Kedves Barátaim!

Majd pont négy éve annak, hogy Bandi bácsi elment, búcsúvétel nélkül. Bár már betegeskedett, ezt talán maga sem gondolta volna. Még 2008. szeptember 6-án reggel is közénk készült. Közénk, akik rávettük, hogy ha csak rövid időre is, de jöjjön el a Márványmenyasszonyba, ahová 1950. óta olyan fáradhatatlanul szervezte a Rákóczis diáktalálkozókat. Már úgy tűnt, minden rendben lesz és épp a gangon sétált unokahúgával, hogy a másnapi találkozásig tovább erősödjön. Ám ekkor – hogy Assisi Szent Ferenc szavaival éljek (akinek kisebb testvérei között tanár úr is harmad-rendi volt) – hirtelen megjelent előtte „nővérünk, a testi Halál”. Tudatta vele, hogy az Úristen várja, vesse tehát le hétköznapi ruháját és jöjjön. Bandi bácsi pedig egész életében tudta, hogy egyszer majd eljön ez a meghívás. Megfeledkezett tehát mindenről, üzenetet se hagyott, sietett, ment…

Igaz, tiszta, becsületes ember volt, noha egész életében szembe kellett néznie egy hazug, romlott, becstelen évszázad megpróbáltatásaival. Már születésnapját, 1915. május 23-át is az árulás próbálta beárnyékolni, mert hazája szövetségese, Olaszország nemcsak, hogy nem teljesítette segítő kötelezettségeit, hanem még hátba is támadta Ausztria-Magyarországot. S ez még csak a kezdet volt, mert Trianon, a nagy világválság, a II. világháború pokla, a hadifogság, a szovjet megszállás, az Isten-tagadó diktatúra, a vérbe fojtott 1956-os forradalom és szabadságharc, majd az elhazudott rendszerváltás nemzeti tragédiái kísérték végig küzdelmes életét.

Ám a Jóisten nagy tehetséget, kifogyhatatlan erőt és szeretetet adott neki, és mindvégig fogta a kezét. Tanár úr pedig mindvégig jól sáfárkodott ezekkel a rá bízott kincsekkel. Kiválóan tanult: Mind a Váli utcai elemi iskolában, mind a ciszterci Szent Imre Gimnáziumban, mind Pázmány Péter egyetemének bölcsész, jogi, természettudományi, majd teológiai karán, mind az Eötvös Kollégiumban.

S ami tudást, hitet, szeretetet, kegyelmet kapott, mind tovább is adta önzetlenül, hogy tanítványok ezreiben hajtsanak ki újra, szökkenjenek szárba és hozzanak gazdag termést. Hűséges maradt tehát küldetéséhez, nemzetéhez, hazájához, valamennyi iskolájához és embertársához, mindazokhoz, akikkel csak a sors összehozta. Csodálatos volt az a kapcsolatteremtő és ápoló képessége, amellyel a legkülönbözőbb korú, állapotú, értékrendű emberek közti, kibékíthetetlennek tűnő ellentéteket le tudta csillapítani, feloldva őket a mindnyájunkat éltető szeretetben. S mindezt nagy lelki derűvel és sajátos humorral…

Forrása volt ennek a szeretetnek, a tehetségnek, és annak a műveltségnek, amelyik miatt annyian tisztelték, de amiről szerényen mindig jól tudta, hogy nem saját érdeme, hanem egyvalamiből táplálkozik, az isteniből!

Forrás és jel volt tehát számunkra. Csoda-e, ha gyásszal és meghatottsággal zarándokolunk el évről-évre ide, Tanár úr sírjához, ahol mintha az elmulasztott búcsút integetné nekünk. Ide, ahol 4 éve rá borult az a kis halom, amely minden emberi öröm és bánat, minden földi siker és sikertelenség fölött feldomborodik egyszer. Ahonnét minden nappal beljebb megy Bandi bácsi a feledés erdejébe. Még látjuk alakját, jellegzetes tartását a fák között. Az elmúlt négy év még nem a mély erdő. Még vissza-visszanéz ránk, olykor bámulatos élénken, de befelé halad, s tudjuk, hogy egyszer végképp el fog tűnni. S akkor csak egy név lesz, és pár generációval később ez a név is el fog halványodni egészen...

De ami sok jót tett, nem feledi el Az, aki előtt a legsötétebb erdő is világosság. Nem feledheti el szegény magyar hazánk sem, mert az ő ereibe saját magát adta a tisztesség és becsület, az igaz munka és önzetlenség vérátömlesztésében, a maga nevelte ifjúság által. S nem fogjuk elfelejteni mi, az Egyetemi Katolikus-, és a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium növendékei sem, mert mindnyájunknak igaz barátja és büszkesége volt. S marad mindörökre!

 

(Elhangzott 2012. szeptember 2-án, a Rákóczis Öregdiákok Szerdahelyi Andor Társaságának koszorúzó megemlékezésén, a Farkasréti temetőben)