Milyen
volt a II. Rákóczi Ferencz Gimnáziumba járni az 50-es években?
Ezzel a kérdéssel fordult hozzám az iskola egyik jelenlegi tanára. Nos,
több mint 60 év távlatából visszatekintve nem tudok egyértelmű választ. Kicsit
körüljárom a témát.
Nem telt el sok idő a II. világháború óta. Minden családot értek
érintett a háború. Óriási volt az emberveszteség. Családtagok nem jöttek haza,
elpusztultak, ki a Don kanyarban, ki koncentrációs táborban, ki Budapest 7
héten át tartó kegyetlen ostroma közben. Budapest szétlőve, a háborús sebek
láthatók voltak szerte a városban. Nem volt élelmiszer, éheztünk és fáztunk.
Nagy volt a nyomor. De mégis, bámulatos gyorsan éledezett a város. Megindult a
közlekedés. Ismét volt villany, vízszolgáltatás. Virágozott a
feketekereskedelem. Aki túlélte az ostromot, az örült, hogy él, és várta haza,
azt, aki vagy élt egy fogolytáborban, vagy már nem élt. Tele voltunk a
reménykedéssel. Gondoltuk, hogy itt majd egy virágzó ország épül fel a régi
romjain. A hatalmas méretű inflációt sikerült megállítani, javult a közellátás,
hamarosan a színházakban, Operaházban, Zeneakadémián elkezdődtek az előadások.
A hangulat a háborút követő években bizakodó volt. Az írok zöme egyelőre
hallgatott. Nem lehetett rémület nélkül visszatekinteni a háborúra, annak
következményeire, a Dunába lógó hidakra, stb. El kellett telni sok-sok évnek
mire az ember felocsúdott, és megpróbált tárgyilagosan tekinteni a múltra, és
bizalommal a jövőbe.
Az első tanév, melyet a Rákócziban töltöttem az 1950/51-es volt.
1954-ben érettségiztem. Tehát beleesett a hírhedt 50-es évek súlyosabbik része,
amikor már kialakult a kemény proletárdiktatúra. Három párhuzamos osztály volt.
Mi az un. humánosztályba jártunk, a C-be. A Rákóczinak jó híre volt, amit az is
jellemez, hogy több osztálytársam találhatott volna közelebbi gimnáziumot a
lakásához, de ő a Rákóczit választotta. Csak fiúk jártak akkor a Rákócziba.
Ennél fogva körünkben népszerű volt a közelben lévő Koltói
vagy Jurányi utcai lányiskola. Sokunkban igény volt lányok ismeretségére.
Az osztályban nem került szóba a politika. Hallgattunk arról is, hogy ki
hogyan élte át a háborút, milyen veszteségek voltak a családban. Hallgattunk
arról is, hogy
rettegtünk a kitelepítés veszélyétől. Még azok sem beszéltek róla, akik
személyesen érintve voltak. Nem voltunk
elég tájékozottak, érettek és felvilágosultak arról, hogy miként kell egy
Parlamentnek működni, hogy a választások 99%-os kormánypárti támogatottságot
tükröztek, hogy a sajtó kizárólag kormánypárti volt, és kizárólag
diadaljelentésekről, meg a munkaversenyről szóló nagyszerű hírekről
értesülhettünk. Minket védett, óvott a szeretett osztályfőnökünk, Szerdahelyi
Andor tanár úr, népszerű nevén: Cox. Figyelmeztetett
bennünket, mondván: „még a falnak is füle van!” Nem éreztük a diktatúra súlyát,
illetve nem tudtuk, hogy milyen lenne egy normális demokratikus életforma. Nem
láttunk más életformát, és ami adatott, azt kellett elfoganunk fogcsikorgatva.
Nem jutott el hozzánk a nyugati világ életformája, és arról nem is
álmodozhattunk, hogy utazzunk, világot lássunk. Be voltunk zárva. Túlzó
elképzeléseink voltak a nyugati világról, mint ahogy azt Gothár Péter Megáll az idő című filmjében ábrázolja. Persze a film is
túlzó, mert nem gondoltuk a Coca-coláról, hogy tőle be lehet rúgni. Egyébként a
film egy részét az iskolában forgatták, egy pillanatra feltűnik benne Cox is.
Emlékszem, hogy volt békeharc, Munkára, Harcra Kész mozgalom,
légógyakorlat, Szabad Nép félóra, ami azt jelentette, hogy ½ 8-ra be
kellett menni az iskolába, és felolvasni valamilyen bornírt cikket, populista,
megtévesztő, hazug szöveget. Volt továbbá hidegháború, láncos kutya, éberség,
papírgyűjtés, sztahanovista mozgalom, csasztuska, csengőfrász, MHK (Munkára,
Harcra Kész) mozgalom, békekölcsön, csasztuska, személyi kultusz, vasgyűjtés.
Ez utóbbit úgy oldottuk meg, hogy építkezésről csentünk felhasználásra váró
vasat. Mint már mondtam, az újságok csak kormánypártiak voltak, melyekből megtudtuk,
hogy a nyugati imperializmus hanyatlik, és nálunk a fejlődés határa a csillagos
ég. Titokban lehetett hallgatni otthon az Amerika Hangját és a BBC magyar
nyelvű adását, a Szabad Európát, noha zavarták a vételt. Erről az iskolában nem
beszéltünk. Természetes még nem volt TV, meg internet, és egy csomó technikai
újdonság, amellyel az életünk könnyebbé vált (mosógép, mosogatógép,
klíma-berendezés, mobil-telefon). Autóról azt gondoltuk, hogy csak a
kivételesen gazdag emberek sajátja lehet.
Annyit azért érzékeltünk, hogy minket hülyítenek
marxista maszlagokkal, melyeket nem hittünk el. Csak egyféle ideológiában
részesültünk, de azt nem vettük be. Ignoráltuk. Kötelező volt egyensapkát
viselni, amit az államtitkárból lefelé bukott iskolaigazgató ellenőrzött. Mi a
sapkát az iskolához közeledve vettük fel. Szávai hírhedt kommunista volt, noha
kitűnő francia nyelvész volt, sok klasszikus francia regényt fordított
magyarra. Szávai politikai elkötelezettsége ellenére azonban tudott
emberségesen is viselkedni. Mint azt évekkel később tudtam meg, hogy egy
osztálytársunk, aki a Marczibányi téri Lőtérről fegyvert lopott, és ezért a
tanítás közben két rendőr kísérte el, Cox és Szávai
közös fellépésének köszönhetően hamarosan kiengedték a fogdából. Az ügy
részleteit nem ismerem, de azt tudom, hogy ennek az osztálytárunknak a
későbbiek során igen kalandos élete volt.
Volt egy népszerűtlen tanárunk, Fülöpné, aki az iskola párttitkára volt.
Ő is megmutatta jó oldalát, amikor az egyetemre való bejutásunkra került sor. Cox és ő mindent megtettek azért, hogy egyetemre jussunk.
Valóban, csaknem mindegyikünk továbbtanult. Egyik osztálytársunk megbukott
matematikából a IV. év végén, és így nem érettségizhetett. Ő azonban, mint
üzletember 1956 után külföldön jelentős karriert csinált.
Kötelező volt az orosznyelv tanulása. Ezt mi dacból nem vettük kellően
komolyan, bár most már sajnálom, hogy nem éltünk a lehetőséggel, hogy
megtanuljunk egy olyan nyelvet, amelyet a nagyon sok ember beszél, és amelynek
klasszikus irodalma az elsők között van a világon. Gondolok itt Tolsztojra,
Dosztojevszkijre, Puskinra, stb. Volt azonban egy helyettesítő tanár, aki egy
lukasórára bejött (Baránszky Jób irodalomtörténész),
aki olyan lelkesedéssel beszélt nekünk a Háború és Békéről, hogy ez inspirált
arra, hogy később elolvassam ezt a remekművet.
Mi azon kevesek közé tartoztunk, akik még tanultak latint. Magam
részéről, hét éven át, mert az előző iskolában (Toldi Ferenc) is tanultam
latint. Coxnak köszönhetően számos latin mondás (salse dicta) emlékezetemben
maradt.
Volt „orosz szakkör” is, ahol leginkább az orosz zenéről esett szó.
Szerettük a magyar irodalmat tanulni. Sok verset kellett kívülről
tudnunk, és ezért hálás vagyok az akkori irodalomtanárainknak (Kiss Jenő,
Perényi), mert ezek a versek egy életen át elkísértek, és most is velem vannak.
A tanáraink magyarázataikban burkoltan értésünkre adták a művek helyes
mondanivalóját, értelmezését. Volt azért egy bizonyos hangsúly eltolódás: Sokkal nagyobb súllyal oktatták a régi magyar irodalmat
(Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, stb.), mint a XX. század magyar
költészetét (Ady, József Attila, Radnóti, Babits).
A történelem oktatás is a túlsúllyal a régi korok történelmével
foglalkozott. A XX. század kényes kérdés volt, inkább kerülték, és nem lehetett
a tanár kellően objektív és egyszersmind szabálykövető.
Szót ejtek még a kémiaórákról, melyet Pocos
gúnynévre hallgatott tanár úr adott elő. Egyébként Horváth Bélának vívták. Ő
különleges egyéniség volt, akinek az óráin mi nagyon jól szórakoztunk, mert
hihetetlen történetek mesélt nekünk. Mi pedig provokáltuk újabb és újabb
sztorik elmesélésére. Sokkal később azonban kiderült, hogy volt olyan történet,
amelynek volt igazság magva.
Sok csibészséget követtünk el, hiszen kamaszok voltunk. Persze csak azzal
a tanárral szemben voltunk gátlástalanok, akinek nem volt tekintélye előttünk. Coxot a legnagyobb tisztelet övezte. Tornaórán „kidobóst”
játszottunk, melynek lényege az, hogy akit eltalál a labda, annak ki kell
állnia. Valaki mindig a tornatanár (Zsiga) elé állt, majd elugrott, mikor a
labda őt célozta, így a tanárt találta el a dobás.
Olyan csibészséget is elkövettünk, hogy amikor a földrajztanárunk a
tábla felé fordult, az egész padsort a lábunkkal előrevittük a katedra felé. A
tanár kétségbeesve észlelte, hogy orra előtt van az osztály. Lerohant az
igazgatóért. Mire az igazgató ott termet, már rend volt.
Megtettük azt is, hogy egy bádogból készült tolltartót tele ceruzával,
ceruzahegyezővel az első padra a holtpontján helyeztük el, tudván, hogy a tanár
úr oda szokott támaszkodni. Erre a tolltartó leesett, mely nagy zörejt okozott,
és mindenki rendkívüli készségességgel igyekezett összeszedni a földön
széthullott tartalmat.
Csibészek voltunk, de nem voltunk gonoszok. Megtanultuk, főleg Coxtól a tudás tiszteletét. Az osztályban is a népszerűségi
sorrendet a tudás nagymértékben meghatározta. Cox
szeretete egy hosszú élten át elkísér minket, és belénk nevelte a barátság, a
jó emberi kapcsolatok, a szeretet prioritását, és az előítéletek elvetését.
Szívesen emlékezünk vissza azokra az osztályteákra, ahol táncoltunk a
közeli lán iskola tanulóival. A 4. év végén előadtunk egy egyfelvonásos
színdarabot (Csehov: Háztűznéző) és Karinthy: Visszakérem az iskolapénzt
című bohózatát.
Mint már említettem, humán osztály voltunk, és általában nem volt
erősségünk a matek és a fizika. Szerencsénkre volt egy osztálytársunk, aki
kiváló matematikus volt, és az ő segítségével sikerült az írásbeli az
érettségink. Mivel az osztály két részre volt osztva az érettségi folyamán. Az,
aki nem került abba a csoportba, ahol
Előfordult akkor még testi
fenyítés. Én is kaptam egy pofont, megérdemelten.
Tehát, lehet mondani, hogy a kemény diktatórikus rezsim ellenére, mi jól
szórakoztunk az iskolában, jókedvűek voltunk. Ezek alatt az évek alatt zajlott a
Rajk-per. Kötelező volt felvonulnunk április 4-én, május 1-én. Úgy tudom, hogy
egy fiút (nem a mi osztályunkból) kicsaptak, mert egy Rákosit ábrázoló
transzparenst átadott egy társának, majd ő lelépett. Volt egy dalárda, mellyel
mi különböző munkahelyekre jártunk ’felvidítani’ a
munkásokat. Egy ilyen alkalomról én távolmaradtam. Szávai berendelt magához, és
felelősségre vont. Mondtam, hogy én magánúton angolt tanulok, és épp akkor volt
az angolórám. Erre gúnyosan megkérdezte: „Te angolt tanulsz?” Ez akkor egy
megvetendő cselekedet volt. Berendelte szüleimet, közölte velük: ”A fiú lóg”.
Szüleim le voltak sújtva, nem úgy ismertek.
Emlékszem egy esetre, amikor egy fiatal biológia tanárt számunkra
ismeretlen okból egyik napról a másikra elbocsájtottak. Valószínűleg politikai
ügy lehetett a háttérben.
Az osztályban általában jó volt hangulat. Jó barátok volt. Teljes
egyetértés volt közöttünk abban, hogy utáljuk azt a politikai rendszert,
amelyben bezárva élünk, és reményünk sem volt, hogy azt megváltoztassunk. Nem
gondolnám, hogy lett volna az osztályban besúgó. Nem volt az osztályban
kirekesztés. Hallgattunk arról, hogy templomba járunk. Én minden vasárnap a
Bécsikapu-téri Evangélikus Templomba jártam, un. vasárnapi iskolába. Ebben nem
korlátozott senki. Az osztályban azonban nem hangoztattam, hogy
kikeresztelkedett magyar-zsidó fiú vagyok. Sejteni lehetett, hogy a felszín
alatt megbúvik az antiszemitizmus. Így én rejtőzködő életet éltem. Az
osztálytárasaim nagyobbik része
rózsadombi, pasaréti, bel-budai jobboldali
beállítottságú „úri” fiúkból állt. de a munkás-paraszt gyerekeket sem érte
semmi féle szegregáció.
Nyaranta kötelező volt „önkéntes” munkatáborba menni kéthetet ’dolgozni’. Egy részünk Sztálinváros
felépítésén serénykedett. Ott hallgattuk a sátrainkban a hangosbeszélőből
a magyar szempontból a legsikeresebb Olimpiai Játékok közvetítését
örömujjongásaink közepette. 16 aranyérmet nyertünk. Ebben az időben játszott a
futball aranycsapat, és a világszínvonal éléhez tartoztunk. Már elhagytuk az
iskolát, mikor 1954 őszén „csak” a 2. helyet szereztük meg a futball
világbajnokságban. Viszont 1953. november 25-én a felejthetetlen 6:3-as
eredmény született az angolok ellen a Wembley Stadionban. Örömmámorba úsztunk.
Voltak társas összejöveteleink is, ahol valahonnan beszerzett szalagos
magnóról sikerült néhány „dekadens” nyugati számot hallgatni, és táncoltunk is.
A könnyűzenei életben
születtek jó számok, slágerek, melyeknek a dallamai megőrződtek.
Alkohol- és drogfogyasztás nem volt. Néhányan tánciskolába jártak az
osztályból, főleg lány kapcsolatok kiépítése céljából.
Voltak biciklitúráink, kirándulásaink, evezések a Dunán. Könnyű zenében emlékezetemben maradt néhány név
Mint mondtam, nem politizáltunk, hanem kialakult az osztályban egy
kisebb csoport, akik megkedvelték a komolyzenét. A szünetekben ez volt a
vezértéma. Rendszeresen jártunk az Operaházba. Sorban álltunk a jegyekért, és
egymás közt cserélgettük. Nemcsak a futballban, de az Operában is ekkor volt az
aranykorszak. A kitűnő művészeink nem utazhattak szabadon, és szerencsénkre
minket részesítettek a remek előadásokban. Világszínvonalú művészek (énekesek,
rendezők, karmesterek [
Korlátozott mértékben, de volt fogyasztható kultúra. Pl. bemutatták a
Csárdáskirálynőt az Operett Színházban óriási sikerrel (Honthy
Hanna, Latabár, Feleki
Kamill, Ráthonyi). Az emberek vágytak egy pár órára
legalább elszakadni az élet komor valóságától, és az hallani, azt, hogy „te rongyos
élet”. Filmen bemutatták a Mágnás Miskát Gábor Miklóssal a főszerepben. Itt a
régi arisztokraták kelekótya féleszű figuráknak voltak beállítva. Az
Operaházban remek szereposztásban született egy előadás: Ránki
György Pomádé király új ruhája címmel (Ferencsik, Székely, Maleczky). Az azóta lerombolt Nemzeti Színházban láttam
akkoriban Az ember tragédiáját (Básti, Major, Lukács Margit). Volt Shakespeare
ciklus. Emlékszem a Szentivánéji álomra, melyben a Puckot
mészáros Ági alakította.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy jártam a Csasziba
úszni és ping-pongoztam a Ganz gyár sport
létesítményében.
Emlékszem még az iskolai ünnepségekre, ahol a sablon beszédeket ütemes
vastaps követte, és elénekeltük az Internacinálét és
a szovjet himnuszt oroszul.
Ezekben az években (1950-ben) írta Illyés Gyula zseniális versét, az Egy
mondat a zsarnokságról. Ez csak 1956. november 1-én jelent meg nyomtatásban, az
Irodalmi Újságban.
Akkor nem tudtunk róla, hogy 1953-ban a tudomány világában hatalmas
felfedezés történt, nevezetes két angol kutató felfedezte az átörökítést
hordozó kettős spirált, a DNS-t. Tanultam zongorázni, de nem voltam elég
tehetséges és szorgalmas. Így csupán azt értem el, hogy tudok kottát olvasni,
és a zenét jobban tudom élvezni, és kialakult a zenei addikcióm.
Emlékszem, hogy nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon előadott
operákra belógtunk. Egyikünknek volt jegye, és azt egy gyufaskatulyában ledobta
a kerítésen kívülre, aztán azzal a használt jeggyel valahogy bejutottunk. Ha
nem sikerült a belógás, akkor a füvön ülve, fekve hallgattuk az előadást. Ha
olykor egy-egy nyugati filmvetítésre került (A tulipános fafan, Egy nyáron át
táncolt), tülekedés volt a jegyekért. Működött a politikai kabaré is, de
meglehetősen cenzúrázott formában. Voltak vicclapok is (Szabad száj, Ludas
Matyi, Pest Izé). Kellett tudni a sorok közt olvasni!
A zenei élet virágzott. Járt itt Leonárd Bernstein, Szvjatoszláv
Richter, Yehudi Menuhin, Dávid Ojsztrah, André Watts).
Ez volt a felszín, a kirakat. Közben működött az AVH, az Andrássy út 60 (noha,
akkor Sztálin útnak hívták). Volt egy világpolitikai esemény, melyet nem
hagyhatok ki. 1953-ban meghalt Sztálin. Mi fél-árbócra
engedtük az osztályzászlót poénból. Az osztályzászló hetente ahhoz az
osztályhoz került, ahol a legkevesebb volt a hiányzás azon a héten. Sztálin
halála a nyomasztó politikai légkörben némi enyhülést hozott. A recski
munkatábort felszámolták. Nagy Imre lett a miniszterelnök. A recski
körülményekről kitűnő leírást ad Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című
könyvében. Hogy mennyire lehet az emberek propagandával hülyíteni,
arra jellemző, amit magam is tapasztaltam, hogy voltak, akik valóban sírtak,
mikor értesültek Sztálin haláláról. Az u. koncepciós „orvos per” során
kényszermunkára vitt orvosokat ekkor kiengedték.
Mint írtam, összetartó csapat voltunk, és maradtunk, már akik még
közöttünk vannak. Ez elsősorban Cox szeretetének,
összetartó erejének köszönhetünk. Mi is minden évben megemlékezünk róla.
Néhányan összejövünk szeptember első vasárnapján a Márványmenyasszony Étteremben, ahol valamikor az érettségi bankettünk volt. A
bankett elég szerény körülmények között zajlott le. Szegény csórók voltunk.
Persze, a most oly divatos szalagavató ünnepség akkoriban nem volt. A ballagás
sem hagyott mély nyomokat bennem.
A Rákócziban töltött négy év rányomta bélyegét az életünk egész
menetére. Értékrendünket, erkölcsi tartásunkat egy életre meghatározta. A sok
negatívum ellenére szívesen emlékszem vissza azokra a vidám évekre,
osztálytársaimra, tanáraimra, akikkel módom volt kapcsolatba kerülni és a
kikkel még most is tartom a barátságot.
Az érettségit követő nyáron Cox jóvoltából
sátoroztunk Balatonfüreden, belógtunk a Szívkórház gazdasági bejáratán
zuhanyozni. Cox gondoskodott róla, tudván, hogy nincs
egyéb lehetőségünk a nyaralásra, szerzett nekünk 2 katonai sátrat, ahol módunk
volt kipihenni a kemény tanulással töltött iskolai éveket. Izgalommal teltek a
hetek, hogy vajon bekerülünk-e egyetemre? Ez már egy másik történet.
(Dr. Köves Péter)