Milyen volt a II. Rákóczi Ferencz Gimnáziumba járni az 50-es években?

Ezzel a kérdéssel fordult hozzám az iskola egyik jelenlegi tanára. Nos, több mint 60 év távlatából visszatekintve nem tudok egyértelmű választ. Kicsit körüljárom a témát.

Nem telt el sok idő a II. világháború óta. Minden családot értek érintett a háború. Óriási volt az emberveszteség. Családtagok nem jöttek haza, elpusztultak, ki a Don kanyarban, ki koncentrációs táborban, ki Budapest 7 héten át tartó kegyetlen ostroma közben. Budapest szétlőve, a háborús sebek láthatók voltak szerte a városban. Nem volt élelmiszer, éheztünk és fáztunk. Nagy volt a nyomor. De mégis, bámulatos gyorsan éledezett a város. Megindult a közlekedés. Ismét volt villany, vízszolgáltatás. Virágozott a feketekereskedelem. Aki túlélte az ostromot, az örült, hogy él, és várta haza, azt, aki vagy élt egy fogolytáborban, vagy már nem élt. Tele voltunk a reménykedéssel. Gondoltuk, hogy itt majd egy virágzó ország épül fel a régi romjain. A hatalmas méretű inflációt sikerült megállítani, javult a közellátás, hamarosan a színházakban, Operaházban, Zeneakadémián elkezdődtek az előadások. A hangulat a háborút követő években bizakodó volt. Az írok zöme egyelőre hallgatott. Nem lehetett rémület nélkül visszatekinteni a háborúra, annak következményeire, a Dunába lógó hidakra, stb. El kellett telni sok-sok évnek mire az ember felocsúdott, és megpróbált tárgyilagosan tekinteni a múltra, és bizalommal a jövőbe.

Az első tanév, melyet a Rákócziban töltöttem az 1950/51-es volt. 1954-ben érettségiztem. Tehát beleesett a hírhedt 50-es évek súlyosabbik része, amikor már kialakult a kemény proletárdiktatúra. Három párhuzamos osztály volt. Mi az un. humánosztályba jártunk, a C-be. A Rákóczinak jó híre volt, amit az is jellemez, hogy több osztálytársam találhatott volna közelebbi gimnáziumot a lakásához, de ő a Rákóczit választotta. Csak fiúk jártak akkor a Rákócziba. Ennél fogva körünkben népszerű volt a közelben lévő Koltói vagy Jurányi utcai lányiskola. Sokunkban igény volt lányok ismeretségére.

Az osztályban nem került szóba a politika. Hallgattunk arról is, hogy ki hogyan élte át a háborút, milyen veszteségek voltak a családban. Hallgattunk arról is,  hogy rettegtünk a kitelepítés veszélyétől. Még azok sem beszéltek róla, akik személyesen érintve voltak.  Nem voltunk elég tájékozottak, érettek és felvilágosultak arról, hogy miként kell egy Parlamentnek működni, hogy a választások 99%-os kormánypárti támogatottságot tükröztek, hogy a sajtó kizárólag kormánypárti volt, és kizárólag diadaljelentésekről, meg a munkaversenyről szóló nagyszerű hírekről értesülhettünk. Minket védett, óvott a szeretett osztályfőnökünk, Szerdahelyi Andor tanár úr, népszerű nevén: Cox. Figyelmeztetett bennünket, mondván: „még a falnak is füle van!” Nem éreztük a diktatúra súlyát, illetve nem tudtuk, hogy milyen lenne egy normális demokratikus életforma. Nem láttunk más életformát, és ami adatott, azt kellett elfoganunk fogcsikorgatva. Nem jutott el hozzánk a nyugati világ életformája, és arról nem is álmodozhattunk, hogy utazzunk, világot lássunk. Be voltunk zárva. Túlzó elképzeléseink voltak a nyugati világról, mint ahogy azt Gothár Péter Megáll az idő című filmjében ábrázolja. Persze a film is túlzó, mert nem gondoltuk a Coca-coláról, hogy tőle be lehet rúgni. Egyébként a film egy részét az iskolában forgatták, egy pillanatra feltűnik benne Cox is.

Emlékszem, hogy volt békeharc, Munkára, Harcra Kész mozgalom, légógyakorlat, Szabad Nép félóra, ami azt jelentette, hogy ½ 8-ra be kellett menni az iskolába, és felolvasni valamilyen bornírt cikket, populista, megtévesztő, hazug szöveget. Volt továbbá hidegháború, láncos kutya, éberség, papírgyűjtés, sztahanovista mozgalom, csasztuska, csengőfrász, MHK (Munkára, Harcra Kész) mozgalom, békekölcsön, csasztuska, személyi kultusz, vasgyűjtés. Ez utóbbit úgy oldottuk meg, hogy építkezésről csentünk felhasználásra váró vasat. Mint már mondtam, az újságok csak kormánypártiak voltak, melyekből megtudtuk, hogy a nyugati imperializmus hanyatlik, és nálunk a fejlődés határa a csillagos ég. Titokban lehetett hallgatni otthon az Amerika Hangját és a BBC magyar nyelvű adását, a Szabad Európát, noha zavarták a vételt. Erről az iskolában nem beszéltünk. Természetes még nem volt TV, meg internet, és egy csomó technikai újdonság, amellyel az életünk könnyebbé vált (mosógép, mosogatógép, klíma-berendezés, mobil-telefon). Autóról azt gondoltuk, hogy csak a kivételesen gazdag emberek sajátja lehet.

Annyit azért érzékeltünk, hogy minket hülyítenek marxista maszlagokkal, melyeket nem hittünk el. Csak egyféle ideológiában részesültünk, de azt nem vettük be. Ignoráltuk. Kötelező volt egyensapkát viselni, amit az államtitkárból lefelé bukott iskolaigazgató ellenőrzött. Mi a sapkát az iskolához közeledve vettük fel. Szávai hírhedt kommunista volt, noha kitűnő francia nyelvész volt, sok klasszikus francia regényt fordított magyarra. Szávai politikai elkötelezettsége ellenére azonban tudott emberségesen is viselkedni. Mint azt évekkel később tudtam meg, hogy egy osztálytársunk, aki a Marczibányi téri Lőtérről fegyvert lopott, és ezért a tanítás közben két rendőr kísérte el, Cox és Szávai közös fellépésének köszönhetően hamarosan kiengedték a fogdából. Az ügy részleteit nem ismerem, de azt tudom, hogy ennek az osztálytárunknak a későbbiek során igen kalandos élete volt.

Volt egy népszerűtlen tanárunk, Fülöpné, aki az iskola párttitkára volt. Ő is megmutatta jó oldalát, amikor az egyetemre való bejutásunkra került sor. Cox és ő mindent megtettek azért, hogy egyetemre jussunk. Valóban, csaknem mindegyikünk továbbtanult. Egyik osztálytársunk megbukott matematikából a IV. év végén, és így nem érettségizhetett. Ő azonban, mint üzletember 1956 után külföldön jelentős karriert csinált. 

Kötelező volt az orosznyelv tanulása. Ezt mi dacból nem vettük kellően komolyan, bár most már sajnálom, hogy nem éltünk a lehetőséggel, hogy megtanuljunk egy olyan nyelvet, amelyet a nagyon sok ember beszél, és amelynek klasszikus irodalma az elsők között van a világon. Gondolok itt Tolsztojra, Dosztojevszkijre, Puskinra, stb. Volt azonban egy helyettesítő tanár, aki egy lukasórára bejött (Baránszky Jób irodalomtörténész), aki olyan lelkesedéssel beszélt nekünk a Háború és Békéről, hogy ez inspirált arra, hogy később elolvassam ezt a remekművet.

Mi azon kevesek közé tartoztunk, akik még tanultak latint. Magam részéről, hét éven át, mert az előző iskolában (Toldi Ferenc) is tanultam latint. Coxnak köszönhetően számos latin mondás (salse dicta) emlékezetemben maradt.

Volt „orosz szakkör” is, ahol leginkább az orosz zenéről esett szó.

Szerettük a magyar irodalmat tanulni. Sok verset kellett kívülről tudnunk, és ezért hálás vagyok az akkori irodalomtanárainknak (Kiss Jenő, Perényi), mert ezek a versek egy életen át elkísértek, és most is velem vannak. A tanáraink magyarázataikban burkoltan értésünkre adták a művek helyes mondanivalóját, értelmezését. Volt azért egy bizonyos hangsúly eltolódás: Sokkal nagyobb súllyal oktatták a régi magyar irodalmat (Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, stb.), mint a XX. század magyar költészetét (Ady, József Attila, Radnóti, Babits).

A történelem oktatás is a túlsúllyal a régi korok történelmével foglalkozott. A XX. század kényes kérdés volt, inkább kerülték, és nem lehetett a tanár kellően objektív és egyszersmind szabálykövető.

Szót ejtek még a kémiaórákról, melyet Pocos gúnynévre hallgatott tanár úr adott elő. Egyébként Horváth Bélának vívták. Ő különleges egyéniség volt, akinek az óráin mi nagyon jól szórakoztunk, mert hihetetlen történetek mesélt nekünk. Mi pedig provokáltuk újabb és újabb sztorik elmesélésére. Sokkal később azonban kiderült, hogy volt olyan történet, amelynek volt igazság magva.

Sok csibészséget követtünk el, hiszen kamaszok voltunk. Persze csak azzal a tanárral szemben voltunk gátlástalanok, akinek nem volt tekintélye előttünk. Coxot a legnagyobb tisztelet övezte. Tornaórán „kidobóst” játszottunk, melynek lényege az, hogy akit eltalál a labda, annak ki kell állnia. Valaki mindig a tornatanár (Zsiga) elé állt, majd elugrott, mikor a labda őt célozta, így a tanárt találta el a dobás.

Olyan csibészséget is elkövettünk, hogy amikor a földrajztanárunk a tábla felé fordult, az egész padsort a lábunkkal előrevittük a katedra felé. A tanár kétségbeesve észlelte, hogy orra előtt van az osztály. Lerohant az igazgatóért. Mire az igazgató ott termet, már rend volt.

Megtettük azt is, hogy egy bádogból készült tolltartót tele ceruzával, ceruzahegyezővel az első padra a holtpontján helyeztük el, tudván, hogy a tanár úr oda szokott támaszkodni. Erre a tolltartó leesett, mely nagy zörejt okozott, és mindenki rendkívüli készségességgel igyekezett összeszedni a földön széthullott tartalmat.

Csibészek voltunk, de nem voltunk gonoszok. Megtanultuk, főleg Coxtól a tudás tiszteletét. Az osztályban is a népszerűségi sorrendet a tudás nagymértékben meghatározta. Cox szeretete egy hosszú élten át elkísér minket, és belénk nevelte a barátság, a jó emberi kapcsolatok, a szeretet prioritását, és az előítéletek elvetését.

Szívesen emlékezünk vissza azokra az osztályteákra, ahol táncoltunk a közeli lán iskola tanulóival. A 4. év végén előadtunk egy egyfelvonásos színdarabot (Csehov: Háztűznéző) és Karinthy: Visszakérem az iskolapénzt című bohózatát.

Mint már említettem, humán osztály voltunk, és általában nem volt erősségünk a matek és a fizika. Szerencsénkre volt egy osztálytársunk, aki kiváló matematikus volt, és az ő segítségével sikerült az írásbeli az érettségink. Mivel az osztály két részre volt osztva az érettségi folyamán. Az, aki nem került abba a csoportba, ahol Bárdos András volt, annak az a megoldás jutott, hogy a írásbeli szünetében a feladat levezetését a WC-ben előzőleg megbeszélt helyen találta, ahová a matektudós barátunk elrejtette. Mi ilyen csalafinta módon tudtunk számtanból leérettségizni.

Előfordult  akkor még testi fenyítés. Én is kaptam egy pofont, megérdemelten.

Tehát, lehet mondani, hogy a kemény diktatórikus rezsim ellenére, mi jól szórakoztunk az iskolában, jókedvűek voltunk. Ezek alatt az évek alatt zajlott a Rajk-per. Kötelező volt felvonulnunk április 4-én, május 1-én. Úgy tudom, hogy egy fiút (nem a mi osztályunkból) kicsaptak, mert egy Rákosit ábrázoló transzparenst átadott egy társának, majd ő lelépett. Volt egy dalárda, mellyel mi különböző munkahelyekre jártunk ’felvidítani’ a munkásokat. Egy ilyen alkalomról én távolmaradtam. Szávai berendelt magához, és felelősségre vont. Mondtam, hogy én magánúton angolt tanulok, és épp akkor volt az angolórám. Erre gúnyosan megkérdezte: „Te angolt tanulsz?” Ez akkor egy megvetendő cselekedet volt. Berendelte szüleimet, közölte velük: ”A fiú lóg”. Szüleim le voltak sújtva, nem úgy ismertek.

Emlékszem egy esetre, amikor egy fiatal biológia tanárt számunkra ismeretlen okból egyik napról a másikra elbocsájtottak. Valószínűleg politikai ügy lehetett a háttérben.

Az osztályban általában jó volt hangulat. Jó barátok volt. Teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy utáljuk azt a politikai rendszert, amelyben bezárva élünk, és reményünk sem volt, hogy azt megváltoztassunk. Nem gondolnám, hogy lett volna az osztályban besúgó. Nem volt az osztályban kirekesztés. Hallgattunk arról, hogy templomba járunk. Én minden vasárnap a Bécsikapu-téri Evangélikus Templomba jártam, un. vasárnapi iskolába. Ebben nem korlátozott senki. Az osztályban azonban nem hangoztattam, hogy kikeresztelkedett magyar-zsidó fiú vagyok. Sejteni lehetett, hogy a felszín alatt megbúvik az antiszemitizmus. Így én rejtőzködő életet éltem. Az osztálytárasaim nagyobbik része  rózsadombi, pasaréti, bel-budai jobboldali beállítottságú „úri” fiúkból állt. de a munkás-paraszt gyerekeket sem érte semmi féle szegregáció.

Nyaranta kötelező volt „önkéntes” munkatáborba menni kéthetet ’dolgozni’. Egy részünk Sztálinváros felépítésén serénykedett. Ott hallgattuk a sátrainkban a hangosbeszélőből a magyar szempontból a legsikeresebb Olimpiai Játékok közvetítését örömujjongásaink közepette. 16 aranyérmet nyertünk. Ebben az időben játszott a futball aranycsapat, és a világszínvonal éléhez tartoztunk. Már elhagytuk az iskolát, mikor 1954 őszén „csak” a 2. helyet szereztük meg a futball világbajnokságban. Viszont 1953. november 25-én a felejthetetlen 6:3-as eredmény született az angolok ellen a Wembley Stadionban. Örömmámorba úsztunk.

Voltak társas összejöveteleink is, ahol valahonnan beszerzett szalagos magnóról sikerült néhány „dekadens” nyugati számot hallgatni, és táncoltunk is. A könnyűzenei életben  születtek jó számok, slágerek, melyeknek a dallamai megőrződtek. Alkohol- és drogfogyasztás nem volt. Néhányan tánciskolába jártak az osztályból, főleg lány kapcsolatok kiépítése céljából.

Voltak biciklitúráink, kirándulásaink, evezések a Dunán. Könnyű zenében emlékezetemben maradt néhány név: Ákos Stefi, Lantos Olivér, Kapitány Anni, a Holéczy Együttesés, Chappy Zenekar. Stíkában jutottunk a Rejtő könyvekhez, de ismerkedtünk az értékes világirodalmi alkotásokkal.

Mint mondtam, nem politizáltunk, hanem kialakult az osztályban egy kisebb csoport, akik megkedvelték a komolyzenét. A szünetekben ez volt a vezértéma. Rendszeresen jártunk az Operaházba. Sorban álltunk a jegyekért, és egymás közt cserélgettük. Nemcsak a futballban, de az Operában is ekkor volt az aranykorszak. A kitűnő művészeink nem utazhattak szabadon, és szerencsénkre minket részesítettek a remek előadásokban. Világszínvonalú művészek (énekesek, rendezők, karmesterek [Oláh Gusztáv Nádasdy Kálmán, Klemperer, Székely Mihály, Svéd Sándor, Simándy, stb.]) nekünk adták elő kitűnő minőségben a remekműveket. Klemperer, a világhírű karmester is csodálatos előadásokat vezényelt 1947 és 50 között. Ezek az előadások az előadások egy életre elkísérnek, és szép emlékeim között tartom őket számon. A szerény zsebpénzemből ki tudtam gazdálkodni a III. emelet oldalülésére egy jegyet. 3 forint 50 fillérbe került.

Korlátozott mértékben, de volt fogyasztható kultúra. Pl. bemutatták a Csárdáskirálynőt az Operett Színházban óriási sikerrel (Honthy Hanna, Latabár, Feleki Kamill, Ráthonyi). Az emberek vágytak egy pár órára legalább elszakadni az élet komor valóságától, és az hallani, azt, hogy „te rongyos élet”. Filmen bemutatták a Mágnás Miskát Gábor Miklóssal a főszerepben. Itt a régi arisztokraták kelekótya féleszű figuráknak voltak beállítva. Az Operaházban remek szereposztásban született egy előadás: Ránki György Pomádé király új ruhája címmel (Ferencsik, Székely, Maleczky).  Az azóta lerombolt Nemzeti Színházban láttam akkoriban Az ember tragédiáját (Básti, Major, Lukács Margit). Volt Shakespeare ciklus. Emlékszem a Szentivánéji álomra, melyben a Puckot mészáros Ági alakította.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy jártam a Csasziba úszni és ping-pongoztam a Ganz gyár sport létesítményében.

Emlékszem még az iskolai ünnepségekre, ahol a sablon beszédeket ütemes vastaps követte, és elénekeltük az Internacinálét és a szovjet himnuszt oroszul.

Ezekben az években (1950-ben) írta Illyés Gyula zseniális versét, az Egy mondat a zsarnokságról. Ez csak 1956. november 1-én jelent meg nyomtatásban, az Irodalmi Újságban.

Akkor nem tudtunk róla, hogy 1953-ban a tudomány világában hatalmas felfedezés történt, nevezetes két angol kutató felfedezte az átörökítést hordozó kettős spirált, a DNS-t. Tanultam zongorázni, de nem voltam elég tehetséges és szorgalmas. Így csupán azt értem el, hogy tudok kottát olvasni, és a zenét jobban tudom élvezni, és kialakult a zenei addikcióm. 

Emlékszem, hogy nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon előadott operákra belógtunk. Egyikünknek volt jegye, és azt egy gyufaskatulyában ledobta a kerítésen kívülre, aztán azzal a használt jeggyel valahogy bejutottunk. Ha nem sikerült a belógás, akkor a füvön ülve, fekve hallgattuk az előadást. Ha olykor egy-egy nyugati filmvetítésre került (A tulipános fafan, Egy nyáron át táncolt), tülekedés volt a jegyekért. Működött a politikai kabaré is, de meglehetősen cenzúrázott formában. Voltak vicclapok is (Szabad száj, Ludas Matyi, Pest Izé). Kellett tudni a sorok közt olvasni!

A zenei élet virágzott. Járt itt Leonárd Bernstein, Szvjatoszláv Richter, Yehudi Menuhin, Dávid Ojsztrah, André Watts). Ez volt a felszín, a kirakat. Közben működött az AVH, az Andrássy út 60 (noha, akkor Sztálin útnak hívták). Volt egy világpolitikai esemény, melyet nem hagyhatok ki. 1953-ban meghalt Sztálin. Mi fél-árbócra engedtük az osztályzászlót poénból. Az osztályzászló hetente ahhoz az osztályhoz került, ahol a legkevesebb volt a hiányzás azon a héten. Sztálin halála a nyomasztó politikai légkörben némi enyhülést hozott. A recski munkatábort felszámolták. Nagy Imre lett a miniszterelnök. A recski körülményekről kitűnő leírást ad Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvében. Hogy mennyire lehet az emberek propagandával hülyíteni, arra jellemző, amit magam is tapasztaltam, hogy voltak, akik valóban sírtak, mikor értesültek Sztálin haláláról. Az u. koncepciós „orvos per” során kényszermunkára vitt orvosokat ekkor kiengedték.

Mint írtam, összetartó csapat voltunk, és maradtunk, már akik még közöttünk vannak. Ez elsősorban Cox szeretetének, összetartó erejének köszönhetünk. Mi is minden évben megemlékezünk róla. Néhányan összejövünk szeptember első vasárnapján a Márványmenyasszony Étteremben, ahol valamikor az érettségi bankettünk volt. A bankett elég szerény körülmények között zajlott le. Szegény csórók voltunk. Persze, a most oly divatos szalagavató ünnepség akkoriban nem volt. A ballagás sem hagyott mély nyomokat bennem.

A Rákócziban töltött négy év rányomta bélyegét az életünk egész menetére. Értékrendünket, erkölcsi tartásunkat egy életre meghatározta. A sok negatívum ellenére szívesen emlékszem vissza azokra a vidám évekre, osztálytársaimra, tanáraimra, akikkel módom volt kapcsolatba kerülni és a kikkel még most is tartom a barátságot.

Az érettségit követő nyáron Cox jóvoltából sátoroztunk Balatonfüreden, belógtunk a Szívkórház gazdasági bejáratán zuhanyozni. Cox gondoskodott róla, tudván, hogy nincs egyéb lehetőségünk a nyaralásra, szerzett nekünk 2 katonai sátrat, ahol módunk volt kipihenni a kemény tanulással töltött iskolai éveket. Izgalommal teltek a hetek, hogy vajon bekerülünk-e egyetemre? Ez már egy másik történet.

(Dr. Köves Péter)