Fényes idők árnyékában

avagy Hősökkel együtt jártunk iskolába!

írta: Gönczy Zoltán

Hőstetteitekre visszaemlékezve Szeretettel ajánlom ezt az írást az 55 éve a Rákóczi Gimnáziumban érettségizett gimnáziumi osztálytársaimnak és Áldás utcai iskolai osztálytársaimnak.

Kelt: 2016. áprilisában

Ki ne emlékezne azokra az időkre, amikor azt kellett!! énekelnünk, „hej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fujjátok, holnapra megforgatjuk az egész Világot”, aztán megforgatták, vagy inkább felforgatták?!! és közben Templomokat romboltak le és még szerte a városban szobrokat is döntögettek! amire a Hatalom még bíztatta is őket! és csak később derült ki, nem jól tették, mert a nyílasokat, ostromot nagy nehezen átvészelt családok újabb nehézségekkel kerültek szembe, általános volt a tüzelő és élelmiszerhiány, amit a hatalom ugyan, mint a háború utáni „természetes „állapotot” igyekezett elhitetnie a közvéleménnyel, de csakhamar kiderült, hazudtak, mint mindíg, pl. a nagy felforgatás egyik jellemző jelensége volt a tanítás végén a hazamenetelkori koreográfia, amikor a tanító néni példás kettes oszlopban a kapuig kísért bennünket, majd az irodájából előjött Dirinek harsányan! a tanító néni vezényletére így köszöntünk: „A Dolgozó Népért, a Hazáért Rákosival Előre!” aztán a tanító néni intelmei ellenére, miszerint csendben! lassan! menjünk tovább, mint a kiscsikók a karámból rohantunk kifelé boldogan, nem éppen csendben, de a sok ünnepélyesség, koreográfia (pl. zászlófelvonás) közepette hamar kiderült, a paraszt számára megtiltották terményeik értékesítését, a piacozást, hát a paraszt hamar belátta, majd bolond lesz hajnalban kelni, hogy az állatait megetesse és hogy egész nap a földjén görnyedjen, és mivel az oly annyira áhított földosztáskor kapott földjének sem tudott sokáig örülni, mert hamar jött a Tagosítás, bekényszerítették földjével, állataival együtt a Kolhozba, a termelőszövetkezetbe, ha amit megtermelt elveszik tőle beszolgáltatás címén és cserébe gumibotot (sűrített brossúra), börtönt és többnyire még kötéllel való fenyegetést is! kap, hát szinte törvényszerűen megindult a feketekereskedelem, a városi emberek meg amilyük még volt, lepedő, ruha, cipő, kacsára, libára, sonkára, meg más élelmiszerre cserélték, az üzletek meg ásítoztak az ürességtől, a pékségek egyre nehezebben jutottak liszthez, így csakhamar kenyér is alig jutott a városi családok asztalára, ,indehhez még hozzájárult a Moszkvában Lenin, Sztálin könyvein kikupálódott Diktátor, Rákosi Mátyás, akinek az említett szerzők Marxista munkáiból éppen azt a szemellenzős! tételt sikerült kiemelnie, miszerint a produktív munka szemben az inproduktív munkával többet ér, ennek megfelelően a kétkezi munkát fölértékelték a szellemi, értelmiségi munkával szemben, így csakhamar előfordult, az orvos, mérnök gyermekének az iskolában egyre gyakrabban kellett szégyenkeznie, hogy ruhája, cipője nem olyan divatos, mint a munkásgyerekeké, mivel a munkások de főleg a bányászok jövedelme az értelmiségiek fölé kerekedett, így gyermekeiknek könnyebben tudták biztosítani a divatosabb ruhákat, lábbelit, az értelmiségi gyerekeknek meg kellett elégedniük a szülők ruhatárából átalakított, kifordított ruhákkal, cipőiket meg addig hordták, amíg le nem szakadt a lábukról és már a suszter sem tudott mit kezdeni vele, nem is csoda, ha hamarosan fölléptek olyan gondolkodó emberek, írók, újságírók, akik egyre inkább megpróbálták az igazságot föltárni, de régi magyar mondás szerint is, „mondj igazat, betörik a fejed”, ehhez azonban, a hatalom hamar belátta, kell egy erőszakszervezet, hisz a Diktátor csak nem a saját kezét piszkítja be, hogy betörje az igazmondó fejét! erre alakult meg az ÁVO (Államvédelmi osztály) ami egy ideig, mint a Belügyminisztérium osztálya működött, de csakhamar, mint önálló Hatóság, ÁVH (Államvédelmi Hatóság) került átszervezésre és csakhamar, mint a Párt Ökle került be a köztudatba és, hogy fenyegető hatását jobban kifejtse, központjául az Oktogontól alig pár lépésre, a Nyilasok, majd a GESTAPO korábbi fészkét, az Andrássy út 60. alatti palotát foglalta el, amit most éppen ezért a „Terror Háza” néven ismerünk, az itt történtekről aztán városszerte csakhamar rémtörténetek keltek szárnyra, itt tartották fogva és kínozták Mindszenty Hercegprímást is, de senki sem lehetett biztonságban, ha a hatalommal szembe kerülne, könnyen megismerkedhetne az Andrássy út 60. félelmetes titkaival, ennek a félelemérzésnek még csak nyomatékot is adott az a tény, hogy az Andrássy út egyszerre csak Sztálin úttá változott, Ez a névváltoztatás aztán nagy divattá is vált, így lett a Király utcából Majakovszkíj utca, a Stefánia útból Vorosilov út, az Aréna útból Dózsa György út, a Margit körútból Mártírok útja, a Hermina útból Május 1. út, a Városligeti, majd Vilma Királyné fasorból Gorkíj fasor, a Kálvária térből Kulich Gyula tér, a Vámház körútból Tolbuchin körút, a Lónyai utcából Szamuely utca, az Oktogonból November 7. tér, a Teréz és Erzsébet körútból Lenin körút, a Podmaniczky utcából Rudas László utca, a Hold utcából Rosenberg Házaspár utca, nem Pesten lennénk, ha az ilyen dolgokra ne viccel felelnénk, ez utóbbi esetben a Hold utcai vásárcsarnokban gyakran lehetett hallani: „mondd, te a Rosenberg házaspár melyik oldalán szoktál feküdni?”Ahogy az ÁVH kinőtte a Sztálin út 60. – at, a Margit híd pesti hídfőjénél új székházat építettek a Jászay Mari téren, a villamos kalauznők, a később a Forradalom napjaiban hírhedtté vált Beszkárt lányok ezért itt így mondták be a megálló nevét: „Jászay ÁVO tér!” De vidéken sem maradt vicc nélkül ez az utcanév változtatási mánia. Debrecenben például az utcák átnevezését követően ezt így kommentálta az utca embere: „Mától kezdve a Nagytemplomba a Vöröshadsereg útja vezet, a Béke útja a Vágóhídra, az eredetileg Kassai útból lett Szabadság útja meg egyenesen a Temetőbe!” a viccelődést persze a hatalom üldözte, egy jó!! Rákosi viccért akár éveket is lehetett ülni a fegyházban, a viccelődésnek azonban a hatalom nem tudott gátat vetni, mert a vicc a nép egészséges lelkületéből, a jövőbe vetett olthatatlan hitéből eredt, ezért elnyomni lehetetlen volt, utcán, villamoson csak nyitott füllel kellett járni, a hatalom kárára született vicceket könnyen be lehetett gyűjteni, Anyám is így gyűjtötte be a legjobbakat, aztán otthon elmondta, de lelkünkre kötötte, nehogy tovább adjuk, mert egykönnyen elviheti az egész családot az ÁVO, akkoriban nem is adtuk tovább, pedig de mennyire kikívánkozott belőlem! de azt hiszem, most már nyugodtan tovább adhatom, pl. az oly sokat hangoztatott Felszabadulást így forgatták ki: „Felszabadúlás”, ami nyilván az igen magasztosnak szánt Felszabadulás igazi lényegére utalt, hogy ez nem volt más, mint Dúlással egybe kötött Megszállás, egy iskolai tollbamondás dolgozatban „véletlenül” hosszú ú – val írtam a Felszabadulást, mire a tanítónéni riadtan jött hozzánk családlátogatásra azt kitudakolni, hogy tényleg rossz – e a helyesírásom, vagy másról van szó, aztán miután megtudta, miről van szó, megnyugodva ment haza, engem viszont Mami alaposan megszidott! ide tartozik még a Gellért hegyre felállított Szabadság szobor körüli viccelődés is, a pesti nép hamar kitudakolta, hogy a Szabadság szobor eredetije a fronton repülőszerencsétlenség folytán hősi halált halt Horthy István kormányzó helyettes síremléke volt, amit Kisfaludi Stróbl Zsigmond egy szárnyas angyalként formált meg kezében egy magasra tartott repülőgép légcsavarral, Vorosilov marsall, amikor a Szabadság szobor felállításához mintát keresett, Kisfaludi Stróbl műtermében fedezte föl a szárnyas angyalt, ami meg is tetszett neki azzal, hogy a Szabadság szobor nőalakjáról el kell távolítani a nyilvánvalóan Angyalt jelképező szárnyakat, a kezébe meg egy pálmaágat kell tenni, amit magasra tart, az immár szárnyaszegett nőalak kezében a pálmaág messziről már nem is pálmaágnak, inkább egy jó nagy halnak, egy jól kifejlett potykának látszott, amit ha a pesti ember a Duna túlsó partjáról meglátott, önkénytelenül is ezt mondta: „na ezt jól kifogtuk!” Ha jól meggondoljuk, ez a szárnyaszegett angyal előképe lehetett az Isten mentes Himnusz képtelen ötletének, amiről majd később még lesz szó, Ilyen körülmények közt kerültünk iskolába, ami nekünk az Áldás utcai iskolát jelentette, az Áldás utca nevét feltehetően a Pajzs utcai kereszteződésnél álló műemlék Feszületről kapta, a Feszületet a közelmúltban példásan helyreállították, a helyreállításban jó részben egykori osztálytársunk, Jeges András is részt vett, az Áldás utca nevét valamilyen csoda folytán nem bántották, megváltozott viszont a Zárda utca neve, ami az utca elején lévő Ferencrendi zárdáról kapta a nevét, Rómer Flóris utca lett belőle, amit sokáig nem is értettem, mert mint gyerek, azt hittem sokáig, Rómer Flóris a munkásmozgalom eddig általam nem ismert alakja lehetett, hisz akkoriban szinte nap, mint nap ismerkedtünk meg új és újabb nevekkel, mint Hámán Kató, Jászffy Oszkár, Szabó Ervin, Kúnffy Zsigmond, Frankel Leó, Landler Jenő, Ságvári Endre, Szamuely Tibor, Kulich Gyula, Sallai Imre, Fürst Sándor, vagy Martos Flóra, Kún Béla, Stollár Béla meg Korvin Ottó, stb. csak jóval később értesültem arról, hogy Flóris Testvér tudós Benedek rendi szerzetes volt, a mindennapos beszédben a Rómer Flóris utca nem is igen vert gyökeret, inkább még mindíg a Zárda utca nevet használtuk, na nem valami ellenállási kényszerből, csak szegény Flóris Testvér neve annyira körülményes, nyelvtörő volt, no meg az említettek miatt gyanús is volt, hogy inkább éltünk továbbra is a Zárda utca névvel, persze hivatalos esetekben a Rómer Flóris utcát használtuk, de azért, ha otthonról leküldtek a patikába, a Zárda utcai patikába kellett mennem, így kezdtük el az általános iskolát. Feledhetetlen tanító néninket Dr. Szigritz Györgynének, Magdi Néninek hívták, mindkét gyermeke az Áldás utcai iskola tanulója volt, Gyurka fia az osztálytársunk volt, Magdus lánya a velünk párhuzamos lányosztályba járt, ahová meg az én testvérhúgaim is jártak. Az Áldás utcai iskola választása részemről hagyománytiszteletnek is számított, ugyanis iskoláimmal az egyetemtől eltekintve mind Apámat követtem, Apám szintén az Áldás utcai iskolába járt és gimnáziumba is követtem Apámat a Rákóczi Gimnáziumba, amit Apám idejében Rákócziánumnak, Érseki Katolikus Főgimnáziumnak hívtak, írásom jellege folytán úgy érzem, röviden el kell mesélnem, hogyan került Apám, mint I. osztályos kisdiák az Áldás utcai iskolába. Apámék az Esterházy utcában laktak, aminek több szakasza is volt, csak érdekességként említem, hogy a Múzeum Kert mögötti Pollack Mihály tér neve is eredetileg Esterházy utca volt, vagyis az Esterházy utca eredetileg a Rákóczi, akkoriban Kerepesi úttól a Múzeum utcáig tartott, de Apámék az Esterházy utca azon részében laktak, amit most Puskin utcának hívnak, a Rákóczi úttól a Bródy Sándor, eredetileg Főherceg Sándor utcáig, amikor Apám 1912 – ben 6 évesen iskolába került, a Székesfőváros legnagyobb szenzációjának számított, hogy alig múlt el hét anélkül, hogy új iskolát ne avattak volna, ez volt a Bárczy István főpolgármestersége idején végrehajtott nagy iskolaépítési program, erről az Áldás utcai iskola bejárati lépcsője két oldalán két impozáns fehér márványtábla is tanúskodott, amit annak idején nagy érdeklődéssel olvasgattam, sajnos mostanra már mindkettőt eltávolították, talán azért, mert a szövegben Bárczy István mellett még szerepelt I. Ferencz József császár és apostoli király is, hisz az iskolát az Ő uralkodása idején építették, de hogy emiatt a táblákat le kellett venni, az épp oly nevetséges, mint az, hogy a Milleniumi Földalatti egyik kocsijáról is Rákosi utasítására levették azt a réztáblát, ami arról szólt, hogy Ferencz József ezen a kocsin utazott a Milleniumi Kiállítás megnyitására, a Borsszem Jankó nem is késlekedett a válasszal, lerajzolták a kocsit egy másik táblával, amin ez állt, ezen a kocsin mától kezdve nem utazott Ferencz József a Milleniumi Kiállítás megnyitására! úgy látszik az igazgatók sem tanulnak a Diktátorok hibáiból, még megéljük, hogy egykori iskolánkban egy olyan táblát tesznek majd föl, ami arról szól, hogy ezt az iskolát nem Ferencz József uralkodása idején építették, amikor Apám iskolába került, tekintettel arra, hogy a környékükön csupa öreg, szánalmasan megkopott iskola volt csak, Nagypapa és Nagymama, a Szülei azt akarták, hogy egy igen jó iskolában kezdje meg a tanulmányait, mivel éppen akkoriban adták át az említett számtalan iskolát, az újságok teli voltak a szebbnél szebb új iskolák képeivel, így bukkantak rá az Áldás utcai iskolára, amit Kós Károly mérnöki irodája tervezett úgy, hogy Kós Károly egy erdélyi útja során lerajzolta a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumot, ezt a rajzot odaadta barátjának, a mérnöki iroda munkatársának, Zrumeczky Dezsőnek, aki a rajz alapján megtervezte az Áldás utcai iskolát és az építkezést is felügyelte, egyszer találkoztam egy erdélyi emberrel, aki elmesélte, hogy amikor egyszer a Rózsadombra ment látogatóba, a 91 – es autóbusszal utazott és amikor a Szemlőhegy utcánál leszállt és pár lépést tett előre, a lába földbe gyökerezett, mert ott, a Rózsadombon egyszerre a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum bukkant neki elő, Apám Szülei az Áldás utcai iskolát azért választották ki Apám részére a sok közül, mert megbeszélték, hogy ez az iskola ugyan Budán, a Rózsadombon van, de szerencsére otthonról, az Esterházy utcából könnyen elérhető, ugyanis a lakásukhoz közeli Apponyi téren (a közelmúltban még Felszabadulás tér, ma már Ferenciek tere) volt akkoriban a 11 – es autóbusz pesti végállomása, amivel átszállás nélkül el lehetett jutni a Rózsadombon lévő iskolához úgy, hogy reggelenként a Nagymama kísérte a kisfiút az iskoláig és tanítás után meg haza tudta kísérni. (a 11 – es autóbusz az Apponyi tértől az Erzsébet hídon át közlekedve jutott el a Rózsadombra) Ez a kísérgetés eleinte igen jól ment, amíg egyszer a Nagypapa sétálni indult az iskola környékén és talált is egy kiadó lakást az Eszter utcában, ez, ha visszagondolunk az 50 - es évek nagy lakásínségére, igen különösen hangzik, de így igaz, az oly annyira szidott Kapitalizmusban szerte a városban ahová csak nézett az ember, minden kapuban kiadó lakást hirdettek, így Nagypapa igazán válogathatott az Áldás utcai iskola környékén a kiadó lakásokban, miután a lakás megtetszett a Nagymamának is, Apámék átköltöztek oda az Esterházy utcából, az Eszter utcából így ezen túl Apám kisérgetés nélkül járhatott iskolába az Áldás utcába, amikor Apám később családot alapított, a Vár oldalában lévő Ilona, ma Szabó Ilonka utcában telepedett le, én is már ide születtem, miután az Ilona utcai lakásunk az ostrom alatt romba dőlt és mivel a Nagypapa 1945. tavaszán váratlanul elhúnyt, a Nagymama kérésére mi is átköltöztünk az Eszter utcai lakásba a Nagymamához, így történt, hogy amikor én I. osztályos lettem, én is Apám egykori iskolájába, az Áldás utcai iskolába kerültem. .Az iskolába kerülésre még élénken emlékszem, csupa ismeretlen új fiú, de csakhamar sikerült összebarátkoznom azokkal a fiúkkal, akiket még ma is barátaimnak mondhatok, volt egy ú. n. „ötös fogatunk”, mert öten voltunk, Hunyady Laci, Török Andris, Köllő Andris, László Robi, meg én, hogy mi tartott minket össze? az azonos érdeklődés, ami az azonos családi háttérből is eredhetett, ahogy mondják, „sülve, főve” együtt voltunk, számtalan emlékezetes kalandot éltünk át együtt, pl. még most is fölkavar, ha rágondolok, hogy miképp rabolta el fényes nappal! az utcán a Berkenye utcai Lacitól a focilabdáját a Pajzs utcai, nálunk idősebb, pöffeszkedő, basáskodó, alattomos Gyuri, hogy még szülői felszólításra és azóta sem! volt hajlandó visszaadni! (persze az ilyen ÁVH – s világban egy focilabdáért nem lett volna bölcs dolog a rendőrséghez fordulni!), az eset pikantériája, hogy Laci most az egykori labdarabló Gyuri volt házában lakik, pedig az egykori labdarabló idővel ünnepelt műsorvezető, sőt azóta még tévéelnök is lett, de mostanában már nem is hallani róla semmit, de az is emlékezetes kaland volt, amikor a nagy vasgyűjtési kampány közepette László Robitól megtudtam, hogy a Kavics utcában, ahol ő lakott igen sok, még az ostromból ottmaradt gépjárműroncs van, csak egy kézikocsi kéne és nagyon sok vasat begyűjthetnénk mi ketten, elkértem hát a mi házmesterünktől a házunk kétkerekű targoncáját, amit ő a ház körüli munkáknál, a kertben használt, csak az volt a baj, hogy ez olyan súlyos, ormótlan, keményfából készült járgány volt, hogy mivel még akkor eléggé kicsi voltam, az utcákon is igen nehezen tudtam eltolni a Kavics utcáig, ahol egy óvatlan mozdulattal befordítottam az árokba, ahonnan még Robival ketten sem tudtuk kihúzni, így nagy szégyenkezve ezt bevallottam a házmesternek, aki jó erőben lévén kihúzta az árokból a súlyos járgányt, de így a nagy vasgyűjtésből nem lett semmi, Szeretettel gondolok vissza Török Andrisra is, aki szokásba hozta, hogy ebéd után délutánonként telefonon egyeztettük a másnapi matek feladat megoldását, ezért ebéd után mindig sietve nekiültem a mateknak, hogy mire szól a telefon, már készen legyek! Meg kell még emlékezni azokról a fiúkról is, akik kezdetben velünk jártak, aztán valami okból hirtelen „eltűntek”, ilyen volt Wagner Laci, akivel egy házban laktunk, reggelenként iskolába menet összevártuk egymást vagy a lépcsőházban, vagy a kapuban, egy reggel hiába csöngettem náluk, senki sem nyitott ajtót, Mami szólt utánam, hogy ne is várjam Lacit, mert az éjjel az egész családot elvitték, kitelepíteni! ezzel a gyalázatos szörnyűséggel ekkor találkoztam először és sajnos nem utoljára, Hála Istennek minket, a 4 gyerekes Családot a Nagymamával végül nem érintett, bár igen tartottunk tőle! de Nagymama Ottó Bátyját feleségestül és a Keresztapámat, Zoli Bácsit Magda Húgával együtt és egy igen kedves Unokatestvéremet családostul sajnos kitelepítették, hogy évtizedekig nem is láthattam Őket, Ottó Bácsiékat sajnos már soha többé! mivel mielőtt visszajöhettek volna, ott a kitelepítésben elhúnytak, Csak az fájt a legjobban, hogy még csak el sem búcsúzhattam Wagner Lacitól, némileg hasonló eset volt Sántha Kálmán esete, egy padban ültünk, nagyon szerettem, mert igen kedves, jó fiú volt, egy nap a tanítás végén valami szokatlan ünnepélyességgel nyújtott kezet, így búcsúzott el aznap, csak másnap értettem meg, hogy végleg búcsúzott, mert másnap már nem is jött iskolába, csak évekkel később tudtam meg, mi történt, Apja Dr. Sántha Kálmán híres ideggyógyász professzor volt, aki egyszer egyenesen Rákosinak a szemébe mondta, ha a diktatúra így folyik továbbra is, egy társadalmi méretű neurózissal kell számolni, a szókimondásért büntetésül! Rákosi a professzort Balassagyarmatra kórházi főorvosnak száműzte, ami által a professzort elszakították egyetemi kutató lehetőségeitől, viszont Balassagyarmat nagy szeretettel fogadta és azóta is büszkék rá, hogy Sántha Kálmán az ő főorvos professzuruk volt, ezt már egy Reá emlékező tévéműsorból tudom, a balassagyarmati évek múltán a Debreceni Orvostudományi Egyetem professzora lett, sírját Debrecenben nagy tisztelet övezi, de fiát, a kis Sántha Kálmánt azóta sem sikerült megtalálnom, László Robit is az „eltűntek” között kell megemlítenem, ugyanis, amikor a Forradalmunkat a szovjet túlerő leverte, Robi Apja úgy döntött, kivándorolnak Robival Svájcba, mielőtt elindultak, még telefonon elbúcsúztak, aztán Robi, hogy itthon a helyzet konszolidálódott, többször is hazalátogatott, ilyenkor mindig találkoztunk, egy ilyen akalommal tudtam meg, én miért nem szerepelek az elsőáldozási csoportképen, a Margit körúti Ferencesek kertjében az Elsőáldozási Szentmise után történt fényképezkedés közben valami huza, vona támadt, azok az anyukák, akiknek fiacskáján fehér térdzokni volt, azt akarták, hogy fiacskájuk előre kerüljön, hogy a fehér térdharisnya jól érvényesüljön, ez az átrendeződés kezdett hosszadalmassá válni, ekkor szólt nekem Robi, hogy ő fölfedezte, a papok habos kakaós, krémes süteményes uzsonnával várnak bennünket, menjünk, nézzük meg, nehogy még ne jusson nekünk, nem kellett kétszer mondani, otthagytuk a fényképezkedést, mentem Robi után, mire jól teleettem magam, lemaradtam a csoportképről, de Robi rajta van! és ma már a harmadik feleségét boldogítja, és a fehér harisnyák is jól érvényesülnek a képen! még egy „eltűntre” emlékszem, ő Balla Robi a Tövis utcából, ő az akkori idők szerint szokatlanul a klasszikus zene rajongója volt, hisz akkoriban mindenki a Beatlesért rajongott így a Kurucz Laci Bácsi által szervezett Zeneakadémiai koncertekre együtt volt bérletünk, aztán ő is elment a nagy 56 – os kivándorlás közepette és azóta sem láttam, nem is jelentkezett, viszont jelentkezett Köllő Andris, aki szintén 56 – ban vándorolt ki, mégpedig igen messzire, Tanzániába, pár éve a hazatelepüléssel próbálkozott, de egyenlőre sikertelenül. Ha eltűntekről gondolkodom, óhatatlanul eszembe jutnak más eltűnések is, pl. eltűnt a Csacsi rét, ahol olyan boldogan szánkóztunk minden télen, beépítették, de ha meg is lenne, akkor sem szánkózhatnának a mai gyerekek, mert a téli hó is eltűnt és még eltűnt a Vérhalom tér, na nem egészen, csak olyan elit parkot építettek a közepére, hogy ma már nem lehet ott úgy focizni, mint annak idején mi tettük, igaz, talán a mai gyerekek nem is fociznak, mert eltűntek az ú. n. Grundok is, ezért tulajdonképpen aligha beszélhetünk ma Magyar Futballról mert csak! a fociakadémiákon nem is lehet olyan focistákat kinevelni, mint akkoriban, amikor minden gyerek, én sajnos nem tartoztam közéjük! az Aranycsapat egyik tagjának példája szerint rúgta a labdát, még a Fekete Párdúcnak, Grosics Gyulának is volt követője, Gallasy Pista, aki fekete tréningruhájában úgy úszott a levegőben és védte a kaput, amit két kupacnyi trénigruha jelölt ki, mint az igazi Fekete Párduc, mert Gallasy Pista igazi sportember volt, miután a gimnáziumban már nem volt lehetőségünk, de időnk sem a focihoz, hát elment a Csasziba úszni, ahol igen jó eredményeket ért el, igaz, az egri úszókat sohasem tudta lepipálni, ami igen bosszantotta, mert nem tudta, mi lehet az egri úszók titka, ezért, mikor egyszer Egerbe mentünk osztálykirándulásra Aranka Nénivel, úgy gondolta, hogy majd ott megtudja, hogy mi lehet az egri úszók titka, ezért pár pohár, tilalom ellenére fölhajtott Medoctól fölbátorodva utcai ruhában átúszta a Dobó téri szökőkút medencéjét, példáját az osztály több tagja is követte, amiből az lett, hogy a társaságot rendőr kísérte haza a Buttler Házban lévő szállásunkra, Aranka Néni meg alig tudta kiengesztelni a rendőrt, hogy ne tegyen feljelentést éjszakai csendháborítás miatt!

De a nagy visszaemlékezésben szólnom kell egy olyan eseményről is, ami szintén összefügg a Fényes időkkel, az első osztályt mi ugyanis abban az évben kezdtük el, amikor az iskolákat a Fényes idők legnagyobb! „Dicsőségére” államosították, amikor Mamival elmentünk az iskolába beiratkozni, a beírást még a régi igazgató végezte, akinek a neve Túróczy Béla volt, de ott egyszerűen, csak Béla Bácsinak hívták és a beiratkozás közben Mami beszélgetett vele, amiből kiderült, hogy amíg ő volt az igazgató, az iskolában egy barkács szakkört vezetett, ahol lombfűrészelt játékokat gyártottak a gyerekekkel, készségesen meg is mutatta az egykori műhelyekben megőrzött játékokat, ezek a műhelyek az iskola Északi (főkapu fölötti) szárnyában voltak, ami az ostrom alatt súlyos bombatalálatot kapott és a helyreállításkor itt ú. n. mandzard tantermeket építettek, amikhez nekünk IV. osztályban volt szerencsénk, amikor is egy másik Béla Bácsi, Lenkey Béla volt a tanítóbácsink, nos egy ilyen mandzard tanteremben voltak a Túróczy Béla Bácsi barkácsszakkörének összegyűjtött játékai megőrizve, ahogy Mamival ámulva végignéztük a kitűnő festett fajátékokat, Mami megkérdezte a volt igazgatótól, hogy ilyen szakkör továbbra is lesz – e az iskolában, mivel a volt igazgató sajnálkozó nemmel válaszolt, Mami ott helyben megbeszélte vele, hogyan lehetne ezt a kitűnő munkát folytatni, Mami ötlete az volt, hogy nálunk otthon volt egy nagy 12 személyes kihúzható ebédlőasztal, talán ott meg lehetne szervezni a barkácsszakkört, az ötletet tett követte, miután Béla Bácsi az ebédlőasztalt alkalmasnak ítélte a szakkör helyszínéül, Mami megszervezte a szakkör tagjait, amihez Magdi Néni az osztálynaplóból adott tanácsokat, az első szakköri foglalkozásra Béla Bácsi annyi lombfűrész asztalkát és lombfűrész keretet hozott, ami elegendő volt mindnyájunknak, akik a nagy asztalt körül ültük, a lombfűrész asztalkát az asztal szélére kellett szorítójával felerősíteni, majd megtanultuk, hogyan kell a vékony fűrésszálat a keretbe erősíteni, majd a Béla Bácsi által hozott furnérlemez munkadarabokat az előrajzolásnál fűrészelni kezdtük, ami eleinte kissé nehezen ment, mert a vékony fűrésszál igen gyakran elszakadt, de Béla Bácsi hamar biztosította a pótlást és Karácsonyra készen is lettünk első munkánkkal, egy lombfűrészelt kis asztali Karácsonyfával. A régi igazgató után illő megemlékezni az új igazgatóról is, a „Diriről”, Őt Dr. Németh Istvánnak hívták és magyar, történelem szakos és igen szigorú, mondhatnám „félelmetes” volt. Neki köszönhetjük, hogy 1956. szeptemberében, alig pár héttel az 1956 – os Forradalom kitörése előtt egy feledhetetlen kirándulást tehettünk a Felvidéken, amikor még a Tátrába is eljutottunk a két Ikarus 55 típusú farmotoros autóbuszunkkal. Róla még meg kell említeni, hogy miután mi leérettségiztünk a Rákóczi Gimnáziumban, hamarosan Ő lett a Rákóczi Gimnázium igazgatója, Dr. Németh István igazgató nevéhez fűződik, hogy ma lányok is járnak a Rákóczi Gimnáziumba és ide tartozik még, hogy Bodolay Tanár Úr nyugdíjba menetelét követően a Rákóczi Gimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára Dr. Zádor Andrásné, Éva Néni lett, akit mi az Áldás utcai iskolában, mint Éva Pajtást ismertünk, mivel ő volt az iskolai Ságvári Endre úttörócsapat vezető tanára és így kijárt neki a Pajtás megszólítás, amit ő szemmel láthatóan! igen rühellett, mert Lollobrigidai idomainak egyértelmű hangsúlyozásával mindúntalan arról próbált meggyőzni minket, hogy Ő a pajtáskodás egészen más dimenzióiban érezné jól magát, aztán szegény Tóth Sanyi volt kénytelen elviselni, hogy vége lett az Éva Pajtás korszaknak, ez úgy történt, hogy Sanyi épp hetes volt és az óra előtti jelentésben megszokásból, mint „Éva Pajtás” szólította meg, mire a megszólított „ranerő” szikrázó szemekkel és ennek megfelelő hanghordozással „Pajtásod az Öreganyád!” szavakkal válaszolva tett pontot az egész Éva Pajtás Korszakra, mint a Rákóczi Gimnázium magyar tanára húnyt el, erről egy Áldás utcai osztálytársunk, Czékus Jób értesített engem. Itt érdemes egy kis kitérővel áttekinteni vázlatosan a Rákóczi Gimnázium magyar irodalom tanárainak történetét. Számunkra ez a történet a mi Pocosunkkal kezdődik, Őt Dr. Horváth Bélának hívták és a magyar irodalom mellett még latint, kémiát és más osztályokban fizikát is tanított, tanári pályájának kezdete az idők kezdete ködbe vesző homályáig nyúlik vissza annyira, hogy a Pocos nevet is felsőbb évfolyamosoktól örököltük meg, egy nyári tanítási szünet alatt történt nyugdíjazásáról sajnos csak utólag értesültünk, így sajnos nem is tudtunk Tőle elbúcsúzni, ahogy halálhíre sem jutott el hozzánk, hogy legalább a Temetőben tudtunk volna Tőle Búcsút venni, nyugdíjba vonulását követően Dr. Bodolay Géza vette át a mi magyar irodalom tanításunkat, Bodolay Tanár Úr korábban a Debreceni Tudományegyetemen tanított irodalomtörténetet, sajnos a hallgatói közt akadt egy aljas besúgó, aki Őt följelentette amiért a Párt kultúrpolitikai kánonjával szemben Tersánszky Józsi Jenőről is tanítani merészelt, amiért börtönbüntetést szenvedett el, mivel kiszabadulása után az Egyetemre nem térhetett vissza, feljött Budapestre, ahol a családja lakott és itt a Sashegy tetején volt Arany János Gimnáziumban (korábban Sion, később Ho Shi Minh iskola) lett magyar irodalom tanár, itt érte a hír a Rákóczi Gimnáziumban Pocos nyugdíjazása miatt megüresedett tanári állásról, amit megpályázva épp a mi magyar irodalom tanárunk lett. Ide kívánkozik az a felfedezésem, hogy az új Rákóczi Gimnáziumban az egykori Díszterem (most Könyvtári Katalógus szoba) külső falán a volt Tanárok emléktáblái sorakoznak, ahová talán a mi tisztünk lehetne további emléktáblák állítása Pocosról, Bodolay Tanár Úrról, „Éva Pajtásról” és még esetleg Németh Igazgató Úrról is, A bevezetőben említett nóta a Fényes Szellőkről azt követeli, hogy itt szóljak egy másik nótáról, az Úttörő indulóról, amit igen sokszor énekeltünk, ez így szólt: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet, ej, haj, úttörőnek kedve mindig jó, nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó, ej, haj, száz torokból száll az énekszó” Azt tapasztaltam, annak idején ezt mindenki nagy kedvvel énekelte, nemcsak akkor és ott, ahol kellett, hanem az egész iskolában mindig szólt ez az ének valahol, ennek magyarázatát én abban látom, hogy ezt az éneket Kodály Zoltán komponálta elkerülve minden ideológiai, úttörőmozgalmi követelményt, csupán a boldog, gondtalan gyermekéletről szól, Kodály ezzel is válaszolt arra a képtelen ötletre, amivel Rákosi megbízta, hogy Illyés Gyulával együtt írjanak egy új Magyar Himnuszt, amiben nem szabad szerepelnie Istennek! A kérést Kodály Zoltán és Illyés Gyula természetesen „elszabotálták”, de hogy a képtelen kérés megtagadásának következményeit tompítsák, Kodály megírta az említett Úttörő indulót, ami részéről telitalálat volt, hasonló támadások a Hazai szellemi élet kiválóságai ellen, mint új Himnusz íratása azt eredményezték, hogy egyre többen hagyták el az országot elsősorban zeneművészek, zeneszerzők (Dohnányi Ernő, Ligeti György, stb.), államosítással megszüntették Bárdos Lajos Magyar Kórus zeneműkiadóját, egyúttal megszűnt a Magyar Kórus egyházzenei folyóirat is, amik által pótolhatatlan veszteségek érték a Hazai szellemi életet, ami áthághatatlan nemzetközi elszigetelődéshez is vezetett, igen jellemző eset volt, hogy egy Szabó Ferenc nevű „huszadrangú” zeneszerző, mint a Vörös Hadsereg őrnagya géppisztollyal a kezében foglalta el a Zeneakadémia Főigazgatói székét! hogy nem született új Himnusz, ezt abból érzékelhettük, hogy amíg addig ünnepélyeken teli torokból énekeltük a Himnuszt, ahogy arra Kurucz Laci Bácsi megtanított minket, innen kezdődően minden ünnepélyen csupán „meghallgattuk” az emeleti ablakokba a pedellus Gábor Bácsi által kitett hangszórókon hanglemezfelvételről, amin csupán a Himnusz zenekari kísérete volt hallható, a szöveg nem, ezt a gyakorlatot nemcsak az iskolákban folytatták, hanem munkahelyi ünnepélyeken, sőt nyilvános köztéri ünnepélyeken is, én ezt a gyakorlatot még a 70 – es években magam is tapasztaltam! a magyar ember azonban nem birka, csakhamar kiderült, hol, mikor énekelhetjük szöveggel szabadon, teli torokból a Himnuszt, a vasárnapi Nagymise végén minden katolikus Templomban azzal fejeződött be az Istentisztelet, hogy a Hívek elénekelték a Pápai és a Magyar Himnuszt, ez csakhamar oda vezetett, hogy aki addig nem volt vasárnapi templomba járó, ezen túl az is elment vasárnap Templomba!

Hát erre a Diktátornak már igazán nem volt Adú Ász a kezében, amivel ezt fölül üthette volna, de a nagy Pesti Csapd le Csacsi játszmában a Pesti Srácoknak volt egy akkora ütésük Molotov Koktélokkal kiegészítve, hogy a Diktátor, ha ép bőrrel meg akarta úszni, hát fejvesztetten menekülőre vette a dolgot és „gyógykezelésre” kirepült Moszkvába, ahol reményei ellenére nem tárt karokkal fogadták, hanem gyorsan száműzték Belső Ázsiába, legalább ő is megtudhatta, milyen is az a Kitelepítés, ahonnan már csak a hamvai tértek vissza egy cipős dobozban és most a Farkasréti Temetőben szinte jeltelenül, csupán egy „RM” jelű fedlap mögött pihen. A Diktátor ezen mód felett elcsodálkozhatott, hogy Moszkvában miért fogadták őt ilyen hűvösen, mert úgy gondolta, ő pontról pontra követte a nagy Tanító, Sztálin útmutatásait, csak arra nem gondolt, hogy a Kárpát medencében nem egy Birka nép torkán kell lenyomnia mindazt, amit ő Sztálintól megtanult! Hiába! a „Jó Pap holtig tanul”, de a Diktátorok sohasem tanulnak, igaz, még egy Diktátorra sem mondták, hogy „jó Diktátor” Így hát most van ideje a Pokol Fenekén elgondolkodnia Mindezen!

Mostanában gyakran emlékszem azokra a Fényes időkre, azokra a fiúkra Magdi Néni osztályából és egyre jobban rájövök arra, hogy már akkor sejteni lehetett, nem átlagos fiúkkal hozott minket össze a Sors, ma már tudom, a Fényes Szelek embert próbáló időszaka Hősöket nevelt az akkor még a többiekhez hasonlóan, az első osztályos tananyagtól, az írás, olvasástól alaposan megszeppent kisdiákokból. Elsőnek Lacit említem a Szemlőhegy utcából, mindig barátságos mosolygós ám a komoly mély érzésektől lángoló szemei hamar egymás mellé sodortak minket annyira, hogy tanítás végén hazafelé menet az iskolától Laci lakásáig mindig együtt mentünk, közben mindig komoly dolgokról beszélgettünk, így tudtam meg, hogy rajongásig szeretett Édesapját sajnos korán elveszítette. Laci Apja író, újságíró volt és azok közé az igazságszerető igaz magyar emberek közé tartozott, aki nem tudta elhallgatni az igazságot és bátran szót emelt az ú. n. „Trianoni Béke” következtében megnyomorított felvidéki magyarság érdekében, hogy szabadon gyakorolhassák kulturális jogaikat és hogy a magyar gyerekek magyar iskolába járhassanak. E közben óhatatlanul egyre inkább szembe került a Diktátor hatalmi gépezetével, még a „Párt Ökle” is gyakran keresztezte útját, ami sajnos egyre inkább aláásta egészségét, ez sajnos igen korai halálához vezetett. Laci Mamája ekkor igen nehéz helyzetbe került, mert a három gyerek (Laci, Matyi, Márti) ellátása egyszerre igen nehézzé vált számára. Laci nyomban azon volt, hol, miképp tudna Édesanyjának segíteni, eleinte az látszott jónak, ha a már említett kenyérhiány közepette besegít a mindennapi kenyér beszerzésében. Gyakran megfigyeltem, ha engem is leküldött az Édesanyám a Margit körúti Schléderer pékségbe kenyérért sorba állni, hogy, ha a sikeres kenyérvásárlás után az igen meredek Margit utcán ballagtam haza felé, hogy jóval előttem Laci ballag a meredek utcán felfelé kezében szatyor a kenyérrel, hát utól értem és út közben megbeszélhettünk mindent, miközben a kenyér oldalán talált fínom kiforradásból rágcsáltunk, Laci, hogy sikerült részben besegítenie az otthoni gondok megoldásában, igen boldog volt, hogy segíthet Édesanyjának, de csakhamar tapasztalnia kellett, hogy a kenyérért való sorban állás gondjainak levétele a Mama válláról még nem minden, amivel segíthetne, jó lenne, ha valami pénzkereső foglalatosságot is tudna szerezni, szerencsére ráakadt egy ruhatisztító üzletre a Tégla utcában, ezt az utcát is azóta ánevezték Fényes Elek utcává, sietek megjegyezni, ez az átnevezés nem sorolható a korábban már említett utcaátnevezések közé, Fényes Elek ugyanis az a statisztikus volt, akinek nevéhez a Statisztikai Hivatal megalapítása fűződik mégpedig abban az épületben, ami az immár Róla elnevezett utca és a Keleti Károly utca sarkán ma is áll, ahol Fényes Elek Kossuth Lajos támogatásával és bíztatásával a Statisztikai Hivatalt megalapította és sokáig Keleti Károllyal és Szász Károllyal együtt irányították ezt az igen fontos, nálunk addig még még nem hagyományos tevékenységet, tán mondanom sem kell, Fényes Eleknek semmi köze sem lehetett a címbeli Fényes időkhöz az említettek, Fényes Elek, Keleti Károly és Szász Károly tehát mind a Hazai statisztika úttörői voltak ezért méltán! azon a környéken több utca, vagy tér is viseli a nevüket, kivétel a Mechwart tér, mert Mechwart András a vizivárosi Ganz Gyár öntődéjének híres újító mérnöke volt, a nevéhez fűződik a vasúti kerekek kéregöntési technológiájának kidolgozása, a Statisztika úttörői közül csak egy valakinek nincs még utcája, ő pedig Pikler J. Gyula, aki orvos létére volt statisztikus és szervező munkája eredményéül áll ma a Buday László utca elején a Statisztikai Hivatal impozáns palotája és még azt szükséges Róla elárulni, hogy egykori osztálytársunk és Rákóczista Öregdiák, Pór Matyi az unokája, de térjünk vissza a Tégla utcai ruhatisztítóhoz, aminek tulajdonosa egy bizonyos Szilvássy Úr volt, aki, hogy a forgalmát növelje, házhoz szállítással próbálkozott, volt egy öreg személygépkocsija, hogy az ostrom után megcsappant jövedelmét megnövelje, ezzel bonyolította eleinte a házhoz szállítást első sorban a Rózsadombra, az Eszter, Berkenye, Mandula, Bolyai, Pajzs, Áldás és Szemlőhegy, Barsi, Füge, no meg az Ady Endre utcákba, meg a Bimbó útra, ehhez fogadta föl Lacit, hogy amíg ő egy kitisztított ruhával a megrendelő lakásán jár, addig Laci őrzi a kocsiban maradt ruhákat, nehogy esetleg feltörjék az őrizetlen kocsit és elrabolják a ruhákat, a ruhák ugyanis akkoriban igen drágák voltak, gondoljunk csak az akkoriban gyakran előforduló vetkőztetésekre, amikor főleg télen elhagyott helyeken jobb télikabátoktól könnyen megszabadították az embert! így, egy esetleges rablás akár csődbe is vihette volna az amúgy is vékonyka vállalkozást, Laci alkalmazása így igen fontos volt és Szilvássy Úr ugyan nem tudott nagy pénzeket fizetni, de Lacinak ez a csekélyke jövedelem is igen jól jött, mert tudta, kevéske keresetével is Anyukájának óriási segítséget tud nyújtani, aminek ők mindketten igen örültek. Laci ezt a munkát valamikor olyan időben kezdte meg, tavasszal, ősszel, vagy talán nyáron, amikor még nem volt hideg, így, amíg várta a főnöke visszatértét, beült a kocsiba az ú. n. „anyós” ülésre és a kocsi ajtaját behúzva fedett helyen várakozott és őrködött, ha kabátban volt , nem fázott, míg el nem jött a tél, amikor jól beöltözve, forró teával termoszban ki lehetett bírni a szolgálatot, sajnos, ezt a helyzetet egyszer meg kellett változtatni, a tisztított, kivasalt ruhákat szállításhoz ugyanis máshol nem lehetett elhelyezni, mint a hátsó ülésen elfektetve egymásra helyezve, amiből az lett, hogy volt eset, hogy a példásan tiszta és vasalt ruhák eléggé gyűrötten kerültek a megrendelő kezébe, amit Szilvássy Úr hamar belátott, változtatnia kell a ruhák elhelyezésén szállítás közben, legjobb lenne akasztva, függesztve szállítani, de erre a gépkocsi belső magassága nem volt alkalmas, hát szerzett egy olyan oldalkocsis motorkerékpárt, aminek az oldalkocsijában nem ülés volt, hanem csak egy vízszintes padlólap, ami alkalmas volt arra, hogy egy olyan szekrényt állított rá, amiben a tisztított ruhákat akasztva, függesztve lehetett szállítani, a szekrényt a csapadéktól megvédendően kátránypapírral burkolta fölülről és körben oldalt, az oldalkocsiban a szekrény mellett még szabadon maradt helyre egy kis ülést, amolyan sámlit is tett, hogy menet közben a kísérője azon ülhessen, bár erre inkább a motorkerékpár hátsó ülését vették igénybe és hogy az őrködés közben várakozva Lacinak legyen hova leülnie, az így elkészült „tákolmány” a személygépkocsihoz képest eleinte, amíg még jó idő volt egészen jól funkcionált, a ruhákat sikerült így megóvni a gyűrődéstől és jól beöltözve, kellő mennyiségű forró teával, elemózsiával felszerelve Lacinak még éppen megfelelt és annak örült, hogy így legalább azt a csekélyke jövedelmét továbbra is, amit ezért a munkáért kap, boldogan át tudja adni a Mamájának, aki meg azért örült, hogy ilyen jó ügyes fia van és minden „bevetés” előtt gondosan ellenőrizte, elég melegen van – e Laci öltözve, a kis termoszban elég forró – e a tea és a két karéjos kenyérszendvics megvan – e, mindig sajnálkozott, hogy csak egy kicsi termoszban tud forró teát vele adni és a szendvicsben sincs mindig téli szalámi, de Laci mindig megnyugtatta, hogy igyekszik jól beosztani a teát és a szendvicset, hogy a hosszú téli szolgálatot becsületesen tudja teljesíteni és abban nem is volt hiba, magam is többször láttam, ahogy Laci nem egyszer hóesésben, hófúvásban didereg az oldalkocsi sámliján és arra gondol, milyen nagy örömmel fogja aznapi kis keresetét odaadni a Mamájának, aki könnyes, mosolygósan összepuszilja érte, hát van – e ennél nagyobb öröm az életben? Ezért mondom, a Fényes idők Árnyékában ilyen nagyszerű Hősök nevelkedtek, akik bátran fölvették a kesztyűt az Élet nehézségeivel szemben és odafönt a Jó Isten minden alkalommal egy strigulát húzott a kis Hős neve mellé és még ránézett a hőmérőre és aszerint, hogy a Hőstettet milyen hidegben tette meg, még annyi „+” jelet is tett hozzá, amennyit kell! Laci után mindenképpen szólnom kell Andrisról a Palánta utcából, az Ő esete szintén arról szól, hogy Hősök voltak egykori osztálytársaink, Andris története is azzal kezdődött, hogy sajnos Ő is idejekorán és igen váratlanul veszítette el az Édesapját, Andris Mamájának ekkor egy igen nagyszerű megoldás jutott eszébe a kis család további jó ellátása érdekében, azt találta ki, hogy ismerős családok körében Kifőzdét hirdetett meg házhoz szállítással, a házhoz szállítást Andrissal beszélte meg, aki tanítás után sietve hazatért, majd a már ételhordókba bekészített adagokat biciklivel házhoz szállította, a Mama az árait úgy állapította meg, hogy a házhoz szállítási ártöbbletből a családnak is került bőven az asztalra, ugyanakkor a kiszállított adagjai olyan bőségesek és finomak voltak, hogy a vevőköre egyre inkább bővült, a rendszer hát igen jól működött, hogy még akkor is volt rá igény, amikor Andris már gimnazista lett és a tanítás vége nem az Áldás utcában érte, ahonnan szinte percek alatt haza ért, hanem a Rákóczi Gimnáziumban, a Keleti Károly utcában, ahonnan az út haza felé a Rét utcán vezetett, ami, aki járt már ott, tudja, nem hagyományos utca, hanem egy igen meredek lépcsősor volt, a Rét utcát még nehezítette, hogy Andrisnak a meglehetősen nehéz, sok gimnáziumi könyvet, füzetet tartalmazó aktatáskáját is cipelnie kellett! miközben igen sietett, sokszor kettesével véve a lépcsőket.! De jó lenne néha, ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani, most, hogy e sorokat írom, jut eszembe, mennyit tudtunk volna segíteni annak idején, ha Lacinak összefogással szereztünk volna egy nagyobb termoszt, hogy a Mama fínom forró teája tovább kitartott volna a dermesztő hóesésben, vagy az is eszembe juthatott volna, hogy felajánljam Andrisnak, hogy majd én hazaviszem a táskáját és ebéd után fölsétálok vele a lakására, a Palánta utcába, hogy mire végez a házhoz szállítással, a táskáját már otthon találja, hogy elkezdhessen tanulni másnapra, de hisz akkor még mindannyian igen fiatalok, szinte gyerekek voltunk, hogy ilyen komoly gondolatok megfordulhattak volna bennünk és most csak hálás Szívvel tudunk visszaemlékezni azokra az időkre, amikor Hősök jártak köztünk, Angyalok, akiket Isten azért küldött közénk, hogy útmutatóul segítségünkre legyenek mindennapos csetléseinkben, botlásainkban. A Fényes Szelek Korszak demagóg hazugságaitól félrevezetett tömegek hát hiába forgatták föl a Világot, ha voltak köztünk, akik Emberek tudtak maradni és megmutatták, a nagy Fölfordulásban is lehet Boldogulni, ha Hősi Szívvel talpára állítjuk, ami felfordult. Mindezért a Jutalom az, hogy, ha utólag is de fölismertük Hősi, Angyali mivoltukat és, hogy még Isten segítségével együtt lehetünk! Még talán Sokáig! Egy ilyen visszaemlékezést nem lehet egykönnyen befejezni, utólag még sok minden eszébe jut az embernek, pl. mindig foglalkoztatott az a naponta megismétlődő jelenet, ahogy Lacival, amikor már reggelenként nem a közeli Áldás utca felé indultunk, hanem gimnáziumba, a Keleti Károly utcában lévő Rákóczi Gimnázium felé vettük utunkat. Nem tudom miért, én a négy év alatt sohasem tudtam olyan korán fölkelni, hogy kényelmesen, szinte sétálva mentem volna az első órára, úgy hiszem, Laci sem volt ezzel másképp, mert minden reggel az Eszter utca végénél futottunk össze, mindketten sietve a Barsi utca felé igyekeztünk, ugyanis így érhettük el a már Andrisnál is említett Rét utcát, csak nekünk annyival könnyebb volt, hogy nem fölfelé, hanem lefelé kellett sietnünk, ami néha nem is volt olyan könnyű, mert, ha időzavarban voltunk, bizony néha kettesével, hármasával vettük a lépcsőket, ami korlát hiányában nem is volt veszélytelen, a Rét utca elérése azonban nem volt egyszerű, a Barsi utca végén volt az akkor még nem hivatalosan elnevezett Barsi Park, ez alatt húzódott a Bimbó út, ebből nyílt a Rét utca, amit el kellett érnünk, a baj az volt, hogy a Barsi Parkból nem vezetett semmilyen lejárat, lépcső, hanem a Bimbó út jobb oldalán volt egy támfal, fölötte egy eléggé meredek, gazos, bokros lejtő volt, amin a Barsi Park felől valahogyan le kellett ereszkedni a Bimbó útig, mivel út, járda, lépcső itt nem volt, hát kénytelenek voltunk egy ösvényt kitaposni, amit, ha jól sejtem, még Laci Bátyja, Matyi kezdett kitaposni, mivel ő is Rákóczista volt, így mi Lacival már egy „megörökölt”, jól kitaposott ösvényen tudtunk leereszkedni, a Matyi által kitaposott ösvény a támfal egy nem túl magas részéhez vezetett, ahonnan egykönnyen lent lehettünk a Bimbó úton, hogy utunkat a Rét utca felé folytassuk, hazafelé is erre jöttünk, mert a támfal említett alacsonyabb részére föl tudtunk kapaszkodni, de miért is mondom mindezt most el? Nemrég megtudtam, hogy a Barsi Park is új nevet kapott, Bibó István Park lett a neve, arra utalva, hogy Bibó István, a híres politikus és gondolkodó a közelben lakott, a Bimbó úton, a 11 – es autóbusz Ady Endre utcai megállójánál, a házon ma emléktábla olvasható, amin Bibó István mellet az Apósa, Ravasz László püspök neve is szerepel, a korábban említett utcanév változtatásokkal szemben, ezt a névváltoztatást én igen nagy örömmel vettem, mint ahogy a Bolyai utca végénél a lebombázott Veronika Kápolna helyén kialakított Veronika Park átnevezését Mansfeld Péter Parkká is helyesnek tartom, hisz az 56 – os Mártír Mansfeld Péter a közeli Borbolya utcában lakott és itt emlékművet is állítottak Mansfeld Péternek, de térjünk vissza a másik Parkhoz, a mai gimnazistáknak már nem kell a cipőt rongáló ösvényen menni, hogy eljuthassanak a Rét utcába, a Bibó István Parkból, ahol egykor a mi ösvényünk volt, ma kényelmes járda vezet lefelé, a végén kitűnő lépcsővel, ami iskolába menet és hazafelé is jól használható, nem tudom, kinek köszönhető ez a kitűnő lejárat, de akárki volt, köszönjük meg neki, hogy a Barsi Park felújításakor észre vette, hogy hiányzik a lejárat, szólnom kell még Andris mindig sietős hazameneteléről tanítás végén, amikor egyszer ezen elgondolkodtam, elővettem a neten lévő „Útvonaltervező” programot és beírtam az indulási és célpontokhoz a Keleti Károly u 37 – et és a Palánta utcát, kíváncsi voltam, ha akkor lett volna net, Andrisnak milyen útvonalat javasolt volna, ami a legkönnyebb és leggyorsabb, nagy meglepetésemre, a program nem a Rét utcát javasolta, mint kétségtelenül legrövidebb útvonalat, hanem másfelé, ami lehet, hogy kissé hosszabb, de könnyebb volta miatt, valószínűleg hamarabb célhoz visz , a program javaslata ugyanis a Keleti Károly u, Kitaibel Pál u, Ady Endre u, Eszter u, Pajzs u, Palánta u útvonal, amiben ugyan van egy eléggé meredek szakasz, az Ady Endre u eleje, de az nem olyan fárasztó, mint a Rét utca kettesével véve a lépcsőket fölfelé, lehet, hogy a netnek van igaza, bizonyára több időmérési adat is ezt támasztja alá, de, ha ma Andrisnak hamar kéne haza érnie, nem igen hallgatna a programra, a tanítás végén kettesével véve a lépcsőket menne a Rét utcán, ahogy megszokta, hisz arra a legközelebb és csak ismételten befejezésül azt mondom, Köszönjük meg Istennek, hogy ilyen nagyszerű fiúkkal járhattunk iskolába és főleg azt köszönjük, hogy még mindig együtt lehetünk, remélhetően még jó Sokáig!

Nem fejezhetem be ezt a visszaemlékezést anélkül, hogy ne emlékezzem meg azokról, akik sajnos már nem lehetnek köztünk, közülük elsőnek Horváth Gábort említem, egymás szomszédságában laktunk az Eszter utcában, így közelebbről más emlékeim vannak róla, mint azoknak, akiknek az iskolából, a konok rossz tanulót ismerték csak, kétségtelenül, ő nem tudta fölvenni a versenyt az osztály többségével, már az írás olvasásnál megmutatkozott, hogy talán nem volt elég kézügyessége a szép íráshoz, főleg úgy, hogy akkoriban még mártogatós tollal írtunk, minden padban volt egy kis tintatartó, amit Gábor Bácsi naponta töltött föl tintával, de ez a mártogatós toll nem igen jött be Gábornak, a pincében vakoskodva gürcölő szabómester Apja Neki nem tudott olyan töltőtollat biztosítani, mint ami talán mindnyájunknak volt és így igen sok kudarcélménye volt az írás terén és az olvasás sem ment neki úgy, ahogy a többieknek, ehhez járult még, hogy a szuterén, levegőtlen, nappali fénytől mentes házmesterlakás oly annyira egészségtelen volt, hogy Gábor állandóan náthával küszködött, mostanában sokat hallani főleg a rádióban dislexiáról, disgráfiáról, ami annyit jelent, hogy az ilyen gyereknek nincs készsége íráshoz olvasáshoz, ugyanakkor más területen talán több sikert érnének el, így a sok kudarcélmény bele sodorják egy olyan kategóriába, hogy tehetségtelen, buta gyerek, pedig ő más területen csodákra lenne képes, amire meg másoknak nincs semmi készségük, Gábor esetében is erről volt szó, ő koránt sem volt buta, sőt igen eszes volt, őt az írás, olvasás a sok kudarcélmény miatt nem érdekelte, inkább a technikai kérdések, a ház körül adódó javítások, csöpögő vízcsap, meglazult villanykonnektor megjavítása, egyáltalán a villanyszerelés, de főleg a detektoros rádió építése hozta lázba, emlékszem, egyszer milyen nagy örömmel ment haza tőlünk, mert Apám egy szatyorra való rádióépítési alkatrészt ajándékozott neki, amivel nyomban megépítette első detektoros rádióját, ami alapján annyira „tudósnak” érezte magát, hogy egy fizika órán kijavította a Viola néni által a táblára fölrajzolt detektoros rádió kapcsolási rajzát, amit Viola néni tényleg helytelenül „puskázott” ki a könyvéből és ezt Gábor észrevéve kéretlenül, „ezt a hülyeséget!” felkiáltással a táblához ment és kijavította a rajzot, amire természetesen Viola néni jól megsértődött és úgy hagyta el a tantermet, hogy majd Horváth Gábor elmagyaráz mindent, el is magyarázta, majd otthon tovább fejlesztette a rádióját és antennát is épített, ami később igazi nagy bajba sodorta a Forradalom idején, ez már november 4 – e után történt, amikor a heves harcok hatására mi is lementünk a pincébe és Gáborék is ott voltak, idő múltán egyre gyakrabban volt áramszünet, ami miatt a pincébe is levitt hálózati rádiót nem tudtuk hallgatni, hát milyen jól jött, hogy éppen azelőtt építettünk detektoros rádiót, mert azon áramszünetben is lehetett rádiózni, csak az antennát kellett meghosszabbítani a pincéig, egy alkalommal, mint később megtudtam, Gábor antennájában szakadás keletkezhetett, amit meg akart javítani, ehhez viszont ki kellett másznia a tetőre, amihez éppen azt a bordó színű tréningruháját vette föl, amit a nem régen volt csehszlovákiai kirándulásunkon vásárolt és még nem volt alkalma abban mutatkoznia, úgy látszik ezt az alkalmat találta megfelelőnek, hát bordó tréningruhájában, ahogy a félemeleti lakás teraszának domború féltetőjén mászkált, egyszerre a szomszéd ház hátsó bejárata előtt már napok óta ott álló, a Batta István honvédelmi minisztert őrző szovjet páncélosból ágyúval épp a lába alatti féltető alépítményébe lőttek, Gábornak még volt annyi ideje, hogy a közeli padlásablakon át eltűnjön a ház padlásában, én ezt mind végignéztem, ugyanis az áramszünet miatt nekem is eszembe jutott a detektoros rádióm, amit fönt, a lakásban a zongora tetején hagytam, hát fölmentem érte és a zongora melletti ablakból épp Gáborék háztetejére láttam, így láttam, ahogy Gábor a féltetőn mászkál rikító tréningruhájában és láttam, ahogy a páncélos lövése szétlövi a Gábor lába alatti részt, amire Gábor gyorsan eltűnt az ő padlásukon, hát vettem gyorsan a rádiómat és siettem vissza a pincébe, ahol még sokáig lent maradtunk, mire feljöhettünk a lakásba, évekig kerestem Gábort, hogy élményeinket egyeztessük, de én is vidékre kerültem, ő is, mégpedig Vácra, ahol Éva Húga élt családostul, sajnos Gáborról már csak a gyászjelentéséből értesültem, hogy elhúnyt a Váci Kórházban, mégpedig rákos megbetegedésben, sajnálom, hogy már életben nem találkozhattunk, hogy felidézhettük volna azt a fizikaórát, amin bebizonyította, hogy ő is ért valamihez, jóllehet nem ír olyan szépen, mint mi, de detektoros rádiót azért mindenkinél jobban tud építeni és ez nem semmi! Mindezt azért mondtam el, hogy talán ennyi év után Mindenki átértékelhesse, hogy annak idején félre ismertük Gábort, aki nem is volt olyan haszontalan, mint ahogy akkor hittük!

Még valaki igen hiányzik közülünk, Ő Tóth Zoli, aki szembeszállt még a „félelmetes” Teri Nénivel is, hogy tiltakozzon az annyira nem szeretett orosz nyelv tanulásával szemben, Teri Néniről Anyám megtudta, hogy orosz tudásban mindig egy leckével előbbre járt, mint mi, amit egy nap a Gorkíj Nyelviskolában megtanult, azt másnap leadta nekünk, így előttünk, mint egy perfekt orosz tanár mutatkozott! Zoli ezzel a szembenállással is Feledhetetlen Apja példáját követte, aki szintén szembeszállt az orosz befolyással, amikor az ELTE Forradalmi Bizottságának Követeléseit a Pártközpontba kellett vinnie, ahol éppen Szerov tábornok a magyar Pártvezetőkkel a szovjet tankok Budapestről való visszavonásáról tárgyalt és emiatt az ÁVH őrség tűzparancs birtokában megölte a Kossuth Díjas Akadémikus Professzort, emiatt Zoli fő törekvése volt, hogy miután Apja nyomán Ő is történész professzor lett a Miskolci Egyetemen, Apja életművét könyvben megjelentesse, de sajnos ebben megakadályozta a félelmetes betegség, amire én avval próbáltam vigasztalni, hogy szűntelenül imádkozom Érte, amit Ő nagy megnyugvással fogadott, mert egyik utolsó levelében arról írt, hogy Neki is az Istenben való bizalom jelenti a Jövőt, sajnos, az én betegségem most is megakadályozott abban, hogy ott lehessek a Temetőben elbúcsúzni attól a Hőstől, aki szembe mert szállni a Félelmetes orosz Tanárnővel, Teri Nénivel. Egy jéghideg januári napon az alsógödi kis temető ravatalozójában ültem kerekes székemben, vártuk a papot, hogy beszentelje a 90. életévében Svájcban elhúnyt Drága Anyám Hamvait, hogy aztán kikísérhessük a sírhoz, ahol a Szülei és Márta Nővére is nyugszanak, ahogy a pap vígasztaló szavait hallgattam az Örök Világosságról, az Örök Életről, hirtelen kétely támadt bennem arról, hogy mi a biztosítéka annak, hogy az élet viszontagságaitól meggyötört Anyám tényleg elnyeri – e az Örök Élet Kegyelmét, hisz Ő is gyarló ember volt, botladozott ezen a Földi létben, nyomasztó kételyeim közt egy Hang szólított meg, fölismertem, Apám volt, aki sajnos már jó pár éve nem volt köztünk, Hamvait a Farkasréti Temető őrzi, most itt ismét hozzám szólt, mert azóta, hogy eltemettük, gyakran beszélgetünk, ha gondjaimmal megkeresem, most is olyan készségesen felelt és segített, mint még életében tette, most a kételyeimre ezt válaszolta, „nézd meg, hogy akiben most kételkedsz, életében hogyan láttad, ha életében is Angyal volt, nem kételkedhetsz, biztosan elnyeri az Örök Élet Kegyelmét, ahogy én is most az Angyalok közt vagyok”, hát ne kételkedj, Mami is Angyal volt a Földön, hát biztosan elnyeri Ő is az Örök

Életet Kegyelmét, ennyit mondott Papi és én teljesen megnyugodtam, mert hirtelen végig szaladtak előttem azok a képek, amikor Mami az ebédet főzte nekünk, néha a „semmiből”, hisz akkoriban az üzletek ásítoztak az ürességtől, vagy ápolt, ha betegek voltunk és amikor az agytrombózisról, ami engem ért, Svájcban tudomást szerzett, pár nap múltán már ott állt a kórházi ágyam mellett azt kérdezve, mit tudna segíteni ez mind azt jelenti Angyal volt Ő itt a Földön, ettől kezdve, ha valaki, akit nagyon Szerettem, Isten hívására eltávozott, mindig végig gondolom, hogy vajon Angyalként ismertük – e őt, hogy ne legyen kételyünk abban, hogy biztosan Megdicsőül a Mennyországban és most higgyük azt, hogy Ők is itt vannak, emlékezzünk Példamutatásukra, Horváth Gábor és Tóth Zoli, Titeket is, mint Angyalokat, Hősöket köszöntünk és igyekszünk Méltók lenni Hozzátok! és Pető Jancsihoz is, aki sajnos szintén a Hiányzók közé került, ma is élénken emlékszem, ahogy Hozzánk került, csupa ismeretlen fiú közé, igen egyedül, szomorúan ült az egyik első padban, megszólítottam, megtudtam, hogy az Új Lipótvárosban lakik és a Szemere utcai iskolába járt eddig és azért választotta a Rákóczi Gimnáziumot, mert özvegy Édesanyja a Kapás utcai Rendelő intézet Laborjában dolgozott és így reggelenként villamossal együtt utazhattak a Mechwart térig, addig beszélgettünk, míg megtudtam, igen szeret korcsolyázni, de nincs társasága, akivel kijárhatna a Műjégpályára, nekem ez kapóra jött, mert én is társaság hiányában nem jártam korcsolyázni, így innentől Jancsival együtt jártunk ki a Műjégpályára, mindig megcsodáltam a hoki cipőjét, ami egészen a lábszáráig szorosan tartotta a bokáját, úgy emlékezzünk Rá, hogy most talán nem lehetnénk így együtt, ha Ő hallatlan informatikai jártasságával ki nem deríti, hogy ki hol található és a Márvány utcai találkozóra így állította össze azt az osztálynévsort lakcímekkel, telefonszámokkal, e – mail címekkel, aminek karbantartása révén most egy pontos osztálynévsorunk van, ami alapján összejöhetünk, szép emlékeim vannak Róla, igen fájlaltam a halálhírét! Mi is emlékezzünk Szeretettel azokra, akik már nem lehetnek köztünk és mondjuk Szeretettel:

Áldás utcai Barátok és Rákóczista Öregdiákok! Nyugodjatok Békében! Az Örök Világosság Fényeskedjen Néktek!