Volt
egyszer egy gimnázium
Írta: Gönczy Zoltán
Az ember, ha kis unokája kérleli, hogy meséljen, gyakran kezdi így a
mesét, persze itt nem valami iskolatörténeti előadás következik. Nem is arra vágyik
ez a kis lurkó. Őt nem érdekli, hogy valamikor, amikor éppen lekerült a Félhold
a Budai Vár tornyairól, Széchenyi György érsek egy iskolát alapított a Várban,
amiből kalandos átalakulások végén végül is a Rákóczi Gimnázium lett, hanem
inkább arra vágyik az a kis lurkó, hogy érdekes kis történeteket halljon a
nagypapa egykori gimnáziumáról, amikből végül kialakul egy kép a kis
fejecskéjében, amit úgy hívunk: Rákóczi gimnázium. Természetesen, ha tudni
akarjuk, hogyan, milyen úton jött létre a Rákóczi gimnázium, olvassuk el a
Rákóczi gimnázium történetét, de közben olvassuk el azt a pár történetet, ami
által azt is megtudjuk, milyen is volt az élet ebben a nagyhírű iskolában:
Horváth Béla tanár úr rövid
történetei
v v v
Írta: Gönczy Zoltán
Szép emlékeink élnek Pocosról. Ő volt első osztályfőnökünk a Rákóczi Gimnáziumban.
Magyart, latint és kémiát tanított, más osztályokban fizikát is! Tisztességes
neve Dr. Horváth Béla volt. Gúnynevét az előttünk járó felsőbb évesektől vettük
át, melyet eléggé testes, elhanyagolt külseje után ragasztottak rá azok a
„délceg” fiatalemberek”, akiknek eszükbe sem jutott, hogy az idő mindenki
felett eljár, és nem kímél senkit! Rangot, tudást műveltséget mind
belekényszerít egy potrohos, komikus testbe, ami csak arra jó, hogy a
kíméletlen diák a háta mögött kinevesse, gúnyolja. Ezért hát az egykor jobb
napokat látott, művelt tanárból a gúny, nevetség tárgya lett. Egyedül, elhagyatva élt kis Mátrai utcai
lakásában, de minden nap „böcsületesen” elvonszolta magát a gimnáziumba, hogy
leadja óráit, amire még annyi év után is úgy készült fel óravázlatokkal,
szemléltető eszközökkel, mint hajdan még kezdő tanár korában. Ez a lelkiismeretes felkészülés hozta néha komikus
helyzetbe, amiből végtelen jó humorával, kedves anekdotázó történeteivel került
ki, többnyire „győztesen.” Szeretett meghökkenteni. Azt hiszem, még ma sem
tudjuk biztosan, mi volt az igazság abban, pedig ezt számtalanszor elmondta,
hogy egyszer az angol királynőt tanította biciklizni. Mi mindenesetre hálás
nevetéssel elhittük, addig sem kellett felelni! Amikor rátért az órán az új
anyagra, jelentőségteljesen elővette füzetét az óravázlatokkal, és szó nélkül kezdte
felírni a táblára az óravázlatot. Minden alkalommal akadt egy „éles elméjű”
osztálytársunk, aki megkérdezte: „ezt most írjuk?” Pocos csak ezt várta, mert
nyugodtan, lassan megfordult, amúgy sem volt rá jellemző, hogy gyors mozgású
lett volna, szóval lassan szembe fordult velünk, jelentőségteljesen ránézett az
órájára, és a kérdező szeme közé nézve a következőt mondta: „Nem, fiam, most
érkezik éppen a váci gyors, azon jön a váci püspök két lánya, ők majd leírják
neked!” Már annyiszor hallottunk a két „íródeák” leányzóról, hogy amikor
egyszer Pocos kirándulni vitt bennünket Vácra, az utcákon sétálva Andris
barátommal, önkéntelenül is azt figyeltem, nem látom - e meg őket véletlenül.
Nemrég kaptam a Nagymamámtól fényképezőgépet, így természetesen fényképeztem a
sok látnivalót, csak az zavart, hogy a sok patinás épület elé olyan tárgyakat,
emlékműveket állítottak, hogy zavarták a fényképezést. Amikor a klasszicista Székesegyház,
vagy, ahogy a váciak mondják: a „Nagytemplom” elé állítottam Andris barátomat,
sehogy sem tudtam a kívánt képet a keresőmbe hozni, hogy ne „lógott” volna bele
a tér közepére állított „szovjet” emlékmű stílusidegen oszlopa. A következő
helyszínen, nem messze az előzőtől egy igen szép barokk Szentháromság szobrot
fedeztem fel. A fényviszonyok is jók voltak, Andrist mellé állítva boldogan
lekattintottam a látványt. Megelégedetten indultunk tovább, újabb barokk
látnivalókat keresve. Alig tettünk pár lépést, nagy robajjal egy oldalkocsis
rendőrmotoros állt meg mellettünk. Az egyik rendőr köszönés helyett durván rám
kiáltott, hogy adjam át azonnal a fényképezőgépet! Ijedt kérdésemre közölte,
hogy tiltott módon lefényképeztem a rendőrség épületét. Diákos szemtelenséggel
visszakérdeztem, hogy mégis hol van az a tiltott rendőrség? Hátra mutatott a
Szentháromság szobor felé, ami mögött egy barokkos jellegű épületen tényleg ott
lógott a jellegzetes, kék színű kivilágítható tábla „Rendőrség” felirattal. Erre
tényleg nem figyeltem fel, így közöltem a rendőrrel, hogy én nem a rendőrséget,
hanem a Szentháromság szobrot fényképeztem. És különben is mi keresni valója
van a rendőrségnek egy egyházi emlékmű közelében! Harcias fellépésemtől, no meg
Andris megszeppent tekintetétől a rendőr elbizonytalanodott, elállt az
elkobzástól, de kijelentette, hogy most, az egyszer elenged ugyan, de
vigyázzak, mert „legközelebb” nem lesz ilyen engedékeny! Megkönnyebbülten
tovább indultunk, Andrisnak halkan megjegyeztem, hogy ugyan mikor lesz az a
„legközelebb”? Andris ijedten leintett, mondván, örüljünk, hogy megúsztuk,
inkább menjünk gyorsabban. A régi történelmi Főtéren aztán egy szép templomot
és igazi barokk épületeket fényképeztünk bőségesen. Közben állandóan azt
figyeltem, nem tilos-e valamit fényképezni. A két lányt is kerestem állandóan a
szememmel. Nem láttam őket, viszont számtalan biciklista nőt láttam, az egyik
szakasztott az angol királynő volt! Túl gyorsan tekert, nem tudtam
lefényképezni. Szemmel láthatóan Pocos igen jól megtanította biciklizni!
Hazafelé nem mertem Pocosnak beszámolni fényképész kalandjaimról, csak az
motoszkált a fejemben, hogy megmondjam-e neki, hogy ne a váci lányoktól féltsen
máskor, hanem a váci rendőröktől. Végül nem szóltam, még a biciklista
„tüneményt” sem említettem, mert csak hálás lehettem neki, mivel sejteni
lehetett, hogy még számtalan kirándulásra visz majd bennünket okulásunkra,
művelődésünkre. Volt benne valami atyai. Ha reá gondolok, Apám is eszembe jut,
mert mindkettőjük segítségével bebarangolhattam szinte az egész országot.
Emlékezzünk Rájuk szeretettel!
Nyugodjanak Békében! Olyan kincset adtak, amit nem lehet pénzben
kifejezni, örök értékeket!
Salgótarján,
2005. április 26.
v v v
felejthetetlen emlékek
Írta: Gönczy Zoltán
Emlékek közt kutatok. Iskolai tablóképről mosolygós arc néz rám. Gallasy
Pistáé! Szíven üt valami. A legutóbbi érettségi találkozónk szervezése közben
értesültem, hogy régi címén nem található, sőt bizonytalan hírek szerint talán
már nincs is köztünk szegény!
Dehogy nem! Itt él emlékeimben az a kép, ahogy az akkori sportcsillagok
példája szerint ő is kitűnő sportoló szeretett volna lenni! Ezért feltétlen kötelességemnek érzem, hogy
mindazt leírjam Róla, amire még emlékszem azokból az időkből, amikor a
rózsadombi Áldás utcai Általános iskolába jártunk tanulni, no meg a közeli
Vérhalom térre focizni, de az is ide tartozik, amikor az általános iskola után
a Rákóczi Gimnáziumba jártunk, ez időből is van mire emlékezni Gallasy Pistára!
Miután elkerültünk a Rózsadombról, nem sok időnk volt felmenni a
Vérhalom térre focizni, ahol Pista Grosics Gyula példája szerint őrizte a
kaput, hogy Őrá is ráragaszthattuk a „fekete párduc” nevet, mert ő is úgy
úszott a levegőben, ahogy nagy példaképe.
A többiek is mind a „nagyok” Puskás, Czibor, Kocsis, Bozsik példáját
követték egészen az 56-os forradalomig, ami sok minden mellett a magyar futball
végét is jelentette! A mi iskolaváltásunk is véletlenül egybeesett a
forradalommal, hisz éppen VIII. osztályba jártunk, amikor kitört, és a
következő szeptemberben már a gimnázium felé indultunk reggelenként, a
gimnázium meg nemigen adott módot a délutánonkénti focizásra. Pista másik sport
után nézett, és hamarosan arról értesültünk, hogy egyre nagyobb sikereket ér el
az úszósportban. A rózsadombi gyerekeknek az úszáshoz több lehetőségük volt.
Válogathattunk is a sportuszodákban. A "„Csaszi"”, a Császár Fürdő
volt a legközelebb, de a margitszigeti Sportuszoda sem volt elérhetetlen
messzeségben. De „úszkáláshoz” ott volt még a Lukács Uszoda is. A mi Pistánk a
Csaszit kedvelte inkább. Ide járt edzésekre.
Eredményeit is itt érte el az itt rendezett ifjúsági bajnokságokon. Csak
egy dolog zavarta, a versenyeken: egyre másra jelentek meg más sportcsillagok,
az egri úszók is, akiket előbb, utóbb képtelen volt „lepipálni”. Nagy izgalom
vett hát erőt rajta, amikor megtudta, hogy III. osztályban, új osztályfőnökünk,
Aranka néni éppen Egerbe visz bennünket osztálykirándulásra. Végre meglesheti
az egri csillagok titkát! Aranka néni előző osztályfőnökünket, Pocost váltotta
az osztályfőnöki szerepben. Amikor szeptemberben először állt ki elénk a
katedrára, többekben joggal fordult meg a gondolat, hogy ezt a kis asszonykát
könnyebben „leküzdjük” majd, mint azt Pocos esetében gondolni sem mertük volna!
Pocos robusztus alkatával, és példás szigorával mindannyiunk fölé magasodott,
Aranka néni viszont többekre csak „kitekert” nyakkal tudott felnézni, a
legtöbben két fejjel is magasabbak voltunk nála! Elképzelhető, milyen volt a
hangulat, amikor autóbuszunkkal elindultunk Eger felé. Aranka néni hiába
pattogott, hogy mindenkitől elvárja, hogy fegyelmezetten hajtsuk végre
utasításait, és nehogy megtudja, hogy engedélye nélkül meglátogattuk a híres
egri borozókat, mert azt úgysem engedi meg! Ezt azért bocsátotta előre, mert
már kihallgatta a fiúkat, hogy arról álmodoznak: megkóstolják a híres egri
Medocot. Azt a híres vörös bort, ami egy másik híres francia bor nevét viselte,
volt is belőle vita, mert a franciák ugyanúgy tiltakoztak a névhasználat miatt,
mint mi a Tokaji esetében, így történetünk idejében még Medocnak hívták, de pár
év múlva átkeresztelték Medinának, de azért a büszke egri boros-gazdáknál
továbbra is kapható „pult alól” a Medoc. Egerben szállásunk az egykori Buttler
házban lévő turistaszálláson volt, amely a Dobó tértől nem messze az Eger patak
partján található. Első egri esténken Aranka néni elhatározta, hogy miután
rettentő szigorral ránk parancsolta, hogy borozóba nem mehetünk, ő az én
kíséretemben moziba és színházba megy, mivel a városba érve megláttuk, hogy a
moziban a Háború és Békét játsszák Audry Hapburnnel, a színházban meg egy
operettet adnak, aminek már Pestre is eljött a híre. Ezt nem lehetett
kihagyni! Egy kis rossz előérzettel, de
elmentünk a moziba és a színházba. Aranka néni még indulás előtt ráparancsolt
az otthon maradt társaságra, hogy ne halljon rosszat róluk! De beszélhetett! Alig tűntünk el a színház
felé vezető út fáinak árnyékában, a fiúk is elindultak. Ugyan azon az úton,
mögöttünk jöttek tisztes távolságban, ugyanis időközben megtudakolták, hogy hol
található az a híres Borozó, ahol a Medocot mérik. Az pedig a Székesegyházhoz
vezető lépcsősor oldalában, alig kőhajításnyira a színháztól volt! Aranka néni
egész úton izgatottan kérdezgette, vajon nem lesz-e baj, hogy felügyelet nélkül
hagyta a fiúkat?
Én igyekeztem megnyugtatni, mert attól féltem, képes,
és visszafordul, akkor meg fuccs a mozinak, meg a színháznak. A moziban alig
tudtam a filmre figyelni, mert Aranka nénit váltig izgatta, hogy mit
művelhetnek a fiúk! A film végén átmentünk a színházba. A darab címére már nem
emlékszem, valami csacskaság volt, csak arra a csacska nótára emlékszem, ami
valahogy így szólt: „a házasság a kocsi, a szerelem a ló”. Ezen a színvonalon folyt
az előadás, amiből szintén nem sokat figyelhettem meg, mert Aranka néni
állandóan fészkelődött, és bármely pillanatban otthagyta volna az előadást,
mert rosszat sejtett! Ahogy nagy sokára vége lett az előadásnak, „vágtattunk”
hazafelé, már ahogy Aranka néni apró, rövid lábaival vágtatni tudott. Végre
hazaértünk. Az ajtóban egy rendőr várt bennünket, egészen pontosan Aranka nénit,
aki „halálra váltan” hallgatta a rendőr rémmeséjét. A történetet utólag
rekonstruálva így lehet összefoglalni: a fiúk természetesen megtalálták a
borozót a Medoccal, és mivel senkinek sem volt ebben gyakorlata, ugyancsak
„felöntöttek” a garatra. Amikor már a kocsmáros is megelégelte, és kitessékelte
őket, elindultak haza. Természetesen kissé eltévedtek, és a Dobó téren Pista
meglátott egy szökőkút medencét. Ahogy volt, öltönyben felállt a medence
szélére, ahogy a rajtkőre szokott, és kijelentette, hogy most itt az alkalom,
hogy megmutassa az egri úszóknak, mit tud, belevetette magát a vízbe, és
átevickélt az alig pár méter széles medence túlsó partjára. A többi fiú –
szolidaritásból és a Medoctól vezérelve – szintén követte Pista példáját. Ekkor
csapott le rájuk a rend szigorú őre. Kitudakolva, hogy hol a szállásuk, odakísérte
a társaságot, gondolván, hogy majd ott átadja őket a csoport vezető tanárának. Mivel
tanár nem volt ott, megvárta, míg hazaér, és akkor átadta a csurom vizes
társaságot Aranka néninek, aki azonnal rimánkodni kezdett a rendőrnek, hogy
csak most ne kísérje be a randalírozókat a rendőrségre, mert az kész
tüdőgyulladás lenne. Majd ő átöltözteti őket, megszárítja ruhájukat, és
alaposan megszidja őket. A rendőrnek megesett a szíve, na, nem a fiúkon, hanem
Aranka nénin, de távozóban kijelentette, hogy figyelni fog, és amíg a városban
tartózkodunk, nem szeretné, ha még egyszer szeme elé kerülnénk! Mindent megígértünk, Aranka néni meg egész éjszaka
a fiúk ruháit szárogatta. Még vasalót is kerített,hogy valahogy rendbe szedje a
ruhákat, de azért otthon az Anyukák ugyancsak ingathatták a fejüket, hogy ugyan
hol járhattak ezek a gyerekek? Arra bizonyára nem is gondolhattak, hogy
ruhástul fürödtek egy szökőkút medencéjében, Eger csillagfényes éjszakájában!
Nemrég jártam Egerben, Medoc még mindig akad az egri pincék mélyén, a szökőkút
viszont már nincs meg a Dobó téren. A Székesegyház tövében lévő pinceborozót is
bezárták azóta.
Hát a Pista hol lehet? Minden bizonnyal egy olyan „usziban”, ahol
öregfiúk állnak a rajtkőre, hogy úszóversenyeken mérjék össze magukat. De ez az
uszoda semmiképpen nem a Csaszi, mert a Csaszi sajnos már nincs meg, a Komjádi
van a helyén!
Salgótarján, 2007. Április 19.
v v v
Írta: Gönczy Zoltán
Az elmúlt tavaszon történt érettségi botrány kapcsán
jutottak eszembe a mi érettségi vizsgánk körül történtek. A Rákóczi
Gimnáziumban készültünk az érettségire. Néhányan, mind a Rózsadombon lakó fiúk,
összedugtuk a fejünket, hogy miképp készüljünk fel erre a „félelmetes” hírű
eseményre. Valamilyen különös ötlettől vezérelve eleve elvetettük azt az
ötletet, hogy a pedellus megvesztegetése, az igazgatói iroda feltörése, vagy
más romantikus, de mindenképpen törvénytelen módon jussunk hozzá még vizsga
előtt a tételekhez, ahogy ezt a fent említett botrány résztvevői tették, hanem
az a „forradalmi” gondolat vett rajtunk erőt, hogy a vizsgára tanulással
készüljünk fel! Erre a célra a kis csapat egyik tagja, Laci ajánlotta fel
segítségét, hogy náluk, a nagy ebédlő asztal körül jöjjünk időnként össze a
közös tanulás érdekében. Laci épp szemben lakott az Ady Endre utcai Gimnáziummal,
mely az Ady Endre és Zivatar utcák sarkán azelőtt Orsolyita zárda és Gimnázium
volt. Laciék lakása az Ady Endre utcában központi helyen volt a többiek
lakásához képest, magam az Eszter utcában, Kovássy Feri a Barsi utcában,
Hunyady Laci a Berkenye utcában, Török Andris a Bolyai utcában, Straub Mari az
alsó Törökvész úton lakott. Őt nemcsak Kossuth-díjas, akadémikus édesapja
(Straub F. Brúnó) tekintélye okán választottuk a csapat vezetőjének, hanem
főleg azért, mert maga is – akkori szóhasználattal élve – igazi „észkombájn”
hírében állt, mellesleg az Ady Gimnáziumba is járt. Straub Mari választása már
az első alkalommal jónak bizonyult, igazi vezetőként már az első alkalommal azt
javasolta, osszuk fel egymás közt a tételeket, mindenki kidolgozza a magáét, és
összejöveteleinken előadja, amit a többiek vagy lejegyzetelnek, vagy
lemásolnak. Szépen haladtunk. Mari minden előadást kritikailag is értékelt. Egy
alkalommal, alig egy héttel az érettségi előtt amikor Mari elnöklete alatt épp
együtt voltunk, csengettek. Mivel talán én ültem legközelebb, lementem a
kapuhoz. A kapuban a közelben lakó, szintén Adysta Eszter állt, kérdezve, hogy
mivel hallott a mi tanulókörünkről, nem vagyunk-e épp együtt, mert szeretne
közénk jönni valamit kérdezni. Esztert jól ismertem, sőt épp Laci anyukájától
hallottam egyszer egy mosolyogtató, kedves történetet, miszerint egyszer Laci
még óvodás korában sírva jött haza az éppen szemben lévő óvodából. Piri néni
aztán nagy nehezen kiszedte sűrűn hüppögő fiából, hogy azért sír, mert Eszter
nem akar férjhez jönni hozzá! Hirtelen ez az eset jutott eszembe, amikor
Esztert megláttam a kapuban. Tán meggondolta magát, ezt jön Lacival közölni,
hát beengedtem. Felmentünk az emeletre, ajtót nyitottam neki. Mikor meglátta a
Mari által vezetett csapatot, elemi erővel tört ki belőle a kérdés: „Gyerekek! Mi
az a logaritmus?” – kérdezte az érettségi előtt egy héttel! Mari kissé
kétségbeesett módon összecsapta kezét, valami ilyet mondott: „Eszter! Te ezt
nem tudod?” Ezek után talán belőlem nézte ki, hogy célratörően gyorsan el tudom
magyarázni, beküldött kettőnket a szomszéd szobába, hogy próbáljam meg
elmagyarázni. Emlékszem, azt kérdeztem Esztertől, hogy tudja-e, mi az a kitevő.
Szerencsére tudta, így sikerült a logaritmus rejtelmeit is feltárni. Eszter,
akit korábban is ismertem, legendás szépsége mellett kimondottan okos lány
hírében állt, ezért nem értettem, hogy azt a nagy titkot, amit nekünk
Tettamanti Béla tanár úr egy egyszerű tőmondattal árult el, többször is
megismételve, miszerint a „logaritmus az kitevő,” szóval ezt a nagy titkot az Adys
tanerő miért titkolta el Eszter elől négy éven át. Ugyanis, amikor elárultam
Eszternek a Tettamanti tanár úrtól tanult nagy titkot, Eszter arca
felragyogott, és azonnal megvilágosodott előtte a nagy logaritmus rejtély. Az
érettségi után néhány nappal találkoztam Eszterrel az utcán, már messziről
kérdés nélkül is megtudtam, hogy minden rendben ment, mert boldog mosollyal
ugrándozva integetett, amiből nyilvánvaló volt, hogy érdemes volt alig egy
héttel az érettségi előtt tisztáznia a logaritmus körüli bonyodalmakat. Talán
mondanom sem kell, a mi csapatunk is jól vette az akadályt, jobban, mintha
törvénytelen eszközökkel próbálkoztunk volna. Ezt az esetet talán jó lett volna
az idei érettségizőknek is megismerni, akkor nem jegyezné fel a történelem a
2005. évet az érettségi botrányok évének. Még egy jó poén hiányzik a történet
végére. Sajnos elköltöztem arról a környékről, így nem tudtam Laci barátom
életútját nyomon követni, de nem lennék meglepődve, ha egy érettségi
találkozóra Laci Eszterrel, mint a feleségével jönne közénk Azóta megtudtam,
nem jól gondoltam, Laci más feleséget választott, Eszter is máshoz ment
férjhez! De egy poén az nem poén! Nem árultam el Eszter családi nevét, most
rejtvényben próbálom elárulni. Eszter bátyja, az egykori Rákóczista Ákos volt
az, aki a gdanszki forró napok idején lengyel barátaihoz sietett, és 1956.
budapesti tanújaként bíztatta lengyel barátait, hogy bátran szálljanak szembe a
megszállókkal, mert ő élő tanúja annak, hogy milyen az, amikor egy közép-európai
megszállt ország népe felemeli a fejét, és szembe néz az orosz medvével. Nem
csoda, ha később, arról hallhattunk, hogy Eszter Bátyja, Ákos lett az Antall
kormány varsói nagykövete. Aki jártas a külügy berkeiben, most ebből
kitalálhatja, mi is volt a mi Eszterünk családi neve? Jó rejtvényfejtést
kívánok!
Salgótarján, 2005. július 17.
v v v
Írta: Gönczy Zoltán
Papiról kellene írnom.
Sajnos naplót sohasem vezettem, ezért az emlékeimbe vésődött képekből igyekszem
összeállítani egy képet addig, amíg él bennem az emlékezet! Ki tudja, csak
Isten tudhatja, meddig tehetem, addig igyekszem papírra vetni, mert nem
szeretném, ha velem együtt elveszne mind az a szép emlék, amit úgy hívunk:
„PAPI”!
Gyermekéveimre gondolva az az érzésem, ha Édesapámra,
Papira gondolok, az Érseki Katolikus Főgimnázium (Rákócziánum) egykori
diákjára, hogy Ő számunkra megteremtette azt a mesebeli légkört, amit régmúlt
időkben a jóságos „nagyapó” jelentette esti mesemondásos kemencepadkás időkben.
Persze nem egy hajlott
hátú, botra támaszkodó Bácsira gondolok, hanem egy dunai evezések, balatoni
vitorlázások, tenisz csaták, síelések által kisportolt fiatalos emberre, akiből
áradt a jóság, és a bölcsesség. A háború utáni elnyomorodott világban nekünk
nem jutott Nagyapó. Papi édesapja, a „pesti” Nagypapa alig pár hónappal az
ostrom befejezése után már elköltözött az Örök nyugalomba, csak halványan
emlékszem egy fényképre, melyen az ölében ülök az Eszter utcai veranda
asztalánál. A másik, a „gödi” Nagypapa sajnos szintén korán elment, de még
előbb a Gönczy név fennmaradása érdekében „adoptálta,” nevére vette Papit,
engem, és két húgomat, Inkát és Katit. Emlékezetesek voltak alsógödi nyaraink,
amíg az államosítás el nem vette tőlünk nagyszüleink házát, oly sikeresen, hogy
Mami már élete végéig soha sem léphette át a szülői háza küszöbét! Gödi Nagypapa egy ebéd utáni szunyókálás
közben csendben elszenderedett Örökre, csak halvány emlékeim élnek, ahogy az
alsógödi kertben ápolja gyümölcsfáit, a szőlőlúgast és a veteményest. Nagyszerű
kertész voltára többek között az emlékeztetett, hogy volt a kertben egy olyan
körtefa, melyen kétféle körte termett! Egy rendkívül ízletes fajta ágát oltotta
be egy másik fára. Emlékszem, mennyire sajnáltam, hogy már nem tudtam megkérdezni
Tőle, hogyan csinálta! Ez volt hát a helyzet, amikor az Eszter utcai lakásban
cseperedtünk az ostrom utáni években. Se kemence, sem Nagyapó! Esténként az
ágyból kérleltük Papit, hogy jöjjön mesélni. Ő készségesen, fáradhatatlanul mesélt.
Maga találta ki folytatásos meséjét, melyben „összegyúrt” a Robinsonból, és
Benedek Elek Apó meséiből, no meg diákéveinek Rákócziánumos hangulataiból egy
„kisembert”. A kisember kalandjait, ezermester voltát hallgattuk esténként.
Magunk is belekapcsolódtunk és szőttük a mese fonalát. Így tudtuk meg egyszer,
hogy Inka „kedvenc gyümölcse” a savanyú tojásleves! Papi minden este tőlünk
kérdezte meg, hogy hol hagytuk abba előző este. Most visszagondolva rájöttem,
Papi a kisemberben saját magát, családépítési álmait is beleszőtte a mesébe. De
nemcsak elalvás előtt, az ágyunk mellett mesélt, a kemencepadkát a vacsorai
asztal is helyettesítette. Este, a vacsoránál mindig együtt volt a család a
nagy kihúzható ebédlő asztal körül. Papi ilyenkor apró történetekkel, többnyire
humoros esetekkel teremtette meg a családi együttlét meleg hangulatát. Egyszer
gyertyatartóban égő gyertyát tett az asztalra, amikor a ferde szájú család
esetét mesélte és bemutatta, hogyan nem tudta elfújni a gyertyát a ferde szájú
család. Persze, mi gyerekek nyomban kipróbáltuk a ferde szájú figurákat. Itt,
az asztalnál került szóba az ostrom alatti súlyos fejsérülésének esete is,
amikor élete kockáztatásával vízért ment a családja ellátását biztosítani.
Vasárnaponként a Várban a helyszíneken idézte föl az egykor átélt eseményeket.
De kétségtelenül a színházi történetek voltak talán a legemlékezetesebbek. Szerette
az operát, különösen Wagnerért rajongott. A Lohengrin egyik előadásáról
mesélte, hogy az egyik jelenet végén egy hattyúk vontatta kocsin kell a
címszereplőnek elhagynia a színpadot. A kissé kapatos énekes azonban addig
tántorgott a színpadon, amíg lekéste a hattyúkocsit, amit a színpadmunkások
véletlenül előbb húztak ki a színpadról, mielőtt Lohengrin abba beszállhatott volna.
Lohengrin a színpad közepén, mint egy árva villamos megállóban tanácstalanul
felkiáltott: „Mikor érkezik a következő hattyú?” A függöny érkezett! Fiatal
korában még divat volt a népszínmű. Ezekben mindenféle csacskaságokat is
előadtak. Nekünk, gyerekeknek épp ezek a csacskaságok tetszettek nagyon! Pl.
egy jelenetben egy hölgy kezét nyújtva így mutatkozik be: „Vanda vagyok!” Mire
így súgnak össze a háta mögött: „és milyen öveg!” Az is emlékezetes volt, ahogy
a kisvárosi primadonnát, Klárát ünneplik a rajongói, akik azon tanakodnak,
milyen hangzatos becenévvel illessék. Valaki azt javasolja: legyen „Klazsa”
Természetesen letorkolják, mire így védekezik: „miért, ha Sára lehet Zsazsa,
mért ne lehetne Klára Klazsa?”
Debrecen felé a vonat megáll Kabán. Papi itt mondta
el a kabai asszony esetét, szintén egy népszínműből: Mulatós társaságban a
házigazda poharát emelve megkérdi: „hát mit mondott a kabai asszony?” Mire a
vendégek mind kórusban: „igyunk egyet komámasszony!” Ez aztán elterjedt a pesti
mulatós társasági életben.
Kedves emlékem, hogy volt egy füttyjele. Szolmizálva
valahogy így: „szo, szo, mi, szo, szo, mi” Délutánonként, ha hazafelé jött a
hivatalból, hallótávolságból leadta, ahogy jött felfelé az Eszter utcán. Mi,
négy gyerek, már figyeltük, és a lépcsőházon át rohantunk eléje. Igyekeztünk,
hogy még az utcán érjük. Nagy boldogan csimpaszkodtunk a nyakába. Egy kis
tettetéssel „korholt” bennünket, hogy hányszor mondta már, ne rohanjunk a
lépcsőkön, mert összetörjük magunkat! De látva, hogy mind épségben vagyunk,
„megenyhült” és nagyon örült nekünk. Aki látta ezt a jelenetet az utcán, méltán
irigykedhetett a boldog család láttán. Vonaton mesélte, de nem népszínműből,
hanem a család szájhagyományából: Unokatestvére, Zoli bácsi keresztapám igen
erősen raccsolt, viccelődtek is vele ezért! A bánhidai bronz turul mellett
utaztak egyszer, és megkérdezték tőle, mi az ott a hegyen? Tudta jól, a bronz
turulban igen sok raccsolni való akad, hát összeszorított szájjal azon törte a
fejét, hogyan válaszoljon úgy, hogy ne tudják kinevetni, majd végül diadalmasan
ezt válaszolta: „Vas Sas!” Vacsoránál igen gyakran mesélt gimnáziumi
élményeiből is. A Rákócziánumba, az Érseki katolikus Főgimnáziumba járt papi
gimnáziumba. Mellesleg később én is ide jártam a Rákóczi Gimnáziumba, csak
akkor már nem papi gimnázium volt. A gimnáziumon kívül az általános iskolám is
közös volt Papiéval. Az Áldás utcai iskolát ugyanis éppen abban az évben, 1912
- ben nyitották meg, amikor Papi első osztályos lett. Apukája ekkor talált rá
az Eszter utcai lakásra is, mert már jó előre kiszemelték az iskolát, és hozzá
kerestek egy közeli lakást. Ez akkoriban ilyen könnyen ment! Gimnáziumi éveiből
őrizgetett egy kis füzetecskét „Téves hibák” címmel, amiben iskolai
dolgozatokban előfordult „baklövéseket” gyűjtöttek össze. A cím egy tanáruktól
származott, aki a bizonyítványokba „becsúszott” téves hibákról! beszélt
egyszer. Nekünk igazán tetszett pl. az, amikor egy diák a dolgozatában kifejtette,
hogy IV. Béla leányának, Margitnak „romokat” építtetett a Margit-szigetre. Vasárnaponként
gyakran elsétáltunk a tőlünk nem messze eső romokhoz. Egy, a romoknál készült
fényképről mosolyog rám Papi ma is a betegágyam mellett! Egy másik dolgozat
arról szólt, hogy Kr. után 1000-ben Astrik Apát Szt. Istvánt „felkente” a
trónra! Lessing „Hermann und Dorotheá”-jának tanulásakor az intim lugasos
jelenetnél a kamaszfiúk találgatására, hogy ugyan mi történhetett a lugasban az
éj leple alatt? A tanár nyomatékosan kijelentette, hogy Hermann a
„legkorrektebben” viselkedett! A fiúk további „huhogására” a tanár úr még
nyomatékosabban kijelentette: „Ismétlem, Hermann a legkorrektebb volt!” A budai
társasági életben hasonló esetekre hamarosan elterjedt az „ismétlem Hermann”
szófordulat. Bármennyire is hihetetlen, de Papi is volt gyerek, egyedüli gyerek
volt. Nem volt testvére, akitől még iskola előtt elleshette volna az olvasás
tudományát. Mint minden gyereket, őt is érdekelték a betűk. Apukája néha tanítgatta.
Volt a könyvszekrény tetején két bronzszobrocska „W. Mozart” és „F. Liszt”
feliratokkal. Papi ezeken a feliratokon próbált eligazodni. Egy idő után kissé
összekeverte őket, így nagy derültséget okozott a hozzájuk látogató nénik,
bácsik közt, mert az volt a „produkció,” hogy rámutatott valaki egy szoborra és
kérdezte: „Gida! Ez ki?” Mire Papi így válaszolt: „FŐ MÓCÁRT” Hát ilyen volt! Nem!
Most is ilyen, a Szívünkben, meg ott Fönt a Mindenszentek Karában. Néha
mosolyogva felteszi a kérdést: „Na, mit mondott a kabai asszony?” Mire az
Angyalok Kara ahelyett, hogy a „Glóriát” zengnék, vidáman rávágják: „Igyunk
egyet komámasszony!” Az Úr ilyenkor fejét csóválva megszólal: „Ejnye, ejnye,
Sándor Gida! Hányszor mondjam már, itt nem emlegetjük sem a kabai asszonyt, sem
a komámasszonyt!” Papi tisztelettudóan válaszol: „Tudom, Atyám, elnézést kérek,
de ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekeim,
akiket sajnos ott kellett hagynom a Földön épp akkor, amikor első
unokáimat vártuk! Nem tudom, emlékeznek-e még arra a sok mindenre, amit
meséltem nekik? Az Atya jóságosan megnyugtatja: „Légy nyugodt, nem lehet azt a
sok Szeretetet elfelejteni, amit adtál Nekik. Fiad épp most írja le ezeket az
emlékeket, hogy mások is olvashassák. Ha készen lesz, olvasd el és innen
Föntről súgd meg neki, hol igazítson még a történeten. Ahogy figyelem, a dunai
evezésekről még nem esett szó, és a balatoni vitorlázások sem fértek még ide,
de egy másik írásban megemlékezik ezekről is, nyugodjál meg tehát Sándor Gida!
És meséljél továbbra is kedves történeteket a Mindenszentek Karában!
Ezért szeretünk!”
v v v
Írta: Gönczy Zoltán
A Rákócziánum, vagy hivatalosan az Érseki Katolikus
Főgimnázium mindig bővelkedett legendásan híres tanárokban. Schwarz Eggenhoffer
Artúr is közéjük tartozott, igaz nevét akkoriban ismerte meg az ország, amikor
már nem tanított, hanem az Egyházat irányította Főegyházmegyei Apostoli
Kormányzóként. Róla is szól ez a kis történet:
Az esztergomi
Kolos Kórház igazgatói lakásán mindig vidám élet folyt, annak ellenére, hogy a
Kórház alapító igazgatóját, Gönczy Bélát és feleségét Ilonka nénit Isten nem
áldotta meg gyerekekkel. Mégis nyaranta sokszor vidám gyerekzsivaj töltötte meg
a házat a Kolos Kórház tőszomszédságában. Ez olyankor történt, ha Béla Bácsi
Gyula testvére családostul meglátogatta az esztergomi házat. Gyula és felesége,
Margit mindig gyerekestül állítottak be a jó testvérhez. A gyerekek eleinte
ketten voltak, Miklós, és Mártus. Ez a helyzet (egy fiú, egy lány) azután sem
változott, miután Mártuskát a félelmetes spanyoljárvány elvitte, és az Angyalok
közül nézett le kedves Szüleire, meg arra a kislányra, akivel Isten
megajándékozta idős Szüleit, aki Babus néven lett újabb szemefénye Szüleinek.
Aranyszőke fürtjeiről az egész családban csodákat meséltek. Egy alkalommal nagy
nyüzsgés volt megint Béla Bácsiéknál. Megjöttek Gyuláék, persze ennek hírére
összejött a Társaság, Béla Bácsi keresztfia, Eggenhofer Béla családja, és a jó
ismerősök. Babus csipkés ruhácskájában hamar a társaság közepébe került. A nénik,
Bácsik nem győzték simogatni, és dicsérni szép szőke haját. Egyszer megjött
Túry (Artúr), Eggenhoferék nevelt fia is, aki a kedves testvér látogatásának
hírére kijött a Szemináriumból, hogy látogatásával megtisztelje Béla Bácsi
házát, ahol egyébként is szinte napi vendég volt. Babus észrevette, hogy az
újonnan érkezett fekete ruhás Bácsi még csak észre sem veszi az Ő csodás
loknijait, addig forgolódott a sok vendég között, míg csak Túry elé nem
penderült, ránézett jelentőségteljesen, majd mikor a figyelmét magára
irányította, maga simította meg szép loknijait, és az éppen beállott csöndben
jól hallhatóan ezt mondta: „Haja!!” A hatás nem maradt el, a kitörő nevetés
után Anyukája szelíden kézen fogta és magához vonta mondván, Babus, ezt nem
illik! A történet vége jó pár év múltán következett. Nyaranta minden
augusztusban, Ilona Nap táján „megszálltuk” Ilonka nénit, aki már özvegyen élt
az egykori igazgatói lakásban. Gyerektelen lévén mindig nagy örömmel fogadott,
hisz gyengülő látással terhelt magányába egy kis életet vittünk, mi négy
gyerek, meg a Szüleink, Papi, Mami. Mami egy alkalommal indítványozta, hogy
látogassunk el a Prímási Palotába. Kérdő tekintetünkre elmagyarázta, hogy
miután Mindszenty Hercegprímás börtönbe került, az Egyház irányítására Apostoli
Kormányzót neveztek ki, Schwarz Eggenhofer Artúrt, vagyis Túry Bácsit. Túry
Bácsi igen kedvesen fogadott. Miközben leültetett bennünket fogadószobájában,
megjegyezte, milyen jó dolog, hogy ilyen vészterhes időkben vannak még ilyen
szép keresztény családok, mint mi, és körbejártatta szemét rajtunk. Papitól
megérdeklődte, hogy a briliáns matematika érettségije után milyen pályát
választott? Papi megnyugtatta volt matematika tanárát, hogy természetesen a
mérnöki pályára lépett, és most gépészmérnök a MÁV-nál. Ez után Inka szőke
loknijain állapodott meg, szelíden megsimogatta, megdicsérte, hogy milyen szép
szőke haja van, ugye volt kitől örökölnie, és kérdőleg Mamira nézett – ugye
Babus? És hozzátette, csak nem őt kereszteltem annak idején a háború után? Mami
és Papi elnevették magukat, és helyeseltek, ugyanis tényleg Túry Bácsi
keresztelte Inkát a lakásunkon, a Rózsadombon, amihez külön felutazott
Esztergomból Budára, ami nem volt éppen kis feladat, szólt Papi, mivel az Északi
vasúti híd a Háborúban elpusztult. Így az esztergomi vonat nem közlekedett a
Nyugati pályaudvarig, csak Óbuda vasútállomásig, ahonnan csak ritkán járt
autóbusz, amivel el lehetett jutni a Rózsadomb közelébe! Mi meg nem tudtuk, mi
van mindezen nevetni való, csak hazafelé menet mesélték el nekünk, hogy is volt
annak idején Béla Bácsi házában az a bizonyos ártatlan kis kacérkodás!
Salgótarján,
2006. November 11.
v v v
Írta: Gönczy Zoltán
A Rákócziánum neve Érseki Katolikus Főgimnázium volt,
ha valaki pontatlanul csak Gimnáziumot mondott, azt azonnal kijavította az
egyik, precizitásáról híres paptanár. Közéjük tartozott a matematika tanár
Schwarz Eggenhoffer Artúr, aki miután az államosítást követően nem volt szükség
többé a paptanárokra, visszavonult Esztergomba és a Főegyházmegyében különböző
tisztségeket töltött be. A róla szóló kis történet itt következik:
Felfordult a Világ, mert felfordították. A legfőbb
Pásztornak lehetetlenné tették, hogy őrizze a nyáját, gondoskodjon Róluk, sőt
éppen Őt őrizték, hol börtönben, hol házi őrizetben! Mindszenty József
Hercegprímásról van szó. Ezért a megárvult nyáj élére Főegyházmegyei Apostoli
kormányzót neveztek ki, az Egyház adminisztratív irányítása érdekében. Az
Apostoli Kormányzót Schwarz Eggenhofer Artúr személyében találták meg, akit
árva gyerekként Eggenhofer Béla, Dr. Gönczy Béla a Kolos Kórház alapító
igazgatójának Keresztfia nevelt, ami által felvette az Eggenhofer nevet. A
Szemináriumban nevelkedő Artúr, ezáltal szinte családtagként napi vendég volt
Gönczy Béla házában. Apostoli Kormányzóként igen gyakran kellett megjelennie
egyházi eseményeken, (templomszentelések, bérmálások, stb.) Egy alkalommal
Balassagyarmaton, a Fő utcai Főplébánia Templomba volt hivatalos bérmáláson. A templomban
már mindenki együtt volt, az Apostoli Kormányzó Úr késve érkezett, a komp
menetrendjét akkoriban sem volt könnyű kiszámítani! Így a házigazda plébános
nem tudta előre tisztázni, hogy az üdvözlésnél mit illik titulusként mondania.
A plébános már az üdvözléseknél tartott, mikor a magas rangú vendég
elmaradhatatlan kampósbotjára támaszkodva besietett a Szentélybe, és elfoglalta
helyét. A plébános épp az Ő üdvözlésébe kezdett valahogy így: „és szeretettel
üdvözlöm Schwarz Eggenhofer Artúr Kormányzó Atyát”. Ahogy kimondta, már érezte
a plébános, hogy nemigen sikerült az üdvözlés. Jól sejtette, mert a vendég
kissé indulatosan botja végével nagyot toppantott a szőnyeggel borított
dobogóra, ahol a vendégek székei álltak, majd a döngésre beállott csöndben így
szólt nem kevésbé indulatosan: „Apostoli!” Nem szeretném ugyanis, ha
összetévesztenének egy bizonyos vitéz Nagybányai Kormányzóval!”
Salgótarján, 2007. június 14.
v v v
Rákóczista gondolatok
Írta: Gönczy Zoltán
A Rákóczi gimnáziumba történt beiratkozásomkor
merőben új dolgot tudtam meg a gimnázium történetéről. Előzőleg annyit tudtam, hogy a II.
világháború előtt egyházi iskola volt. Neve: „Budapesti Érseki Katolikus
Főgimnázium” volt, mivel az Esztergomi Érsek fennhatósága alatt állt. Édesapám
is ide járt, így természetes volt, hogy az időközben államosított és II.
Rákóczi Ferenc Általános Gimnázium néven működő gimnáziumba iratkoztam be az
Áldás utcai általános iskola elvégzése után, mely szintén Apám egykori iskolája
volt. Ekkor tudtam meg, hogy a patinás „Rákóczi” egyik jogelődje az éppen 300
éves Mátyás király gimnázium volt, melyről csak annyit tudtunk, hogy a budai
Várban működött. Sokáig kutattam, hogy nyomára bukkanjak ennek a régi
iskolának. A Várat eléggé ismertem, mivel az ostrom alatt a Várbarlang egyik
Úri utcai részében húzódtunk meg, mint óvóhelyen, ezért az ostrom után
rendszeres vasárnapi sétáink mindig a Várba vezettek. Más szálak is a Várhoz
kötöttek. Édesanyám kislány korában a Batthyány utcában lakott, elemi iskolája
a Bécsi kapu téri Evangélikus iskola volt. Sajnos, ez az iskola az ostromban
nyomtalanul eltűnt. Ahogy szintén eltűnt az egykori Szilágyi Erzsébet
leánygimnázium is, melynek Mami korán elhunyt Mártus nővére volt a tanulója. A
hajdani „Szilágyit” egy emléktábla jelzi ma a Hilton falán. A Mátyás király
gimnáziumot azért nem fedeztem fel sokáig, mert számomra a Vár a várfalak által
körülkerített történelmi Várnegyedet jelentette. Már lemondtam arról, hogy
valaha megtudjam a régi gimnázium rejtélyét, amikor egy rádióriport felfedte a
rejtélyt. Egy külföldön élő színész, Rónai András beszélt életéről. Tőle tudtam
meg, hogy a Mátyás király gimnázium, melynek tanulója volt, a Várhegy oldalában
lévő Ilona, ma Szabó Ilonka utcában volt, ahol sokáig működött a Ferencz József
hadapród-iskola is. Megjegyzem, az ostrom előtt mi is az Ilona utcában laktunk,
a hadapród-iskolával csaknem szemben. A Ferencz József Intézet hatalmas
tömbszerű épületében működött a Mátyás király gimnázium. Rónai elbeszélése igen
érdekes volt, ő ugyanis arról is híres, hogy ő alakította „Ficsúrt” az
emlékezetes, „Valahol Európában” c. filmben. Egy igen jellemző esetet is
elbeszélt gimnáziumi élményeiből: Egy alkalommal egy tanáruk azt kérdezte, hogy
ki tudná akár csak elkezdeni a „Nemzeti dal”-t. Többen próbálkoztak így:
„Hazádnak rendületlenül”... A tanár leültette, a másik így próbálkozott: „Bús
düledékeiden”... Ez sem volt jó. A következő így: „Isten, áldd meg a magyart!” Természetesen
ez sem volt jó. A sok sikertelen próbálkozás után a későbbi színész így kezdte:
„Talpra magyar!” A tanár erre: jellemző! Éppen a Röhmer tudja! Büszke vagyok
egykori iskolatársamra. Szinte magam előtt látom, amint mély meggyőződésből
kivágja a sok elképedt magyarkodó diák előtt, hogy „talpra magyar”! Mert a
látszat sokszor csal. Ilyenkor jut eszembe, hogy egyik szépapámat Rehrenbeck
Szilveszternek, később Feszty Szilveszternek hívták, apai nagyszüleim neve
pedig Schneider (Sándor) Imre és Fleischmann Irén voltak. Ide kívánkozik néhány
név magyar hazafiak népes táborából is, természetesen nem teljes körűen, csupán
„jellemző” példának: „Petrovics” (Petőfi Sándor), Damjanich János, Leiningen
Westerburg Károly, Lahner György, Mansfeld Péter, Sinkovits Imre, Dugovits
Titusz és még sokan, akik ebben az áldott Kárpát-medencében szívük mélyéről ezt
vallották: „áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned – halnod kell!” Tehát
fogadjuk meg a kis Röhmer tanácsát: „Talpra magyar, hí a Haza!”
v v v
Horváth Béla Tanár
Úr rövid történetei
Magyarázat a vörös orra
Tudjátok, gyerekek, az első világháborúban az
oroszokkal vívott harc során egyszer nagy viharba keveredtünk. A nagy havazás
miatt nem tudtunk tovább haladni. Egész éjszaka esett, a hó, majdnem betemetett
minket, csak az orrunk maradt szabadon. Az éjszakát kénytelenek voltunk a
csillagos ég alatt tölteni. A nagy hideg sajnos megtette hatását. Az orrunk
reggelre majdnem lefagyott, ennek nyomai a mai napig látszanak.
Latin tudás
Tudjátok, gyerekek, az a nagy megtiszteltetés ért,
hogy én ministrálhattam az Euchariszikus Kongresszus idején Pacelli Jenő, a
későbbi XII. Pius Pápa Miséjén. A Mise alatt egyszer hátra fordul a bíboros, és
így szól hozzám: Béla fiam, gratulálok, hiszen te jobban beszélsz latinul, mint
én!
Fénykép
Magyar órán meséli a Tanár Úr, hogy ő annak idején
milyen irodalmi körökben mozgott. Elővesz egy fényképet, melyen József Attila
mellett látszik Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és még sokan
mások. Állításának igazolására körbeadja a fotót az osztályban. Egy
okvetetlenkedő hang megszólal: De hiszen ezen a képen a Tanár Úr nem is
látszik! Mire a Tanár Úr: „Szamár vagy, fiam, a képet valakinek csinálnia is
köllött!”
A Rákóczi
Gimnázium diákjai közt „Pocos” néven elhíresült, magyart, latint, és kémiát is
tanító Tanár úr kis történeteit összegyűjtötte Engelmeyer Ákos közlései nyomán
Kerecsényi
László
Névnap
Számos történet mellett ez is ide kívánkozik. Béla névnapkor
az osztály egy előre kiválasztott diákja az osztály által „összedobott” pénzből
vett üveg borral köszöntötte meg Pocost. A kémia előadóban kiment a borral a
katedrához, és át akarta adni kis köszöntés keretében.
Pocos így reagált: „Köszönöm, fiam, de nem fogadhatom
el. Vidd be fiam a szertárba!”
Ez még máig is szállóige itthon, családi körben, ha
valaki ajándékot hoz.
Jablonkay
Gábor
v v v
Ez az írás a Tanáraink, iskoláink, emlékeink
oldalról vagy innen közvetlenül megnyitva olvasható.
v v v