POSTÁNKBÓL

Fényes idők árnyékában

Gönczy Zoltán írása itt olvasható.

Bp. 2016.07.22.

vvv

Levélváltás Társaságunkról

Kedves Gábor,

 

Remélem, áhitatteli volt a Te Deum, és örülök, hogy jövőre a centenáriumon is ünnepelni fogjuk Kokszot. Nekem minden héten az eszemben jár és ezzel ünneplem őt, megköszönöm életét. J

 

A fentieken túl megfontolásra érdemesnek tartom, hogy

 

1.      Dr. Szerdahelyi Andor kokszunk pedagógus életének döntő része világi iskolában zajlott le. Ő tanári gyakorlatában nagyon helyesen és emberi módon nem tett különbséget tanítványai között sem származás, sem vallott hit vagy bármi más esetlegesen megkülönböztető jegy alapján.

2.      Ebben a szellemben nagyon sokan szeretjük kiváló tanárunkat, ápoljuk emlékét és tennénk ezt minden más tanítvánnyal együtt ugyanakkor, amikor megértjük a keresztény hithez esetlegesen szorosabban kötődőknek azt az esetleges törekvését, hogy magukat tanár úrhoz esetleg közelebb állóknak tekintsék.

3.      Anélkül, hogy mi bárkit ilyes gondolataiban sérteni akarnánk, tisztelettel kérünk mindenkit, hogy gondolja végig azt, hogy másképpen alítók szándékai is éppen olyan emberiek és tisztességesek, mint a sajátjuk.

4.      Érdemes lenne a Rákóczis Öregdiákok Szerdahelyi Andor Társaságán belül kialakítani egy olyan gyakorlatot, amely kokszunk emlékét a fenti szellemnek és az ő saját követett gyakorlatának megfelelően ápolja és amelytől  – gondolatom szerint –  valamennyien csak a szép emlékek még jobb ápolását és saját gondolkodásunk méltóbbá, emberibbé válását remélhetjük. Tehetünk valamit azért, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”, hiszen tkp. ez az egyetlen igazán emberséges feladat, amit  – nemde –  Jézus is hirdetett az evangéliumok tanusága szerint.

 

Örömömre szolgálna, ha a fenti gondolatokat megosztanád a társaság tagjaival.

 

Üdvözlettel,

 

fazekas andrás

 

Válasz:

Kedves András!

 

Ezzel magam is egyetértek. A vallási meggyőződés természetesen mindenkinek magánügye. Akik azonban Cox-ot közelebbről ismerték, azt is tudják, hogy harmadrendi ferences szerzetes volt, és a Te Deum az ő hagyományápolása volt. Ő - mivel már a negyvenes évek első felében is a Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumban tanított (ott egyébként Apám kollégája is volt) - ezt az ottani hagyományt ápolta, és életében ezeket az eseményeket még maga szervezte (igaz, akkor még a Budavári Nagyboldogasszony templomban, közismert nevén Mátyás templomban). Társaságunk - halála utáni megalakulásával - ezt a hagyományt viszi tovább, de éppen magához a Rákóczi Gimnáziumhoz kötődve az utóbbi években az iskola melletti templomban. Nem hiszem, hogy ez bárki számára kirekesztés lenne, csupán egy szelete Cox hagyomány-ápolásának. Erre azok mennek el, akik vallásilag is azonosulnak Cox-szal.

Vannak kifejezetten világi megemlékezések, mint pl. a májusi koszorúzás a Fadrusz utcában, vagy a temetői koszorúzás szeptember első vasárnapján, a Márványmenyasszony találkozó előtt, vagy éppen az éves közgyűlés. Ezeken sem találkozhattunk évek óta Veled sem. Nem kötelező ezeken sem a részvétel, és senki nem tett senkinek szemrehányást, ha valamelyik alkalmon nem jelent meg.

Nem a rosszindulat, nem a kirekesztés és nem a békétlenség munkál bennünk. Mindenki válassza meg, miben kíván részt venni, miben nem.

Egy dolognak azonban nem engedhetünk teret: a politizálásnak a Társaság kereteiben. Ez nem erről szól. Ezt Működési Szabályzatunk II. 3. pontja kifejezetten tiltja.

Ebben a szellemben kérlek Téged és minden Hozzád hasonlóan érző öregdiák társunkat, hogy a közös Alma Mater és közös tanáraink emlékének ápolóit lássátok bennünk. Ennek megfelelően viszonyuljatok a Társasághoz és személy szerint hozzánk.

Köszönjük a megértést!

Üdvözlettel

 

Jablonkay Gábor
vezetőségi tag

 

Budapest, 2014. június 19.

vvv

Jávor Béla húsvéti jegyzete a Magyar Katolikus Rádióban 2012. április 6-án


Simon


Az ember reggel kiment a földjére és keményen dolgozott. Tudta, másnap ünnep, napnyugtától már nem tevékenykedhet, de tavasz volt, áldott tavasz, minden virágzott, munka volt bőven. Erős, negyvenes férfi volt, bírta a munkát, béreseivel mindent elvégzett, de valami rossz érzése támadt. Maga sem tudta mi, de egyre azt érezte, haza kell mennie. Nem tudta miért, nem tudta mi okból, de ahogy a szénát dobálta fel a szolgája villája alá, minden perccel inkább ott zubogott a fülében a menni akarás üteme. – Nem lehet – gondolta – még dél sincs, hova mennék?
De nem volt tovább, átadta a villát az egyik szolgának, magára öltötte felsőruháját és elindult a város felé. Nem tudta, mi vonzza, miért siet egyre nagyobb léptekkel, s zavartan állt meg, amikor a kivégzési menetet meglátta. Megállt, mert nem tudott tovább menni, hisz az úton végestelen végig vonult ez a menet, elől a százados a lován, aztán a katonák négyen, köteleket tartottak, mely kötelek egy irányba sodródtak: egy ember derekára, aki a fát cipelte. Fején megnevezhetetlen korona gledícsiából, arca véres, ruhája szakadt. Az elítélt előtte esett össze, a fa a földhöz szorította a nyakát, a katonák rángatták le róla; erősen verték, de nem tudott felállni. A százados visszafordította a lovát, egy darabig nézte a verést, majd felemelte fejét, körbenézett és rámutatott Simonra, aki ösztönösen hátralépett, s már futott volna, de nem tudott, mert két katona megragadta, és a másik kettő a vállára lökte a fát. Irtózatos súlya volt. – Indulj! – kiáltotta a százados, és indulni kellett, mert nyilvánvaló volt, ha nem teszi, ő sem jár jobban, mint az a másik.
Rémülten nézett jobbra-balra, mi lesz ebből, hová és meddig mennek, s mi lesz a vége; őt is odakötik a másik mellé? vagy mit tesznek vele? Azt gondolta, hogy álmodik, ez a történet nem is vele esik meg; hisz becsületes, adófizető zsidó, aki egész évben földjét műveli, minden beszolgáltatásnak időben eleget tesz; még a főpap fiával is jóban van, valaha együtt jártak iskolába. – Hisz ez téboly! – vert a szíve. – Kiiszkolni ebből a helyzetből, eltűnni!... De nem lehetett, mert mázsás súllyal nyomta a vállát a fa.
Hallott itt-ott erről a rabbiról: egyik szomszédja szerint próféta, mások szerint egy szó sem igaz abból, amit mond, csak lázadást szít, tébolyult. Most úgy tűnik elkapták és megfeszítik. De mi köze neki ehhez?
– Lehet, hogy tán én is tettem valamit – gondolta. – De hisz sosem voltam a tanítványa. Egyszer hallgattam őt, ott a hegyen, amikor ránk esteledett, s a rabbi kenyeret adott és halat; azt mondják csoda volt… S mi lesz most a családjával, két fiával, a feleségével, aki azt hiszi, kinn dolgozik a mezőn s majd este hazajön, megeszik az ünnep előtti vacsorát, előtte megmosdik, az asszony önti majd a fejére a vizet, és megtörli saját maga szőtte kendővel. Mert az ő asszonya szereti őt, hisz a gyerekek már kiszálltak, de ők így ketten egy egészet alkotnak. S mi lesz, ha este hiába várja, mert addigra már őt is eltűnteti a rómaiak titkosrendőrsége. A verítéke az arcába csorgott, mert emelkedőn mentek, folyton csak felfelé. Egész Jeruzsálemben nem ismert ennyi meredekséget, mint most.
Miért nem maradt a mezőn? S mi volt ez a hirtelen erős, legyőzhetetlen vágy a hazamenésre? Miért, amit sosem tett: délelőtt elindulni haza?
Még sosem látott kivégzést. Tudta, hogy a rómaiak ölnek, ítélet nélkül és bírói ítélettel is; de ő nem tartozott a szájtátiak közé, akik ott ácsorognak és kiabálnak a katonáknak; nem érdekelte soha a vér és a halál. Erre azoknak van idejük, akik nem dolgoznak, de ő ifjúkorától kezdve folyamatosan dolgozott. Előbb mesterséget tanult, amit szeretett; házakat akart építeni, de soha egyetlen házat sem épített fel, mert a megszállóknál volt csak munka, de azt ők mondták meg, kié lesz. S ha élni akartak, akkor azt a földet kellett túrnia, amely apjától maradt rá, bár gyűlölte a földmívelést, gyűlölte a mindennapi robotot a forró napon; nem szeretett kaszálni, még a szőlőt sem szerette művelni, pedig a bort itta; néha sokat is, mert inni kellett, ha arra gondolt, milyen házakat építhetett volna, de neki nem az jutott. Nem volt szegényember, csak a lelkében. Rajzolni szeretett volna, soha meg nem épített házakat rajzolni egész addig, amíg a felesége a fügefa alatti asztalra nem teszi a vacsorát… Elvágyódott Jeruzsálemből, el a béreseitől, el az állataitól, elvágyódott az életéből... Egyre nehezebben lépdelve most jött rá, hogy az egész élete egy félresiklott, kudarcos, nyomorult élet, soha be nem teljesedett vágyakkal, eltékozolt évekkel. Ha lenne Valaki! – akkor nem tehetnék vele ezt, amit most tesznek. Csak mert látták rajta az örök vesztest, ragadták meg, és kényszerítették erre a megalázó feladatra. Halálra van ő is ítélve, mint ez itt mögötte. Már tudta, övé is ez a nehéz fa!...legalább annyira az övé, mint azé a másiké.

A hegytetőn a menet megállt… A fát a földre dobta és erősen zihált. A százados nem törődött vele, mert már fektették a halálraítéltet a fára, akinek egy pillanatra elkapta a tekintetét. Nem szólt semmit, csak szelíden nézte őt… Megfordult, és szaladni kezdett lefelé a dombról, vissza se nézve, reszketve, elesve, felugorva; szaladt a városba, hallotta az égzengést, érezte a földrengést; régen elhalt barátját vélte szembe jönni az utcán – de mindvégig azt a tekintetet látta.

Csak sötét este ért haza, s a felesége szemrehányón kérdezte: – Hol lófráltál ilyen sokáig?!

vvv

2010. karácsonyára

Aktuális karácsonyi gondolat:

A Sztárom a párom (eredeti címe Notting Hill) filmben – amely egy híres színésznő és egy egyszerű londoni fiatalember találkozásáról és kalandjairól szól – van egy vendéglői jelenet. Ők ketten egy eldugott sarokban ülnek, és egy hangoskodó férfiakból álló asztaltársaság éppen nagy röhögve trágárságokat beszél a színésznőről. Egyszer csak a színésznő odamegy az asztalukhoz és jelzi, hogy ő is jelen van és mindent hallott. A magabiztos, hangoskodó társaságba beléfagy a nevetés, és leforrázva csak néhány bocsánatkérő szót tudnak dadogni.

Ez a jelenet jutott eszembe a minap, amikor cégünk egy elektronikus reklám-levelet kapott, melynek fejlécében a Tárgy: Az a fránya Jézuska! A küldő egy egyszerű megoldást kínált a karácsonyi bevásárlás megkönnyítésére.

Elképzeltem, hogy mennyire meg lenne döbbenve a "jópofa" reklám írója, ha hirtelen szembetalálná magát az Úr Jézus Krisztussal, aki a tanítványaitól így búcsúzott mennybe menetele előtt, hogy "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Talán nem ezekkel a szavakkal, de mi is sóhajtozunk az idő szorításában a karácsonyi készülődés közben, ami sajnos gondolatainkban nem a Minden Hatalommal Rendelkezővel való találkozás nagy alkalma, hanem (jó esetben) meghitt családi együttlét.

Kívánom, hogy ezt a karácsonyt Vele töltsük, hogy ne akkor lepődjünk meg, amikor megáll majd asztalunknál, mint aki jön "ítélni élőket és holtakat"!

Áldott, Békés Ünnepeket Kívánok!

Viczián Miklós

¬

Visszajelzések emléktábla-avatás után

Ezúton is szeretném megköszönni a szép megemlékezést és fáradozást.
Mégegyszer mindent nagyon szépen köszönök!

Sövényházi Margit (Családtag)

¬

Szeretném megköszöni a szervezőknek: a Himnusz és Szózat természetes volt, a Végvári Tamás által elmondott versek szépek, de az én szívemhez az volt legközelebb, hogy hallani lehetett Cox félreismerhetetlen hangját, humorát és optimizmusát. Családi körben már mindenki tudja és ismeri a tetteit, mert én nagyon sokszor hivatkozom rá. Már az unokáim is tudják, hogy a Papának volt egy nevezetes tanára. Az ünnepségen elgondolkoztam, hogy – legalábbis én – akkor nem tudtam, hogy mit kapunk tőle, és milyen hatással lesz egész életünkre. Hogy csinálhatta?

Háner András (é. 1958)

¬

Köszönöm a sok értesítést és a bizonyára sok munkát, legutóbb a Fadrusz utcai emléktábla ügyében. Délelőtt ugyan nem tudtam ott lenni, de délután elmentünk a helyszínre és örömmel konstatáltuk, hogy még semmit sem loptak el.

Kellemes ünnepeket kíván

Voigt Vilmos (é. 1958)

¬

Kedves diáktársaim,

Köszönöm a szíves meghívót tanár úr emléktáblájának az avatására. Veletek együtt én is azt gondolom, ha valaki, tanár úr igazán méltó volt arra, hogy nevét kőbe vésve is megörökítsük.

Tanár úr, mint kiváló pedagógus, elsősorban ember volt, ember, nagybötűvel az elején, sőt csupa nagybetűvel. Tudniillik meg volt a képessége és a lankadatlan szándéka, hogy valamennyi tanítványából embört faragjon. És életét ennek a szándéknak a beteljesítése tette ki saját esetleg eltérő „konkrét”, felszíni érdekei ellenére.

Tudta többek között, hogy az ember egylényegű. I…nnek az arcmása. És mivel I…n előtt nincs személyválasztás, őelőtte sem volt. Megböcsülte, alanyi jogon becsülte meg valamennyi tanítványát. Lehetett az jó eszű, vagy kevésbé tehetséges, hívő vagy laikus.

Pedig… pedig oly korba csöppent, amikor a hit, ennek hivatása ellenére nem töltötte be a szerepét. Nem az emberek egyesítésére, ha úgy tetszik, I…nben való egyesítésére, hanem éppen szétválasztásukra is szolgált jelentős mértékben tudatlan, gonosznak bizonyuló, sátáni emberek akaratából. Akik vették maguknak a merészséget, hogy a többek között jézusi igék ellenére ítélkezzenek más emberek fölött. Sokan, sajnos nagyon sokan estek áldozatul ennek a tévútnak. Olyan kor volt ez, nem is olyan régen, amikor majd minden családnak oka volt a temetőbe, emlékhelyre járni emiatt szeretteikért. Az a métely, amely akkoron szétválasztotta az embereket, mind a mai napig hat. Hat közöttünk is, tanár úr minden embersége, tisztessége és ezzel ellentétes akarata ellenére. Egy fecske nem csinál  – sajnos –  nyarat és a karvalyok beborítják az eget, sötétet borítva nemcsak reánk, de immár kicsiny, vagy születendő unokáinkra is.

Ha ez a rosszindulat, a szétválasztás nincs, jelen kicsi emléktáblánk is már régen állna. A sajátja e jelenségnek, hogy aki elköveti, ráadásul meg van győződve  – hamis tudattal –  a saját legmélységesebb jóindulatáról. A kényszerűen megbecsült hamis tudat is része sajnos mindennapi életünknek. Szerdahelyi Andor tanár úrnak megvolt rá a képessége, hogy megkülönböztesse a tiszta búzát az ocsútól, sőt arra is, hogy elmondja, megmutassa: édes fiam, tévúton jársz!

Kívánom valamennyi tanítványának, hogy tegye magáévá tanár úrnak e képességét, mert csakis ez, ennek a gyakorlása mentheti már meg édes hazánkat, tanár úr szeretett hazáját a még nagyobb, lassanként már véglegesnek tekinthető romlástól, elfeledéstől.

2oo9. Miklós napján

Fazekas András (é. 1966)

¬¬¬

Levelek mindenhonnan

Kedves Barátom!

Az öreg rákóczisták honlapját olvasva egyre inkább az az érzésem, hogy nekem is szólnom kellene. Szeretném, ha azon borzalmas idő, amelyben iskolába jártunk valamelyest helyes adatokkal kerüljön a jövő számára megőrizve, és hogy igazán remek tanáraink emléke ne halványuljon el.

Amennyiben lehetséges, jó lenne megemlékezni volt osztályfőnökömről.

Kiss Jenő 1913-ban született Kemenespálfán…

Itt az írás, olvassátok.... Kiss Jenőről:

Köznapló címmel Végh Alpár Sándor írása a Magyar Nemzet 2008. május 31-i számában. Hozzátennivalóm nincsen,  amennyiben nehéz hozzájutni, küldök majd egy másolatot, nekem egy xerox másolatos kivágásom van róla. Jelezz vissza, ha komplikált megszerezni. Mindenkinek el kell olvasni!

(Azóta honlapunkon is olvasható a Tanáraink, emlékeink oldalról megnyithatóan Kiss Jenő tanár úrról megnyitva. – Jablonkay G. megj.)

Bennem érsekista emlékek ébredeznek, habár nem voltam az érseki katolikus gimnázium tanulója, csak templomának ministránsa. Itt Németországban mindig a Rákóczianumra kell gondolnom, amikor az itteni rádió konferál egy-egy zeneművet: Leitung Lájos Rovatkai. Rovátkai Lajos Szentkuti Kornélnál kezdte szárnyait bontogatni és orgonált az Iskola templomában. De folytathatnám tovább.

Talán más alkalommal, ha újabb rákóczista gondolatok tolulnak fel bennem ismét jelentkezem.

Szívélyes üdvözlettel

Németh László

Konstanz, Németország

(Részletek két levélből)

¬¬¬

Kedves Uram,

 

Vegtelen orommel olvastam kedves sorait az Internet-en. Szerdahelyi Andor tanar Ur  a negyvenes evek vegen tanitotta osztalyunk a Kiralyi Egyetemi Katolikus Gimnaziumban. Vegtelen szeretettel megemlekezem ezen sorokban Szerdahelyi Tanar Urra; eltavozott az elok sorabol. Elnezest kerek, nagyon nehezen megy a Magyar nyelv gyakorlas-a. Halas vagyok az onok altal szerkeztett web-site-t olvasgatni az Egyesult Allamokban. Tisztelettel udvozlom Onoket, mely szeretettel az Uj Hazabol,

 

Ted Kanyo (USA)

2009-09-15

¬¬¬

Ave Cox, morituri te salutant

 

Koksz, tanárunk,

ötven-hatvan év,

mi oly sokunknak

meg sem adatik,

tekint le ránk

új s új rétegekben

midőn ma ismét

Veled lehetünk.

 

Nem lennénk itt,

ha Te, a Pedagógus

nem szólítanál meg

minden egyes évben

mindenkit közülünk,

kinek még köze volt

ha másképp nem, hát

transzcendencia,

archaikus

képnyomok alapján

az emberi szóhoz.

 

Emléked él, mert

az ember

nem akkor szerez

átlényegülést

ha társa, célja

példaképe

megtette már a

csillagléptékű

távot.

 

Emléked él, mert

midőn bejöttél,

nem volt közöttünk

senki, aki

ne tudta volna:

e találkozás

örök mint a lélek

és mint a líra is.

 

Most hadd kérjek én,

barátom, tanítóm:

tedd, hogy e kora

szeptemberi,

késő nyári

találkozások sora

ne lankadjon

az egyéni test

gyöngülésével

s legyen

lélek, amely az

emberi hagyományt

nem másért, pusztán

önmagunkért,

hogy léteztek

istenek is hajdan,

ismertnek vallja,

miként a kenyeret.

 

Ha valaki, Te

tán megteheted!

 

                        Szeretettel Szerdahelyi Andornak:

                        1994. szeptember 4.

 

Tanár Úr iránti tisztelettel

 

Fazekas András

1962-ben és 63-ban tanítványa

 

¬¬¬

Fazekas András iskolatársunk hívta fel a figyelmet Karinthy Frigyes kevésbé ismert alábbi műveire:

Karinthy Frigyes (1887-1938)

Méné, tekel...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el -
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.

 

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

 

"Struggle for life"

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

 

Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

Kudarc

Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.

Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.

Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok.