magyartanárunk, aki valamely, a párt számára kellemetlen okból sosem lépett ki onnan, viszont párttaggyűléseken a legélesebb kritikát fogalmazta meg az MSZMP aktuális akcióprogramjaival szemben, azokat szétboncolva és kimutatva bornírtságukat és antiszociális mivoltukat, valamint a párt politikájának lehetetlen és a szlogenekkel homlokegyenest ellenkező mivoltát. Ilyen párttaggyűlések után Cihika Mihály vöröslő fejét fogva támolygott ki és bizonyára adta le jelentését az összekötő szt. tisztjének (hacsak nem ő maga volt az).

 

Ebben a miliőben, ahol mindenki akart valamit, diák leérettségizni és egyetemi felvételt nyerni, az öreg tanárok átadni azt a sok tudást, mely bennük felgyülemlett, a fiatalabbak karriert és előmenetelt, ki nagyobb fizetést, ki csak hogy hagyják békén, egy szóval ebben a környezetben volt egy ember, akit mindenki úgy ismert meg, hogy ő a Cox. Híre messze megelőzte, s mikor az első héten az első latin órán bejött az osztályba, s bemutatkozott, miszerint ő dr. Szerdahelyi Andor csalódottak lettünk volna, ha nem teszi rögtön hozzá, vagyis a Cox.

 

Azt persze csak mi tudtuk, hogy ő nagy C-vel Cox, feltételezem, a nem latinos tanulók máig azt vélik, hogy Cox csak egy sima „kőszénből gázosítással kapott nagy fűtőértékű tüzelőanyag”. Azóta már én is megszereztem George Cox angol klasszika filológusnak a Franklin Társulatnál 1877-ben kiadott Görög regék c. munkáját (ha el nem is olvastam eddig), mert hisz’ a tanár úr keresztapja köztudottan ő volt.

 

Mi volt a Cox jelenség lényege? Mindenekelőtt annak a régi vágású tanári mentalitásnak átmentése, ahogy a XIX/XX. század fordulóján élhettek diákjaiknak a tanárok. Ahogy Babits taníthatott egy esztendeig a századelőn szülővárosom ciszterci gimnáziumában, Baján. Vagy, ahogy Rácz tanár úr a XIX. század végén a Lónyay utcában Bokáéknak, Nemecsekéknek. Már a múlt század hatvanas éveiben feltűnő volt az a tanári mentalitás, amely őt jellemezte, s ha visszanézek az azóta eltelt közel négy évtizedre, a különbség még feltűnőbb.

 

Cox tanár úrnak (Szerdahelyinek anakronizmus lenne őt szólítani) egy volt a lényeg, átadni az antikvitás szellemét és szeretetét a tanulóknak. Minden más az ő életében csak ezt követően következett, legyen az a magánélet bármely ága, legyen a közélet akkor még oly csekély lehetőségeinek bármelyike. Ö nem akart előmenetelt, éppen ezért nem lépett be a pártba, nem helyezkedett, nem mondott beszédet az április 4-ikei iskolai ünnepségen, ö mindössze egyet akart, hogy tanítványai pontosan tudják, ki mondta és miért Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. És az öreg Cicero nem kevésbé híres mondását: Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra? Meddig élsz még vissza türelmünkkel Catilina?

 

Tanítványai még annál is fontosabbak voltak számára, hogy feleséget keressen magának, bár a diákok között elterjedt, eddig meg nem erősített szóbeszéd szerint valamikor a múltban, mely múltra jelenként még a legöregebb diákok sem emlékeztek, megkérte az egyik matematika tanárnő kezét, de kosarat kapott. (Amennyiben a hír és a személy igaz, Cox tanár úr szerencsés embernek tekintheti magát.)

 

Óra elején letette a katedrára az osztálykönyvet, majd megállt a tábla előtt és ezt mondta: – Jávor Béla és Wacker Györgyi jöjjön ki! Szép tavaszi nap volt, április vége, ragyogott az iskolaudvar a napsütésben, éppen ezért belügyeimbe történő durva beavatkozásnak éreztem, hogy nekem most felelnem kellene. Györgyi még nagyobb zavarban volt, csak néztünk egymásra és a tanár Úrra, aki elénk lépett, előbb Györgyinek, majd nekem kétszer megpaskolta az arcomat, s csak annyit mondott: Isten étessen neved napján!

 


Bár ismertük ebbéli szokását, mégis minden alkalommal (hiába a nem tanuló diák rossz lelkiismerete) beugrottunk, s hallani lehetett a kövek legördülését, amint a helyünkre mentünk. Sem előtte, sem utána nem volt olyan tanárom, aki nevem napján jókívánságait fejezze ki. Ha belegondolok, hány osztályban, hány diák névnapját tarthatta fejben, s adta meg hozzá az ajándékot is, mert a névnapos aznap nem felelt.

A felelések és a dolgozatok, a rajta kapott puskázások, amikor a dolgozatfüzet a szemétkosárban landolt, és a delikvens a folyosón, majd öt perc múlva: – Menj ki, hívd be, még megfázik. S a szemétkosárból kivett füzetben folytatódott a dolgozat.

 

Cox tanár úr nem volt szigorú, sőt – mint a fentiek mutatják – messzemenően visszaélhettünk bizalmával. Nekem három évvel felettem járó bátyámtól már másodikban olyan kézzel írt latin szótáram volt, melyben a harmadikos és negyedikes tananyag szókészlete is benne szerepelt. Ez sosem tűnt fel a tanár úrnak. Ö nem erőltette a tudás megszerzését, csak teljes energiájával felkínálta azt. Akinek kellett, kellett, akinek nem, nem.

 

Latinul nem tanultam meg – mily sajnálatos – de megtanultam szeretni az antikvitást, megtanultam vagy háromszáz Salse dicta-t, vagyis latin közmondást. Ó, hányszor, de hányszor használtam retorikai fordulatként a félművelt közönség előtt. S azok a hajnali görög szakkörök, az Ipposz kai onosz fordítása, mily jól jött a vele járó fél jegy latinból.

 

Mi volt hát a Cox-jelenség? Az a ritka tanári magatartás, amely semmi más célt nem ismer, mint a diák educatio-ját. S nem véletlen itt a latin szó, mert ez nem csak tanítást jelent, de nevelést is. Nevelést, mire? A tudás megbecsülésére, az antikvitásban rejtőző lovagiasság, hősiesség példáira, s mindezt egy olyan korban, amikor alig jöttek ki az ’56-osok, már vitték be a Regnumosokat, amikor a proletárdiktatúra sem lovagias, sem hősies nem volt. S ha akkor még nem is tudtuk, de Cicero kérdése a mindenkori Catilinákhoz különös aktualitást kapott:

– Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra?

 

Köszönjük tanár úr!

 


 



Dr. Sényi Katalin:

(1968)

 

            Kedves Jó Tanár Úr!

 

Hálát szeretnék adni az Úrnak a találkozásért...

Találkoztam egy tanárommal, akire maradéktalanul felnézhetek. Akiben évről évre Újabb jót, Újabb erényt fedezek fel. Akinek figyelme valamennyi tanítványa felé egyenlő erővel irányul folyamatosan. Aki meg tudott engem szólítani, a bensőmet, fel tudott rázni, hogy vágyjak én is jobbá lenni.

 

Végig gondolva a diákéveket az első, amit megőriztem Szerdahelyi Andor Tanár Úr hagyatékából és tanításából azok a „ Salse dicták” voltak. Meg kellett tanulni ezeket a közmondásokat latinul és ismerni a jelentésüket. Versenyen is rész vehettem. A görög és latin memoriterekkel együtt ezek a rövid, tömör latin mondatok megmaradtak, mint Útjelzők, mint tanácsadók egész eddigi életemben. Ezek a bölcsességek egy-egy világító fénysugárként mutattak utat döntéseimben. Különösen kedves és sok évig első helyen szereplő mondat volt a „Bis dat qui cito dat, nihil dat qui numere tardat,” amely a fiatal, de talán a mostani vénebb életemben is az egyik legfőbb mozgató cselekvésre ösztönző tanács: „Kétszer ad, aki gyorsan ad, semmit se ad, aki az adakozással késlekedik!”. Így van az, hogy ha valaki kér tőlem, vagy hallom, hogy szükséget szenved, egy belső rugó arra indít, segítsek rajta, adjak magamból valamit, ha tehetek érte, tegyek. Ez vezetett engem a cserkészet felé is.

Orvos létemre sokan sokszor megkeresnek, ez lett a munkám mottója is. Ha látom, érzem, hogy vágynak emberek arra, hogy meghallgassak embereket, és azzal adok magamból valamit számukra, az akkor tervezett programjaimat is könnyedén félreteszem, meghallgatom a panaszkodót, és ezzel talán segítek neki valami keveset.

 

A vágy a jobbá válásra bennem a változás utáni vágyat jelenti számomra és ez a változhatóság szerepel egy másik „salse dictában”, mely az alábbi: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis!” Számomra ez nem azt jelenti, hogy köpönyegforgató legyek, nem azt, hogy ha a politikai viszonyok változnak, változtassak én is, hanem azt, hogy ha akarok, tudok jobbá lenni...

Ha a Tanár Úr nem kötelezett volna ezen bölcs mondatok magtanulására, akkor szegényebb lennék. Köszönöm ezt neki.

 

A másik, ami szintén ajándékként az én számomra életre szóló példakép marad: az emberekre figyelés példája. Valamennyien emlékezhetünk arra, hogy gyakran a tanórák elején kiszólított Szerdahelyi Andor Tanár Úr egy-egy diákot a katedrához. Nem lehetett azonnal tudni azt, hogy felelés lesz, vagy más, de a tanár Úr megszólalt: „Boldog névnapot fiam!” és meghúzta a fülét, majd gyengéden pofon legyintette, s következett ez a mondat „ezt a pofont pedig az ördögnek, hogy távozzon belőled!”

Gyermekszemészeti rendelőben a kisgyerekek olyan boldogok, ha születésnapjukon, vagy névnapjukon köszöntöm őket. Néha még kis matricát is kap ajándékba a gyermek, meg egy fülhúzást és egy legyintést Szerdahelyi Andor Tanár Úr példája nyomán... Talán valaki majd a beteg gyerekek közül folytatja ezt a példát... Jó tanárom példája így gyűrűzik tovább az emberek között.

 

A másik emberre való figyelés, a valódi érdeklődés, a másik megszólítása ebben a világban, melyet most élünk szintén nagyon nagy hiány, és tanulandó mindannyiunknak.

 


Szerdahelyi Andor Tanár Úr, ha néhány hónap elteltével találkozunk, ott folytatja a beszélgetést velem, ahol korábban abbahagyta. Ebből az látszik, hogy figyelt rám és megjegyezte azt, amit velem beszélt. Ez minden embernek nagyon fontos. Van, aki lényegesnek tartja a beszélgetést, ezt kellene megtanulnom tőle. Orvosként néhány mondatot bejegyzek a gyermekpacienseim mondatából a kartonjukra, hogy a következő találkozáson újra kérdezzem, pl.: „Még mindig Ili néni a kedves tanítód? Vagy Kovács Peti a barátod? Körte a jeled az oviban?” - Ez persze csalás, mert elfelejtem 3-4 hónap távlatából ezeket a részleteket, de ha jegyzeteimbe pillantok, már újra felrémlik a korábbi beszélgetés, és ez segít közös munkánkban, a gyógyulás eredményesebb lesz. Kox azonban emlékszik, hisz nem jegyzetel. Nem ír fel egy sort se rólam, mégis emlékszik a korábbi mondatokra.

 

Az utóbbi években még mélyebben megérintett az a felismerés, hogy Isten adta kegyelemből a Tanár Úr szellemi frissességét, egészségét megőrizte. A mosollyal, derűvel és hittel teli életet úgy éli, hogy engedi egy részletét megismerni nekünk.

 

Köszönöm az Úrnak ezt a kegyelmet, köszönöm az Úrnak, hogy ilyen embereket adott környezetembe, mint Édesanyám, Édesapám, testvéreim, hitvesem, gyermekeim, akik mellett Szerdahelyi Tanár Úr is életem része lett kitörölhetetlenül. Köszönöm Istenem! Köszöntöm őt születésnapján!

 

 


Dr. Dávid Gábor:

(1969)

 

Még öt perc...

 

„Öt perc múlva itt az érettségi”, mondta KOX Tanár Úr az első tanítási nap első óráján, és ismételte négy évig számtalanszor, mint az egyik legfontosabb leckét.

Elsőre jó tanári tréfának tartottuk, tizedikre kicsit unalmassá vált, - de három és fél év múlva zsigereinkben éreztük az igazságát.

Csak képzeljük, hogy halhatatlanok vagyunk, a világ minden ideje a mienk és álmaink majd maguktól beteljesednek - nem, mindig, minden percben „itt és most” van „Rhodos”, itt és most kell ugorni, bizonyítani.

A „Hic Rhodos, hic salta” helyett mást is idézhettem volna „salse dicta”-k, latin arany mondások hosszú sorából. Nem csak a „Kis Kox”- tól tanultuk, de magunk is gyűjtöttük őket. Eleinte ötösért, később versenyszellemből - mi több, néha gyártottuk is, ha nem akart összejönni a magunk szabta kvóta.

Percig sem vitás, hogy Szerdahelyi Tanár Úr észrevette a turpisságot, de soha nem szólt. Gondolom, azért nem, mert tudta: amikor tizenévesen megpróbálunk költeni egy lapidáris, bölcsnek és autentikusnak tűn ö latin mondatot, az sokkal nagyobb pedagógiai érték, mint amekkora bűn a csalás. Ebben a korban, ha van „reálpolitikus”, akkor Őrá talán a „reálpedagógus” szó illik, a legnemesebb értelemben.

Osztályfőnökünk volt, latint és matematikát tanított nekünk. Reneszánsz kombináció, mint ahogy „uomo universale”-nek nevezném Őt is, ha a jelző nem lenne szinte sértő, mert manapság ebbe a fogalomba nem fér bele a mindenen átsugárzó, mély vallásos hit.

Reálpedagógus volt. Tudta: a matematikában - ami sokunknak így vagy úgy kenyere lett nincs, és nem lehet pardon. „Vérengző” sose volt, szigorú szinte mindig. A latin órák viszont harmincöt év távlatából is egy gyönyörű mediterrán kertben töltött délután izét hozzák vissza. Aki meg akart tanulni latinul, megtehette - többen szerepeltünk jól országos tanulmányi versenyeken - de az órák vezérmotívuma nem a „coniugatio, declinatio” volt, hanem a latin és görög kultúra. Nem hiszem, hogy ötnél többen hibátlanul el tudnánk ragozni a „res publica liberafortis”- t (vajon véletlen-e, hogy a hatvanas évek Magyarországán épp ezt sulykoltatta velünk? Aligha!).

Abban viszont biztos vagyok, hogy egyikünk se lett szakbarbár, és akármi lett is hivatásunk, a színház, múzeum, zene, könyv nem csak kötelező sznob időpocsékolás, hanem mindannyiunknak létszükséglet, ma is.

Nehéz évek voltak, különösen a felnőtteknek, különösen a Tanár Úr „reakciós” hátterével, árgus szemmel figyelt pedagóguskent. Sokáig tartott, amíg felfogtam, miért épp Aiszkhülosz „Perzsák” című darabját választotta ki, hogy első osztálytól kezdve betanuljuk, majd többször előadjuk. Ma már tudom: azért a pillanatért, amikor a Hírnök leborul Athossza királynő előtt, és kimondja: „Perzsák! A barbár hadsereg megsemmisült!” A kis görög nép furfanggal, bátorsággal legyőzte a világhódító Xerxészt. Ezt a mondatot ismételtette velünk, négy évig, sok-sok órán, próbán, előadáson. Egy mondat csupán, de döntő hatása lehet, ha elégszer kimondják, ha pedagógiai, emberi tartás alapja.

Akkor „Gutta cavat lapidem”, a csepp kivájja a követ, „Non vi sed saepe cadendo”, ahogy Tanár Úr tanította. És bizonyította saját, önfeláldozó életével.

 

Köszönöm, Tanár Úr. Az öt perc sajnos harminchat éve letelt. Leérettségiztünk, és azóta rég szabad lenne, de én a mai napig sem tudlak szemtől-szembe letegezni. Ahhoz túl nagy, életemben túl fontos és szeretnivaló ember, csodálnivaló pedagógus vagy!

Isten éltessen sokáig!

 


Monspartné Dr. Sényi Judit (1969)

 

KOX osztályában

 

Kedves Jó Tanár Úr!

 

Tele voltam lelkesedéssel és hittel, hogy úgy szólhatok Szeretett Osztályfőnökömhöz, ahogy eddig még sohasem. Azonban már mondandóm elején be kellett látnom, hogy nem jutott eszembe semmi új, izgalmas élmény gimnáziumi éveimből, csak a folyton emlegetett és már-már unalmasnak tűnő, múltidéző mondataim és persze a már ugyancsak rengetegszer visszaidézett töredékes emlékképek, azaz pl.: a hosszú szőke hajam Mozart-os összefogása vagy a sok szép Salse Dicta, melyek közül ballagásomra én a „Mens sana in corpore sano” mondatot kaptam....

Azonban ma is élesen látom magam előtt azt a napot, amikor a Fény utcában az „Auguszt” cukrászda előtt elsétálva nővérem, aki akkor már 1. éves Rákóczistaként mindent jól tudott. boldogan közölte velem: „KOX osztályába fogsz kerülni, mert 6 nagyon remek ember!

Én azonban csak féltem, mert otthon azt latolgatták szüleim, hogy nem lesz-e nekem a gimnázium túl nehéz. „Nem kellene inkább egy szakközépiskolába iratni ezt a gyermeket...?” s tovább növelte félelmem, hogy OROSZ tagozatra kellett a Tanár Úr-ért beiratkozni, mert persze, hogy a latin mellé az orosz nyelvet osztották be.

Mégis minden olyan szépen sikerült, felvettek, tanultam, szerettek és persze ebben a „szépen”-ben az is benne volt, hogy én is nagyon akartam bizonyítani, hogy ez a gyermek is megállja a helyét itt a híres RÁKÓCZI-ban.

Nem véletlen ez a komoly elszánás, hiszen sokunknak segített a szorgalom ébrentartásában, hogy KOX Tanár Úr gyakorta juttatta eszünkbe, nem muszáj itt tanulni, átmehetünk a Toldiba vagy a Kaffka Margit Gimnáziumba, ha nem tetszik valami!

Egy ilyen visszaemlékezésben fontos kimondani, hogy milyen jó dolga is volt azokban a 60­as években a fiataloknak, mert akkor még csak éppen-hogy beköszönt a modern nyugati áramlat, még lehetett tanítani, nevelni a nebulókat, még nem ragadta el őket az a szellemi és érzelmi zűrzavar, ami napjainkban már szélvészként tombol köröttünk.

Akkor még elhangozhatott és el is hangzott a figyelmeztetés előttünk,

„Álljon meg a harckocsi!”

Nekem különben is nagyon védett gyermekéveim voltak, először is azért, mert szerető család vett körül, voltak jó testvéreim, akik jóban-rosszban azóta is mellettem állnak.

Milyen hálával tartozom Édesanyámnak, aki megtanította nekünk. hogy az életben nincs semmi más igaz érték, csak a szeretet, és semmi anyagi, rangbéli ellentét nem állhat közénk. ha a „SZERETET” döntését tesszük az első helyre az életünkben!

Másodszor, mert következetes, szorgalmas és példamutatóan lelkes tanárok tanítottak, neveltek bennünket. Nem egy név jut eszembe, hanem rengeteg és hála tölti el szívem, ha csak Rájuk emlékezem: Lantosy, Jablonkay, Kovács, Kerékgyártó, G. Horváth, Vigassy Tanár Úr és még hosszan sorolhatnám.

KOX TANÁR ÚR! Az életet ajándékba kaptam a Jó Istentől, aki adott hozzá drága szülőket, akik óvtak, féltettek, és csodás nevelőket, akik megtanították szépen. becsületesen élni a NAGYBETŰS ÉLETET! Nagyon köszönöm Tanár ÚR! A múltat és a jelent is, a latin és matek ötöst, ami hitet adott magamban, továbbá a gimnáziumi évek utáni névnapi megemlékezéseket és a mai napok „habos kakaós” Gellért Szállós alkalmait, valamint a telefonba mondott ALLELUJÁT! És főleg a DOBD MAGAD ISTEN KEZÉBE! fohász fontosságát!

 

Isten éltesse sokáig mindannyiunk örömére!

 


 

 

 

 

A RIPORTOK

 


Dr. Simó Endre:

(1965)

 

Beszélgetés Szerdahelyi tanár úrral

 

A Magyar Rádió Kopogtató című műsorában 2001. február

10-én elhangzott rádióinterjú stilárisan szerkesztett szövege. A hangfelvételen közben-közben fölhangzik a Gaudeamus igitur... férfikarra és zenekarra feldolgozott változata.

 

S.E.   Szerdahelyi Andor latin tanárom volt a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban az 1960-as évek első felében. Azon kevesek közé tartozik, akik nem csak oktattak és számon kértek, hanem törődtek is diákjaikkal. Noha nem volt osztályfőnökünk, az egyetlen olyan tanárunk, aki azóta is megtiszteli jelenlétével a IV/C osztály érettségi találkozói!. A fiatal magyar értelmiség több nemzedéke került ki a keze alól: tudósok, művészek, politikusok, orvosok, közéleti- és üzletemberek. Valamennyiünkre nagy hatást gyakorolt ennek a pöttöm kis emberkének a hite, lelki ereje, kisugárzó képessége. Műveltségénél talán csak emberszeretete nagyobb, egész életét mások szolgálatának szentelte. Legutóbb az elesetteknek, a hajléktalanoknak segített. Az idén 86 éves lesz. Már alig lát, mégis iskolatörténetet ad elő és diáktalálkozókat szervez. Tréfálkozik,

mosolyog, jól érzi magát köztünk. Végtelen tisztessége és szerénysége nem csak azok számára érték, akik osztoznak vallásos meggyőződésében, hanem azok számára is, akik más világfelfogás szellemében törekszenek ugyanarra, amire 6.

Tanár úr, miért hívnak Téged Coxnak?

Sz.A. Amikor a háború után hazajöttem a hadifogságból, akkor itt, ebben az iskolában még nagyon sok tanár részben kint volt a fronton, részben pedig fogságban volt, ezért sokat kellett helyettesíteni. Akkor találtam egy könyvet, ami megmaradt a könyvtár leégése után, William George Cox-nak a Görög regék és mondák című munkáját, azt vittem be az órára, abból olvastunk és megtárgyaltuk az anyagát. Ez a könyv piros színű volt. Hosszú folyosók voltak itt a régi épületben, amikor még eredeti nagyságában állt, de a bombázások nyomai már észrevehetők voltak. A folyosók hosszú volta még akkor értékes volt a diákok számára, mert látták azt, hogy ki jön be az órára. Látták kezemben ezt a piros könyvet, és azt mondták: Jön Cox!

Na, aztán még egyik diákom szerint az is volt, hogy amikor tárgyaltunk, őneki egészen más véleménye volt, és akkor én elég erélyesen azt mondtam: De Cox ezt mondja! ­Ebből a kiemelt hangsúlyból - ő szerinte - ebből került rám a név. Más diákok szerint pedig a könyvet meglátva mondták azt, hogy „Jön Cox!”

S.E.      Miért pont ezt a könyvet vitted magaddal?

Sz.A.    Mert ez maradt meg a bombázás után. Nagyon kevés könyvünk maradt meg, mert az utolsó pillanatban, amikor a Várban már nem volt egy szem víz sem, egy gyújtóbombát kapott a könyvtár. Hát az azután úgy égett, mint az olaj!

S.E.      Tanítottál görögöt, latint, matematikát, és még mi!?

Sz.A.    Németet és éneket, aztán néha tornát is kellett tanítani. Ahogy jött, és ahogy a helyzet kívánta.

S.E.   Végül is a latinnál kötöttél ki, és azt hiszem latint és matematikát oktattál, amikor mi a 11. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba jártunk a 60-as években a Keleti Károly utcába.

 


Sz.A. Az 50-es években nem volt már latinra szükség, annyira ment, hogy ki szorították az iskolai tanításból. Akkor én beiratkoztam az egyetemre és elvégeztem a matematikát. l 954-ben diplomáltam, és attól kezdve egy szót sem tanítottam matematikát, mert az 56-os fordulat és forradalom után rengeteg latin órám volt, alig bírtam ellátni, és akkor nem tudtam matematikát tanítani. Később, a 60-as évek elején, 1963-ban kezdtem az egyik osztályban matematikát tanítani, aztán lassanként ment ez tovább, és egyenlő számban latint és matematikát tanítottam. Közben a görög az ment, fakultatíve, szombat reggel 7 órától 8 óráig.

S.E.      Borzasztó nehéz nyelv az ógörög!

Sz.A.    Nem hinném...

S.E.      Nekem úgy tűnik.

Sz.A.    Sokkal egyszerűbb a nyelvtana mint a latinnak, igaz, hogy minden igének más „nyelvtana” van, hogy így mondjam. Babits Mihály azt mondja, hogy nem lehet a görögöt megtanulni.

S.E.      Ezzel egyetértek.

Aztán elénekeltük a Gaudeamus igitur-t és szétszéledtünk az életbe. Azóta helyreállították az Egyetemi Katolikus Gimnáziumot, de megmaradt a Rákóczi Gimnázium is. A jogelőd is létrejött, a jogutód is megmaradt. Te mind a kettővel megtartottad a kapcsolatot.

Sz.A. Szeretném továbbra is tartani. Nagyon szeretném, ha ez a két intézmény, ugyanabból a tőből származván és ugyanazt a történetet bírván együtt maradnának, és megpróbálnának együtt dolgozni. E felé törekszem most.

S.E.      Tanár úr! Mit jelentett ez a gimnázium a magyar társadalom életében?

Sz.A.    A magyar társadalom életében általában a vezető pozícióban lévő embereket adta ez az iskola, hiszen az volt a célja az alapítónak, Széchenyi György esztergomi érseknek, hogy a közélet és a vallási életnek a vezetői ebből az iskolából kerüljenek ki. Széchenyi György egy nagyszerű gondolkodású, hívő főpásztor volt, és csodálatos módon a magyarságáról, szociális gondolkodásáról, demokratikus érzelmeiről ennek az iskolának az alapításával is tanúságot tett. Számolatlanul szórta a családi vagyonából ennek az iskolának a fejlesztésére az anyagiakat. Az eredeti neve az iskolának Academicum et Universitatis Collegium volt. A Collegium szó itt nem a diákotthont jelenti, mert azt ő a Nagyboldogasszony templomnak - ha vele szemben állunk - a jobb oldalán épített, de ennek Convictus volt a neve. Mégpedig ugyanilyen állásban, tehát a Nagyboldogasszony templommal szemben állva jobb oldalról, ott volt a Convictus és a Seminarium.

S.E.      Mellesleg ez a Nagyboldogasszony a mai Mátyás templom.

Sz.A.    A Mátyás templomnak a jobb- és baloldalán volt ez az épületkomplexum, hogy úgy mondjam, mert hiszen három épületből állt. 1687. március 19-én kelt az alapító oklevele, amelyet a jezsuitáknak címzett az alapító Széchenyi György, azzal a céllal, hogy mihamarabb hozzák rendbe az iskolát, és egyetemet akart létesíteni, hiszen a nevében is benne van: Academicum et Universitatis Collegium. Elszívó hatással akart lenni a magyar ifjúság számára, hogy ne Bécsben, ne Göttingenben, ne Párizsban, ne Milánóban tanuljanak, hanem itt Budán. Főleg Béccsel szemben szeretett volna ellenpozíciót teremteni.

 


1712-ben már készen volt az Academicum Szechenyianum, 1713-ban megalakult a filozófiai fakultás, 1715-ben a teológiai fakultás. Növekedett a diákok száma, és amikor már 800-an voltak, akkor - ha szemben állunk a Nagyboldogasszony templommal, akkor a baloldalon - egy új épületbe mentek, ami nem is olyan régen, talán 20-25 éve a Műegyetemnek a kollégiuma, diákotthona volt. Innen - 1773-ban feloszlatván a Szentatya a jezsuita rendet - Mária Terézia az iskolánkat átvitte a Vár épületébe. Ö tudniillik 1776-ban a Ratio Educationis alapján az iskolánkat elnevezte Capitale Gimnasiumnak, görögösen archi-gimnasiumnak, és a Nagyszombatról Budára, a Vár épületébe helyezett egyetem ötödik fakultásaként a mi iskolánkat odacsatolta. Az igazgató dékáni rangot, a tanárok egyetemi tanári rangot viseltek. I 780-ban pedig Diploma Inaugurale-val külön címert, külön pecsétet adományozott az iskolának, mely ma is megvan az ELTE múzeumában. Amikor a 300 éves évfordulót ünnepeltük, akkor egy napra mi is megkaptuk ezeket, a mi kiállításunkon is látható volt.

1784-ben II József az egyetemet Pestre helyezte, mi pedig átköltöztünk a mai Hess András tér 4. szám alá, az Egyetemi Nyomdának az épületébe, ahol I 809-ig voltunk. Miután a nyomda terjeszkedni akart, nekünk onnan el kellett menni, s a szemben lévő, a mostani Hilton északi szárnyán helyezkedtünk el, amely valaha a domonkosoknak a rendháza volt, azután később a törökök alatt janicsár laktanya, majd katonai kórház, és végül a mi iskolánk is helyet kapott. Innen az 1876-ban felavatott új épületünkbe mentünk, a Szabó Ilonka utca 2-4. alá.

S.E.      Megemlítenéd néhány olyan hírességnek a nevét, aki itt végzett a gimnáziumban?

Sz.A.    A sok közül tényleg egyet-kettőt lehet csak kiemelnünk. Ilyen volt Eötvös József,' az első felelős magyar kormány kultuszminisztere, aki itt nálunk érettségizett, s akinek köszönhetjük tulajdonképpen a Szabó Ilonka utcai épületet, mert ő a királynál - így, ahogy mondom - kitaposta azt, hogy ez az iskola felépüljön, s ő azt úgy tervezte, hogy ez Európának egyik leghíresebb iskolája legyen.

Az ő neve mellett talán Semmelweis Ignácnak. az anyák megmentőjének a neve legyen. A jelenleg nem Magyarországhoz tartozó vidékekről és régiókról is egy-két nevet mondanék, így például Zajmus Romuáld plébános, aki Rajecen született, Zsolna mellett, író, szlovák író volt. Azután Tököli Száva. szerb író, és talán érdekességképpen elmondanám azt is, hogy a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemnek román részről névadója, Babes a mi iskolánkban végzett. 1883-ban Babes Viktor a Pasteur Intézetbe ment Párizsba, ott elvégezte a Sorbonne Egyetemet, és természetesen a Pasteur Intézetet is, utána azonban már nem jött vissza, hanem elment Bukarestbe és ott lett egyetemi tanár.

S.E.      Tehát tulajdonképpen magyar-francia kultúrgyökerei vannak Babesnek?

Sz.A.    Babesnek ilyenformán, miután itt érettségizett, magyar iskolában, nyilván magyarul kellett neki érettségiznie, megvannak a gyökerei Magyarország felé is.

S.E.      De hogy került ide?

Sz.A.    Az édesapja országgyűlési képviselő volt, és itt volt Convictus is, ugye ide adta be a gyereket, de én szerintem ő nem járt a Convictusba, ő hazulról járt be ide.

S.E.      Az édesapja is beszélt magyarul?

Sz.A.    Én gondolom, hogy nyilvánvalóan beszélt, ha az országgyűlésben részt vett, bár azt tudjuk, hogy 1836-ig az országgyűlés nyelve a latin volt. Én gondolom, hogy azért magyarul is nagyon jól beszélt.

 


S.E.   Tehát a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetem egyszerre magyar és román, mintegy  szimbolizálva azt a kultúrközösséget, amely megteremtődhetne végre.

Sz.A.    Én is úgy gondolom, hogy ebből a szempontból ez a kolozsvári Egyetem egy nagy szimbólum lehet a két nemzet számára.

S.E.   Hogy került a Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium a Keleti Károly utcába? Hogyan lett belőle Rákóczi Ferenc Gimnázium?

Sz.A.    A nagy ostrom, 1945 után ebben az épületben jóformán nem lehetett volna tanítani, de még öt évig megpróbáltunk tanítani a fejünk fölött lebegő kövek és vasrudak között. Egyszer azonban a miniszter ide jött és látta ezt a helyzetet, és azt mondta, hogy van itt egy iskola, amelyikben tulajdonképpen nincs tanítás. Ez volt a Keleti Károly utcában a volt Érseki Katolikus Gimnázium, amelyet 1949-ben megszüntettek. Üresen állt az épülete, s azt mondta, hogy onnan minket nem fognak egyhamar kidobni, amíg ezt az épületet föl nem építik, addig mi nyugodtan maradhatunk ott. így kerültünk levonulásban és átköltözésben a Keleti Károly utcába.

Megváltozott a nevünk is. Miért? Mert 1946. február I-én Köztársaság lettünk, ezért elvesztette az iskola a királyi jelzőt. 1948. június 29-én, illetve nálunk 28-án megtörtént az államosítás, elvesztettük a katolikus jelzőt. Az Egyetem pedig bejelentette, hogy neki van két gimnáziuma, azokat fönntartja, a Radnótit és a Trefortot, a miénkre nincs szüksége és nem is tudja fizetni azt tovább, így elvesztettük az egyetemi jelzőt is. Itt álltunk Állami Gimnázium címmel, és ekkor a volt Érseki Katolikus Gimnáziumnak a nevét, a II. Rákóczi Ferencet fölvettük, hiszen az már megszűnt és a név mögött nem volt gimnázium. így sem a nevünk nem a mienk, sem pedig az épület nem volt a mienk, de amikor a fordulat bekövetkezett, I 990-ben, akkor visszaigényelték ezt az épületet, mégpedig Nagy István igazgató úr, aki meg is írta ennek az iskolának a történetét, és ő állt a per mögött. így az Egyház visszanyerte a tulajdonjogát, és ebben az évben, szeptemberben az egész épületet megkaptuk, november l7-én pedig Paskai bíboros úr fölszentelte az épületet.

S.E.   A Rákócziban sokféle világnézetű, különböző beállítottságú emberek végeztek. Mi az, amit közösnek tartasz bennük?

Sz.A.    Az emberi gondolkodást, azt az emberséget, amellyel egymásnak a szeretetét kerestük, diák és tanár, diák és diák, tanár és tanár együttesen, s amelynek bizony szimbólumai is vannak, mégpedig kettő. Az egyik minden június második vasárnapja, amikor a Nagyboldogasszony templomban fél kilenckor találkoznak a volt és jelenlegi diákok, a másik pedig, amikor a Márvány Menyasszonyban, szeptember első vasárnapján 2-től 6-ig az Egyetemi és a Rákóczi Gimnázium növendékei most már együttesen találkoznak, együttesen fejezik ki egymás iránti örömüket, egymás sikereinek örülnek. Ezt tartom az egyik legfontosabbnak, az iskolák szellemi fönntartó erejének.

S.E.   Mit tartasz életed értelmének? A tanítást? Az emberek nevelését?

Sz.A.    Tulajdonképpen ez volna a hivatásom, ugye, mert erre kaptam hivatást a keresztségben már magában. Ott az ember általános papságot kap, tehát hirdetni kell az Istennek a jelenlétét. Ezt tartom a legfontosabbnak.

S.E.   Ezt a keresztségre vezeted vissza. De évtizedeken keresztül, sőt tulajdonképpen ma is sok olyan emberrel dolgozol, aki ugyanezt a hivatást nem a keresztségre vezeti vissza, mert más világnézetű ember. Hogyan tudtál szót érteni velük?

 


Sz.A.    Az emberségük révén. Bizonyos szempontból mindenki egyformán keresztény, még ha nincs is megkeresztelve, mert Isten gyermeke. Úgy érzem, hogy minden ember testvérem, s minden embert úgy kell kezelnem, olyan toleranciával, amilyen toleranciát elvár tőlem. Ez azt jelenti, hogy én amit kigondolok, ha valóban hívő ember vagyok, akkor én rá támaszkodom, és lévén Krisztus is az én testvérem, és a másik ember is Krisztus testvére, akkor így mindig megértjük egymást. Ez az, amit úgy mondanék, hogy empátiával szeretnék közeledni a másik emberhez, és úgy megérezni az ő belső világából az ő kívánságát. És az ő kívánsága nem más mint az, hogy őt szeressék, azaz hogy én is szeressem őt. Ez kölcsönös lesz, abban a pillanatban, amint én úgy tudom őt szeretni, ahogy ő kívánja.

S.E.   A nem hívők azt mondják, hogy az ember legszebb vágyait vetíti ki az égi valósággá. Miért ne találkozhatnánk éppen ebben a közös vágyban?

Sz.A.    Én azt hiszem, hogy találkozunk is. Sokszor a diákjaimmal szemben érzem ezt, mert tudom, hogy ők mondjuk, nem azt az elgondolást képviselik, amit én, de amikor az én diákjaimmal találkozom, bárkivel, mindig föloldódunk egymásban, és mindig egyetértünk egymással. S ez legyen meg mindenki számára - ez kegyelem kérdése is természetesen, minden hit kérdése az kegyelem kérdése is, az biztos, de kétségtelenül lépést is kell tenni hozzá, és ez a szeretetközösség föltétlenül lépés.

S.E.   Hogyan látod, merre tart a világ?

Sz.A. A világ szerintem pillanatnyilag nem ezt mutatja, de föltétlenül a Jó felé halad. Ez a hitvallásom.

 


Boros Attila:

(1954)

Rádióriport a 90 éves Szerdahelyi Andor tanár úrral

 

Készült 2005 márciusában a Képmás című sorozat számára.

(Az átírás a nyers felvétel anyagáról történt, nem az adásba került szövegről.)

B.A.   Nem tudom pontosan idézni azt a görög-latin közmondást, amely szerint akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Kérlek, javítsál ki, és szerinted igaz-e ez?

Sz.A.    Azt nem tudom, hogy igaz-e ez, annyi biztos, hogy én az Úr kegyelmének nagyon sokat köszönhetek pályámon, és én azt, amit mások szerencsének, meg véletlennek minősítenek, az Úr kezének és áldásának tartom és köszönhetem, amint az a későbbiekből ki is fog tűnni. Itt, Budapesten születtem, 1915-ben, a Fadrusz utca és annak idején Átlós útnak (majd később Horthy Miklós útnak) nevezett út sarkán álló háznak a földszintjén.

B.A.   Akkor itt még nem sok ház állott, ugye?

Sz.A. Mindjárt elmondom ezt is... A szüleim néhány hónap múlva átmentek a Lenke útra, amelynek ma Bocskai út a neve. Ez a Lenke út arról volt érdekes, hogy makadámút volt, persze csak úgy félig-meddig, mert mellette, közvetlenül az út mellett egy mély, 3 m-es árok volt, amelyből a földet a túlsó oldalra emelték, és ott csináltak egy földutat, ami tiszta sár volt, ha az eső megindult, és az ún. muraközi sörös lovak is alig tudták húzni a kocsikat. Nohát, nem is sok kocsi járt akkor errefelé, úgy kell elképzelni, hogy óránként egy-két jármű - konflis vagy hintó - ment el a Lenke úton, tehát a Bocskai útnak az elődjén, esetleg néhány teherkocsi, amelyek idáig jöttek el, a Fadrusz utcáig, és azon mentek tovább az Átlós útra, vagy pedig a másik oldalra. Ott egy hatalmas rét volt, amelyet a Fehérvári út, a töltés, a Kelenföldre menő vonatok töltése, és az Átlós út határolt. Egyetlenegy ház volt, a töltés hídja mellett, egy bérház, mellette pedig egy tejüzem, amely vonzotta az embereket, onnan vásárolták a tejet. Egyébként egy teljesen üres térség volt, a Fadrusz utca és a mai Eszék utca vidéke is teljesen üres volt. Az én szüleim a Lenke útra mentek lakni, a második emeletre, ahol erkélyes szobánk volt, és én mint gyerek nyáron állandóan az erkélyen lógtam, télen pedig az ablak mögül néztem a mezőt, amely mint lezárt, de óriási terület nekem a szabadságot jelentette, de korlátokkal. Ez nekem az egész életemben bizonyos mértékben valamit jelentett, hogy a szabadság és a korlátok együtt vannak jelen. Ott a réten mi játszottunk, csodálatos módon a töltés mögött lévő házak tetejének sikerült felkelteniük az érdeklődésünket, és megtörtént az, hogy a barátommal mentünk föl a töltésre, hogy átmásszunk. A barátom édesanyjának volt egy nagy tölcséres gramofonja, kék-fehér színű, s amikor az ablakukban megjelent a kék-fehér tölcsér, akkor már tudtuk, hogy mennünk kell, mert azonnal megszólalt: Bandi, Zsolt, azonnal gyertek haza! S bár csak a töltés negyedéig jutottunk föl, megfordultunk és mentünk haza, megpróbáltunk engedelmeskedni, de azért bennünk maradt a törekvés, hogy fölmásszunk, pedig nagyon nehéz volt oda fölmászni. Akkoriban még a vonatok nem villanyvonatok voltak, hanem füstösök, és elsősorban széntől füstösök, úgyhogy arra vigyázni kellett, hogy a szikra meg ne gyújtson minket. A rétre még úgy emlékszem, hogy amikor a románok bevonultak, akkor a Fehérvári úti szakaszon egy csomó ágyút hagytak, amit a gyerekek a kivonulás után persze ütögettek, ott játszottak, és volt is egy szerencsétlenség, valami robbanás, jöttek a mentők és valakit elvittek. Később katonai gyakorló tér lett ott, főleg a honvédség huszárainak és a lóállományának gyakorlatoztatására használták föl, délelőttönként, bár nem minden nap, és olyankor mi is lementünk és ott játszottunk.

 


Annyit talán még elmondanék a gyermekkoromról, hogy voltak félelmeim is. Például az, hogy ha esténként egyedül voltam a szobámban, az egy kicsit izgalmas volt számomra, és nem egyszer megtörtént az, hogy édesapám, aki a Kassa-Odalbergi vasutaknak volt a felügyelője, de a csehek bevonulása után fel kellett adnia az állását, és a KSOD volt tisztviselőivel együtt énekkart alakítottak, ezért hetente egy alkalommal későn jött haza, és édesanyám nézte, olyan tíz óra tájban, hogy mikor jön, ilyenkor vele együtt izgultam én is. Nohát, ez az izgalom megmaradt bennem, sok éven át, még a középiskolában is, ahol a feleltetéseknél jött elő ez az izgalom.

Visszatérve édesapámra, ő Zsolnán született, úgyhogy én 1924-ben, vagyis 8 éves koromban, édesapámmal Zsolnára mentem. Nagy élmény volt számomra az, hogy a parkban kizárólag magyarul beszélő gyerekekkel jöttem össze, ha nem is úgy, hogy velük barátkoztam, de néztem, hogy sakkoznak. Én bizony Zsolnát bizonyos szempontból második születési helyemnek tekintem. Ma is úgy vagyok ezzel a Vág mellett elterülő városkával, hiszen ott vannak az unokatestvéreim, legalábbis voltak, és egy még biztosan él közülük, a másik Kanadában van, a Prágai Tavasz idején mentek ki oda.

B.A.   Jártál azóta Zsolnán?

Sz.A. Hogyne, egy párszor voltam, de még az I 930-as években is, megmondom, hogy miért: hiszen az édesapámnak, annak ellenére, hogy elvesztette ott az állását, szabadjegyet adtak egész Csehországra és Szlovákiára, s nemcsak neki, hanem az egész családnak, úgyhogy ezt kihasználtuk, többször mentünk, én magam is, amikor például az Eötvös Kollégiumból Berlinbe küldtek, akkor a cseh részen nem fizettem semmit. Akkor is elmentem Zsolnán keresztül, nagynéném és az akkor még élő unokahúgom kijöttek hozzám az állomásra, 1 óra körül, amikor a vonat befutott, visszafele jövet ugyanez megismétlődött.

 

B.A.   Mikor döntötted el, hogy ezt a hivatást választod, hogy tanár leszel?

Sz.A. Ez nagyon nehéz, - viszonylag későn: ötödik gimnazista koromban.

B.A.  Hol jártál gimnáziumba?

Sz.A. A ciszterciek budapesti Szent Imre Gimnáziumában, itt a Villányi úton. Én a magam részéről semmit sem tartok véletlennek, szerencsének, vagy megszokásnak, ehhez egy tréfát mondok most, de majd visszatérek a többiekre... A hittantanár úr szeretné a gyerekeknek a csodát megmagyarázni. Azt mondja, hogy földrengés volt és összedőltek a házak, de valaki teljesen épen kijött a házból. Minek nevezhetjük ezt, Pistike? - kérdezi. - Véletlennek - mondja Pistike. - Tovább tart a földrengés, egy másik ház is összedől, és az illető onnan is kijön sértetlenül. Minek nevezhetjük ezt, Pistike? - Szerencsének. - Újra jön egy lökés, megint beszalad egy házba, az is összeomlik, de neki megint nem történik semmi baja, épségben kijön. Minek nevezhetjük ezt, Pistike? - Megszokásnak. - Kérem szépen, én erre azt mondom, hogy ezek a csodák. Nekem is ilyen csodákban volt részem, mind a mai napig eltölt engem ez a gondolat, például amikor ötödik gimnazista koromban egymás után beszekundáztam görögből, de egymás után, és akkor elhatároztam, hogy görög tanár leszek. A következő hónapok egyikén jön a szakfelügyelő, és azt mondja, hogy ki tudná elmondani görögül az Arionról szóló olvasmánynak a tartalmát, de görögül!

 


Senki nem jelentkezett, csak én, és elmondtam, és nem volt hiba benne. Na, ez végleg megadta a lökést, hogy görög tanár leszek, de hogy hol, ez érdekes még inkább, és itt látom az Úrnak a kezét és az ujját, áldott legyen érte a Neve. A következő történt: édesanyám adott nekem egy tanári noteszt, amikor harmadéves egyetemi hallgató voltam, és ebben a noteszben föl voltak sorolva az ország összes középiskolái, és a hatóságok is, ahova tartoztak. Kinyitom és az egyik lapon az van, hogy Debreceni Királyi Főigazgatóság; Nyíregyháza, Királyi Katolikus Gimnázium, latin-görög. Csak nem ide fogok kerülni? - Becsuktam, és éppen ide kerültem. Most digresszió-képpen elmondom, hogy hogyan. Amikor elvégeztem az egyetemet, a Bölcsészkart, és már abszolváltam, és meg volt a pedagógus pályára szóló papírosom, akkor elhatároztam, hogy jogász leszek, és neki álltam a jogot tanulni. Édesanyám nagyon haragudott, hogy már szeptember közepe van, se állásom, semmi, és én a „levegőt verdesem” a jognak a területén, arra gondoltam, engedelmeskedem. (Ez az a szabadság korlátokkal, az engedelmesség és az alázat, mert ehhez az is kell.) Elindultam a minisztériumba, de tudvalévő, hogy a minisztériumban abban az időben egy óra után már nemigen voltak emberek, s én fél kettőkor mentem oda, a Hold utcába. Végigmegyek a földszinten, senki. (A portás beengedett, mondtam: szeretnék valakivel beszélni állás ügyben.) Fölmentem az első emeletre, olvasom: Miniszter, Államtitkár, persze mind zárt ajtók. A harmadik emeleten már nem tudtam tovább menni, hát átmentem a lépcsőházon keresztül a következő folyosóra, és ott jön egy hölgy, akinek a kérdésére mondom, hogy állást keresek. - Milyen szakos, kérdezte. - Görög-latin, mondom. - Azonnal jöjjön az államtitkár úrhoz, aki éppen itt fönt van (tehát nem a helyén volt, hanem a gimnáziumi osztályon). Neki is mondom, milyen szakos vagyok, mire ő: - Október 18-ig jelentkezzék Nyíregyházán az igazgatónál! - Azt hittem, hanyatt esem. Hazaérve mondom édesanyámnak, hogy október 18-án Nyíregyházán leszek tanár. Ö persze azt szerette volna, ha Budapesten lettem volna tanár, de ezt el kellett fogadni, és én le is mentem és jelentkeztem. Erre még visszatérek, hogy hogy’ folytatódott, de most még maradjunk az általános iskolánál. Ide jártam a Váli utcai általános iskolába.

 

B.A.   Ez az épület már megvolt?

Sz.A. Meg, édesanyám ott tanított, a harmadik osztályban. Ennek az épületnek három kapuja van, kettő a Fehérvári útra, egy pedig a Váli utcára nyílik. Ezen a Váli utcai kapun jártak be a Váli utcai fiú iskolások, és a Szent Imre Gimnáziumnak a nyolc osztályba járó növendékei, valamint tanárai. A tornaterem közös volt az elemi iskolával, akkor még ez volt a neve. Elsőben az osztályfőnököm Ráth Zoltánné volt, másodikban Bán Aladárné, akinek a férje költő volt, nem nagyon ismert, de egy kötete van nálam, „Felhők és sugarak” címmel. A harmadik osztályban az édesanyám volt a tanárnőm. Azt tudom, hogy volt egy alkalom, amikor olyan csúnyán írtam, hogy ki kellett állni a sarokba, és ott a fejemre tette a dolgozatot, velem szemben szigorú volt. A negyedik osztályban Dörflinger Ernőnének hívták a tanárnőt. A tornaterem állandóan nyitva volt számunkra, a húgom számára és számomra, mivel az édesanyám ott tanított, és délutánonként „nagy tornázásokat” tartottunk, azaz ezt csak idézőjelben mondom, mert inkább csak nézegettük a tornaszereket, és próbálgattunk ezt-azt csinálni...

Március 15-én (ami most nekünk is közeli terminus) Petőfinek a Rákóczi című versét szavaltam. Ezzel a költeménnyel később, 19S6-ban újra találkoztam, éspedig úgy, hogy a Rákóczi Gimnázium ünnepséget rendezett, és erre az ünnepségre ezt a költeményt én ajánlottam, csakhogy nem egyszerűen, hanem megzenésítve. Bárdos Lajost, aki jó ismerősöm volt, hiszen két gyerekét is tanítottam, az Andrást és az Imrét, megkérdeztem: nem lehetne ezt a verset megzenésíteni? – És ő megzenésítette, de van a versnek egy sora: „Kinek emlékére lángolunk és...” Petőfi szerint „.. .sírva fakadunk”. Bárdos ezt úgy változtatta meg, hogy „... lángolunk és dalra fakadunk...”

 


Visszatérve az életemre: tíz éves koromban kerültem a ciszterci rend Szent Imre Gimnáziumába. A születésnapom általában mindig Pünkösd körül szokott lenni, ezért ha erre gondolok, mindig Pünkösd jut eszembe, a Szentlélek kiáradása, amelyet mindenkinek kívánok, hiszen a Szentlélek temploma vagyunk valahányan. Úgy érzem, hogy ez az időszak, amely a tavasznak is a közepe szokott lenni, mindig valami nagy örömet jelentett nekem. Az biztos, hogy a Pünkösd az egy mozgó ünnep, a Húsvét függvénye, ötvenedik nap lévén, és mindazok, akik velem egykorúak voltak, az a 68, akikkel együtt érettségiztünk, azok közül tudomásom szerint legföljebb egy vagy kettő él még, egyikük Svájcban, a másik az öreg papok otthonában, Székesfehérváron, Biczó József főtisztelendő barátom.

B.A.   Közben volt egy Világháború is, amely megtizedelhette ezt a 68 diákot...

Sz.A. Biztos, az első hősi halott 1938-ban Márki Jancsi volt, aki repülőgépen ment valahova észak felé, és ott lőtték le. Azt tudom, hogy van hősi halottunk, nem egy, de talán nem olyan sok, mint ahogy gondolná az ember. Valószínűleg az öregkor következtében lettünk egyre kevesebben, és maradtam szinte egyedül.

Amint mondottam, a gimnáziumba tehát tíz éves koromban kerültem be, ahol osztályfőnököm Bosnyák Pongrác tanár úr volt. Én mindenből meg voltam elégedve magammal, második osztályban azonban tornából már nem: akkor bizony jót kaptam tornából. Mi történik: megint az Úr kezét látom itt. Egyszer csak azt mondja a tornatanár a 3. vagy a 4. osztályban, hogy mindenkinek kell ugrania távolt. Amikor rám került a sor, azt mondja nekem: várj csak, te még egyszer fogsz ugrani!

Lemérték az újabb ugrást, és valami olyan nagyot mértek, hogy a tanár azt mondta: azonnal jössz délután a BEAC-ra (ez a Fehérvéri úti sporttelep volt), oda jártunk sportolni, ott lettem én is sportoló, de nem távolugró, hanem rövid távú futó. Ebből sem lett végül semmi, ötödikben és hatodikban már nem sportoltam, hetedikben és nyolcadikban viszont korcsolyázás volt, abból akkor nagy nehezen első lettem, és ugyanakkor a mintacsapatba kerültem be tornából. Hát így változott a világ...

Közben volt az ötödikes gimnazista korom, amikor a beszekundázások tömege jött a görögből, és elhatároztam, hogy görög tanár leszek, de erről már szóltam. Nagyon erősen tanultam a görögöt, persze mindig szemem előtt volt Babitsnak az a mondása, hogy görögül nem lehet megtanulni igazán. Ettől függetlenül én tovább vittem a dolgokat, ameddig lehetett, és csodálatos módon (megint ugye az isteni csoda) a magyar tanárom, Brisits Frigyes egyszer azt mondta: próbáld meg az Eötvös Kollégiumot. Tényleg megpróbáltam, az Úr kegyelme megsegített, és bejutottam. Ilyen emberekkel voltam együtt: Kosári Domokos, Varjas Béla, Harmata János, Szabó Árpád, Borzsák István, aki utolsó értesülésem szerint még megvan, de a többiek talán meg is haltak már.

B.A.   Drága Bandi bátyám, eljutottunk egyszer a Nyíregyházi Gimnázium latin-görög- szakos tanári állásáig. Innen hogy' mentél tovább?

Sz.A. Megdöbbentő volt, hogy ahogy megérkeztem Nyíregyházára, néhány napra rá érettségiztetnem kellett! Mégpedig nálamnál idősebb urakat, tekintettel arra, hogy ők a debreceni református teológiáról jöttek át nyíregyházára érettségizni a gimnáziumba.

B.A.   Ez nagy élmény lehetett!

Sz.A.    Borzasztóan meg voltam megint döbbenve, és megijedtem, de Korányi Aladár, későbbi drága jó direktorom segítségemre jött, és mindemellett el kellett látnom az iskolai feladatokat is. Megint az Úr keze, hogy segített engem.


B.A.  Ekkor már háborús idők voltak.

Sz.A. Igen, akkor történtek a bevonulások a Felvidékre, a Bécsi döntés következményeként.

Akarok még mondani valamit Zsolnáról. Ha Pozsonyt is megítélték volna nekünk a Bécsi döntésben, Zsolna lett volna a főváros. Ez is megint előtérbe hozta Zsolnát a szívemben, hiszen mint mondottam – Zsolnát tekintettem második szülővárosomnak. No de én tudtam, hogy be fogok vonulni katonának 1939. február 1-jén. Igazgatómnak is megmondtam, hogy csak eddig tudok tanítani, mert megvan a behívóm, illetve már jelezték, hogy hová kell majd bevonulnom: a Mária Terézia Laktanyába. Be is vonultam. Nagyszerű parancsnokom volt, Molnár Gyula ezredes úr, aki mindjárt az első napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe lévén hazaküldött. Én 7-kor bevonultam, 11-kor otthon voltam, szüleim azt hitték, hogy leszereltek.

B.A.  Hogy’ zajlottak a katonaéveid?

Sz.A. Bevonulás után egy ideig, mint a többi karpaszományos „autós katona” gyakorlatokra jártam, „csuklóra”, majd fegyvergyakorlatra, délutánonként körlettakarítás, stb. A 16. napon jött a parancsnok és megkérdezte a század előtt, hogy ki tanár? - Nagy izgalommal tettem föl a kezemet, mert senki más nem tette föl. Erre beültetett a kocsijába, fölvitt a parancsnokságra, és azt mondta: ma és holnap nézze át a könyveimet, ha tudja tanítani, szóljon. - Átnéztem és jelentettem neki, hogy úgy meg tudom oldani, ha óráról órára készülök az anyagból. Attól kezdve végig katona voltam mint tanár, és tanár voltam mint katona.

BA.    Hadifogságba kerültél-e?

Sz.A. Igen, mert kitelepítették az ezredünket Rizába, onnan kerültem Fürtbe, Nürnberg mellé, akkor azután Nitraingba és végül Degendorfba, ott kerültem amerikai fogságba. Majdnem 1945 végéig voltam fogságban, de hazakerültem, november 4-én szereltem le itthon.

B.A.  Mit találtál itthon mint tanárember 45 novemberében?

Sz.A. Sajnos az iskolánkat agyonbombázva, ez volt nekem a legnagyobb fájdalmam. Nem is lehetett tanítani, mert nem voltak ablakok. Itt jegyzem meg, hogy közben engem Budapestre helyeztek a Királyi Katolikus Gimnáziumhoz, tehát erről az iskoláról van szó. Hat ilyen királyi katolikus gimnázium volt az országban, a nyíregyházi Ungvárról menekült, azután Dombóváron, Jászapátiban, Miskolcon, Budapesten, ez volt az Egyetemi Királyi Katolikus Gimnázium.

B.A.  Ennek jogutódja lett azután a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium?

Sz.A. Igen, de előbb jó volna, ha kicsit megmagyaráznám a neveket. Egyetemi: alapításakor Széchenyi György Academicum et Universitatis Collegium-ot alapított, tehát már eleve benne volt az egyetem, nem gimnáziumnak alapította. Mária Terézia az anyagi részét úgy fedezte az iskolának, hogy a katolikus vallás- és tanulmányi alaphoz csatolta, és onnan dotálódott a tanárok fizetése és az iskolafenntartás minden költsége, ezért lett királyi. Katolikus jellege azért volt, mert eleve katolikus intézménynek alapította Széchenyi György, és a jezsuitákra bízta a vezetést. Az egyetemiséget az is erősítette, hogy Mária Terézia a Ratio Educationis alapján az Egyetem ötödik fakultásaként rendelte el az iskolánkat, amely a Várban volt. Az igazgató dékán volt, a tanárok pedig egyetemi tanároknak számítottak. Mindez addig maradt ott, amíg József fia meg nem változtatta az édesanyjának az elgondolásait, és az Egyetemet áttette Pestre. Minket ottfelejtett a Várban, egy idő múlva azonban a Helytartótanács kiszorította onnan a mi iskolánkat, akkor visszakerültünk a Várba, az Incze pápa térre, a 4. számú házba, az Egyetem könyvtárának helyiségébe.


Ott folytatódott a tanítás 1809-ig, amikor a mai Hilton Szálló északi szárnyába mentünk, majd pedig oda járt Eötvös József, a későbbi miniszter, aki elhatározta, hogy gyönyörű épületet épít nekünk. Ez valóban fel is épült, de ő a felavatást I 876-ban már nem érte meg, meghalt közben, és az iskola a Szabó Ilonka utca 2-4. szám alá került, ott van ma is az épület. Közben azonban lebombázták az iskolát, a II. Világháborúban, főleg azért, mert vele szemben volt egy SS-támaszpont, és az oroszok azt támadták. Néhány bomba azonban ránk esett. Nagyon tragikus volt a helyzet. Ide járt az akkori miniszternek a fia, s a miniszter, aki mint édesapa eljött oda szülői értekezletre és látta, hogy az iskolának lógnak a kövei, vastraverzei, életveszélyes volt, azt mondta: itt nem lehet folytatni a tanítást, van nekünk elég üres iskolánk, például a Keleti Károly utcai üresen álló épület, tessék oda levonulni az egész iskolának. 1950 szeptemberében valóban le is költöztünk, úgyhogy tulajdonképpen az iskola ott folytatta, ahol elkezdte, és vitte tovább ugyanazt a szellemet. Kérem szépen, ha egy család elköltözik, azért ugyanaz a család marad, tehát az iskola iskola maradt még akkor is, ha a nevét megváltoztatták: királyi nem lehetett, mert 1946. február 1-én köztársaság lettünk, katolikus nem lehetett, mert 1948 júniusában államosították, az Egyetem pedig már évek óta nem fizetett egy fillért sem nekünk, és meg is mondta, hogy nem tart igényt erre az iskolára. Így elvesztettük minden jelzőnket, és maradtunk állami iskola. Utólag tudtam meg, hogy ekkor fölvették a Rákóczi Ferenc nevet, de nem az lett volna, hanem Rákosi Mátyás lett volna a név. Szávai Nándor igazgatónk azt mondta, kár hogy nem az lett, mert Rákosi bukása után visszaszerezhettük volna az eredeti nevünket, amelyet azóta sem szereztünk vissza a Rákóczi részére. Nagy István tanár úr azonban, amikor a rendszerváltozás bekövetkezett, visszaszerezte a régi épületet, és ebben az épületben egy új Egyetemi Katolikus Gimnáziumot alapítottunk 1997-ben.

BA.    Ebben a Rákóczi Gimnáziumban azután életed nagy részét töltötted különféle tantárgyak tanításával. Egy ideig latint nem taníthattál, azután már görögöt sem tulajdonképpen. Hogy’ folytattad 1950-től itt a munkádat?

Sz.A. 1950-től még volt latin egy ideig, nem sokáig. Akkor én elhatároztam, hogy rátérek valamilyen más nyelvre. Először oroszt akartam, de kisütötték, hogy az hat évig tart, na, erre nem vállalkoztam. Volt egy lehetőség, hogy matematikából 3 vagy 4 év alatt lehetett végezni, mert betudtak régi egyetemi éveket, így a jogász éveimet is betudták, és végül matematikából államvizsgáztam, majd ezt tanítottam 1956 végéig, 57-től már megint latint lehetett tanulni, ekkor viszont már matematikát nem tanítottam, holott megvolt rá a megfelelő papírosom és a lehetőségem. Annyi latin órám volt, hogy egészen 1964-ig csak latint tanítottam.

 

B.A.   És osztályfőnök voltál...

Sz.A. Akkor (1950-ben) még nem, a következő évben lettem osztályfőnök, a te osztályodban, azután 1954-től 58-ig egy másik osztály volt, ezt követően nem volt osztályom, a Vöröskereszttel kellett foglalkoznom, és ezt nagy elánnal tettem, nagyon jól éreztem magam a gyerekekkel való foglalkozás során, majd 1965-ben lettem újra osztályfőnök. Ekkor már latint, görögöt és matematikát is tanítottam egy ideig, a görögöt később abba kellett hagyni, csak olyan formában tanítottam, hogy aki akart, az szakkör jelleggel jöhetett, szombatonként reggel héttől nyolcig.

 


B.A.   Azt hiszem, ennyi idő alatt nem nagyon lehet elsajátítani a görögöt, legalább is csak a betűket, nem?

Sz.A. Azt is elsajátították, de egyszer volt egy érettségi találkozó, lányok is voltak az osztályban, és ezek közül sokan jártak görögre, s amikor leültünk, hogy megkezdjük a találkozót, a lányok kórusa fölhangzott: Anakreon geronei kumaszmen uketi urszasz! Majd hanyatt estem, hogy ezek még énekelni is tudják ezt a kis anakreoni versecskét.

Egészen a nyugdíjazásomig végig matematikát és latint tanítottam. 1975-ben, nyugdíjazásom utáni következő évben Esztergomban tanítottam matematikát és görögöt, utóbbit fakultációban, délutánonként. Két évig voltam ott.

B.A.   Szeretted a matematikát mint humán beállítottságú ember?

Sz.A. Kérlek szépen én élveztem a matematikát! Kicsit privát érzés ez, és lehet, hogy nem tudtam átadni az élvezetét a tanítványaimnak, de én magam, a személyemre nézve nagyon élveztem. Amikor egy példa formájában előjött és a példa megoldásaként az eredmény kiugrott, az nekem mindig nagyon jó érzés volt. De az igazi mégis csak a latin és a görög maradt. Azt hiszem te is tudod, hogy nekem volt egy nevem...

B.A.   Természetesen, ezt úgy gondolom, több ezer diák tudja, aki az évtizedek folyamán a Rákócziba járt, hogy Cox tanár úr. Ez egy különleges név, légy szíves, magyarázd el az eredetét! Milyen Cox-ról van itt szó?

Sz.A. Nem az energiahordozóról, hanem l 947-ben, amikor még egy csomó kollégám fogságban volt, és bizony sokszor helyettesíteni kellett, mert az Egyetemi Királyi Katolikus Gimnáziumban csak férfi tanárok voltak, legalább is egy ideig, mert egy idő múlva lettek hölgyek is, többen is. No de annyi bizonyos, hogy amikor én helyettesíteni mentem, igyekeztem úgy menni, hogy azt az órát, például történelmet folytassam, ami éppen elmaradt. Ez nem mindig sikerült, ezért elővettem William George Cox „Görög regék és mondák” című könyvét, ami piros színű volt, és amikor a hosszú folyosón az osztály felé tartottam, látták a gyerekek, hogy a kezemben van a piros könyv, azonnal mondták: Jön Cox! – Ez azután rám maradt, könnyű is volt megjegyezni, mint egytagú szót. Persze voltak kollégáim, akik föl voltak háborodva, hogy hogy' lehet valakit így nevezni. Volt egy nagymama, aki bejött és egy nagyon híres tanárnak azt mondta: Kérem szépen, szeretném tudni, hol van a Cox tanár úr, mire a tanár sarkon fordult és otthagyta a nagymamát. Azt hitte, hogy ez egy rossz tréfa, vagy gúnyolódás, pedig nem volt igaza, mert a nagymama a kislányától, illetve az unokájától hallotta azt, hogy engem így hívnak. Én pedig nem bántam.

B.A.   Azért ez is a szeretet egyik megnyilvánulása a diák és a tanár közötti viszonyban, és valljuk be őszintén, hogy nem minden tanár nyeri el a diákok szeretetét.

Sz.A. Angliában általában a tanároknak van egy „melléknevük”, különösen a kollégiumokban. Nekünk is volt kollégiumunk, ami 1945-ig működött, ott is voltak ilyen nevek, az biztos. Tudomásom szerint a volt kollégisták alkották meg ezt a nevet erről a piros könyvről. Még annyit erről, hogy amikor Esztergomba kerültem, ott volt egy gyerek, aki a Keleti Károly utcában lakott és barátai a Rákócziba jártak, és tudták, hogy ott Cox a nevem, így azután Esztergomba is átterjedt ez a név. Ezt el kell viselni.

 

B.A.   Bizony, azt is „el kell viselni” (idézőjelben mondva), hogy évtizedek múlva is fölkeresnek volt diákjaid, számon tartanak téged és nagyon nagy szeretetnek örvendesz. Ennek valami oka van, nyilván van valami kisugárzása, amiről nehéz beszélni.

 


Sz.A. Igen, ez a kisugárzás az, hogy én mindegyik tanítványomban egy embert kerestem, és ezt ők megérezték. Ilyen formán úgy érzem, hogy éppen ez a vonatkozás teremti meg köztünk, a gyerekek és köztem a kapcsolatot.

B.A.   Mondhatnánk azt, hogy ez a pedagógusi ars poeticád?

Sz.A. Igen, ez volna az. És ha még egyszer születnék, azt hiszem, nem lennék más, mint tanár. Ezt választanám, és lehet, hogy a szakomat is ugyanígy választanám: latin-görögöt. Bár most aztán egyáltalán nem megy nagyon, mert tudok olyan gimnáziumot, ahol nincs latin tanítás. Pedig az én véleményem szerint gimnázium nevet csak az az iskola viselhet, ahol vagy latin, vagy görög, vagy latin-görög tanítás folyik! A többi az mind szakiskola.

B.A.   Ebben a számítógépes és holdutazásos és internetes világban miért tartod fontosnak, hogy humán műveltsége is maradjon azért az embereknek?

Sz.A. Nem akarok itt német szerzőkre hivatkozni, de számomra nagyon fontos volt, amit egyiküknél olvastam, hogy a latin tanítás az agyvelőnek olyan részét műveli, amelyet a matematika, és ehhez példát is mondtak: vegyük elő a régi évkönyveket és nézzük meg a matematika és a latin jegyeknek a konvergenciáját, ami általában ugyanaz. Én ezt tartom nagyon fontosnak, hogy ha tényleg így van, és nagyon is így kell legyen. Mert ha egy szót kimondok, például amorem, akkor már abban a pillanatban át kell gondolnom, hogy az amor hogy’ lett amorem, tehát keresnem kell egy összefüggést először, másrészt tudnom kell, hogy mit jelent az amor és mit jelent az amorem, tehát ez már két működés, és a harmadik működés a szónak a beleillesztése a környezetbe, a szövegbe. Tehát három működést kell egyszerre elvégezni a latin tanulásánál. A göröggel még talán többet is, de mindenesetre azt, hogy az agyvelőt műveli, föltétlenül fontosnak tartom, és ezért tartanám fontosnak ebben a számítógépes világban, amelyhez egyébként abszolute nem értek, csak annyit tudok róla, hogy van egy „egér” nevű műszer, többet nem. Meg talán még ezt a szót hallottam, hogy „floppy”, de hogy az micsoda, azt nem tudom.

B.A.   A nyugdíjazás számodra nem jelentette számodra a nyugállományba vonulást és az abszolút pihenést, egyfolytában dolgozol azóta is.

Sz.A. A nyugdíjazás nem jelentett valóban pihenést, mert Esztergomba kerültem két évre, a Temesvári Perbált Ferences Gimnáziumba, majd pedig a Rákócziba visszahívtak, és egészen 1989-ig tanítottam, valamint könyvtáros is voltam, tehát akkor mentem mondjuk úgy véglegesen nyugdíjba. Ennek több oka volt, egyfelől már fáradt is voltam néha, de nekem a szememmel baj van, éspedig sem olvasni, sem írni nem tudok. Tehát én visszahúzódtam, de azért az iskolákban mégis előfordulok, mert egyrészt latinból salse dicta közmondás-versenyeket rendezek és irányítok, illetve iskolatörténetet adok elő. Ezekhez nem kell szem, ezt valamikor megtanultam, és így mondom el.

B.A.   És ez a közmondás-verseny miből áll?

Sz.A. A közmondás-verseny most, ebben az évben először latint tanuló diákok részére van, akik tehát eddig soha latint nem tanultak. Huszonegy közmondásból nekik elő kell készülniük, ezt a huszonegyet előre megkapják, tanáraik segítségével felkészülnek. Hét iskola nevezett be, most március 21-én, hétfőn lesz az írásbeli, majd április 4-én a szóbeli.

 

B.A.   Nekik ezeket nyilván le kell fordítani és meg kell tanulni...

 


Sz.A. Igen, de azt is tudniuk kell, hogy melyik szó milyen esetben van stb. Ezt az egész versenyt egy drága jó kolléganőnk, Feiner Katalin egyetemi tanárnő vezeti, ő is irányítja, valamikor még más is segített ebben, de most már csak ő vette kezébe és látja azt, hogy erre valóban szükség van. Nagy, áldozatos munkával állítja össze a verseny anyagát, és ő vezeti le magát a versenyt is.

 

B.A.   Így legalább a gyerekeknek valami fogalmuk lesz a latin nyelvről és arról a tudományról, amit ez jelent.

Sz.A. Igen. Lehetséges, hogy még meg is fogja őket, meg is ragad a lelkükben, és azt mondja egyikük-másikuk, hogy én elkötelezem magamat a latin tanulása/tanítása mellett. Talán még ilyen hatása is lehet.

B.A.   A Máltai Szeretetszolgálatnak is dolgozol.

Sz.A. Már nem, de valóban dolgoztam: a hajléktalanoknak, valamint azoknak, akiknek úgy látszik nem volt elég meleg helyük, a Moszkva téren, a melegedőben zsíros kenyeret adtunk és teát, és ezeknek az elkészítésében vettem részt, de most már ezt sem tudom csinálni, mert nem látok jól. Tartom velük a kapcsolatot, időnként lejárok oda, beszélgetek a volt munkatársaimmal, de ez minden.

B.A.   Mivel töltöd a napjaidat?

Sz.A. Tekintve, hogy egyedül vagyok, sok minden házi munka is van, meg az újságokat nagyítóval olvasgatom, van egy 26 dioptriás nagyítóm, annak segítségével, amit tudok, elolvasok. Azután rádiót is hallgatok.

 

B.A.   Még az érdekelne bennünket, hogy az irodalomban és a zenében kiket szeretsz?

Sz.A. Amikor harmadik elemista voltam, megkaptam Petőfinek összes költeményeit, hát ezeket úgy faltam, és ehhez fűződik az a bizonyos Rákóczi vers is, amit már említettem. Nagyon szerettem és szeretem Petőfit! Később Arany János, majd pedig volt idő, amikor Pilinszkyt is szívesen olvastam, de most már nem tudok olvasni költőket, irodalommal nem tudok foglalkozni. A prózaírók közül Mikszáth volt a kedvencem, összes munkáját elolvastam, amit meg tudtam szerezni, és nagyon szerettem a párhuzamos olvasmányokat, mint például a Lőcsei fehér asszony és a Fekete város együtt olvasva. Vagy pedig a Falu jegyzője és a Régi jó táblabírák. Vagy a Fogyó hold és a Janicsárok végnapjai. Ezeket a párhuzamos dolgokat iskolában nem mondtam sohasem a gyerekeknek, ezeket én magam számára találtam ki, és nagy élmény volt ezeket így párhuzamosan, illetve egymás után elolvasni. Nem tudom, hogy neked elmondhatom-e, hogy ezt is próbáld meg. Herczeg Ferencet is nagyon szerettem.

Ami a zenét illeti, például a Les preludes-t nagyon szeretem, egyáltalán a zenét nagyon szeretem. Dohnányiné Galapréz Elza írt egyszer Magyar ábrándok címmel egy balettet, és ezt annak idején sokszor megnéztem az Operaházban. Azután kedveltem, bár nem láttam Nizsinszki Kírának a Campanella című balettjét, amit ő szerkesztett, ő koreografált és táncolt is itt Budapesten. Ezt onnan tudom, mert a Tamara, a húga ezt nekem elmesélte.

Végezetül mindazokat, akik hallgatták most szavamat, sok szeretettel köszöntöm Jézus Krisztus nevében, és kívánok nekik az elkövetkező húsvéti ünnepekre, illetve a pünkösdi ünnepekre sok kegyelmet az Úrtól, legyen lelkük tele a Szentlélek ajándékával!

uuu

 


A Márványmenyasszony étteremben 2005. május 22-én rendezett
ünnepi osztály találkozón való részvételüket előre visszajelezték:

 

Nagy István tanár úr

 

1950

Balogh Pál

Hajdú Csaba

Herpich Rudolf

Kelényi Miklós

Nemes Róbert

Németh Iván

Udvary László

 

1952

Tüdős Tibor

 

1954

Dr. Bárdos Péter

Boros Attila

Dr. Hallama Márius

Dr. Jánó Lajos

Dr. Kákosy Tibor

Dr. Klosz Tamás

Dr. Köves Péter

Dr. Pálhegyi Ferenc)

Dr. Petheő Gábor

Rumszauer István

Sorger Eduard

Dr. Tótin Tibor

Dr. Varga Antal

Dr. Vermes László

Dr. Végh János

Dr. Zelenka Tibor

 

1958

Bárdos Imre

Draskovits Miklós

Jablonkay Gábor

Járitz István

Szabados György

Tarján András

Viczián István

 

1960

Dr. Láng Csaba és osztálytársai

 

1962

Dr. Góth Miklós

Soós Károly Attila

Dr. Viczián Miklós

 

1964

Becker Adám

Uszkay Péter (USA)

 

1965

Bugár András

Dr. Gazda Gábor

Holvay Endre

Knipper Tamás

Dr. Sándor Csaba

Dr. Simó Endre

Dr. Somos Iván

Dr. Sugár István

Szomjas László

Dr. Szűcs R. Gábor

 

1966

Pálinkás György

 

1968

Dr. Jávor Béla

Dr. Sényi Katalin

 

1969

Dr. Dávid Gábor (USA)

Monspartné Dr. Sényi Judit

 

1971

Csorba László

Csukárdi Katalin

Zofir Terézia

 

1973

Dr. Várkonyi Magda

 

1975

Stima Ilona



¬ Megjelent a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Jubileumi Évkönyvében. 1987 (Szerk.: Nagy István)

n Megjelent a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium Jubileumi Évkönyvében. 1987 (Szerk.: Nagy István)