Volt egyszer egy gimnázium

Írta: Gönczy Zoltán

Az ember, ha kis unokája kérleli, hogy meséljen, gyakran kezdi így a mesét, persze itt nem valami iskolatörténeti előadás következik. Nem is arra vágyik ez a kis lurkó. Őt nem érdekli, hogy valamikor, amikor éppen lekerült a Félhold a Budai Vár tornyairól, Széchenyi György érsek egy iskolát alapított a Várban, amiből kalandos átalakulások végén végül is a Rákóczi Gimnázium lett, hanem inkább arra vágyik az a kis lurkó, hogy érdekes kis történeteket halljon a nagypapa egykori gimnáziumáról, amikből végül kialakul egy kép a kis fejecskéjében, amit úgy hívunk: Rákóczi gimnázium. Természetesen, ha tudni akarjuk, hogyan, milyen úton jött létre a Rákóczi gimnázium, olvassuk el a Rákóczi gimnázium történetét, de közben olvassuk el azt a pár történetet, ami által azt is megtudjuk, milyen is volt az élet ebben a nagyhírű iskolában:

Kirándulásunk Pocossal

Csillagok árnyékában

Érettségi vizsga

Papi a nagyapó

Ártatlan kacérság

Kormányzó

Jellemző

Horváth Béla tanár úr rövid történetei

A Rákóczi gimnázium története

v v v

Kirándulásunk Pocossal

Írta: Gönczy Zoltán

Szép emlékeink élnek Pocosról. Ő volt első osztályfőnökünk a Rákóczi Gimnáziumban. Magyart, latint és kémiát tanított, más osztályokban fizikát is! Tisztességes neve Dr. Horváth Béla volt. Gúnynevét az előttünk járó felsőbb évesektől vettük át, melyet eléggé testes, elhanyagolt külseje után ragasztottak rá azok a „délceg” fiatalemberek”, akiknek eszükbe sem jutott, hogy az idő mindenki felett eljár, és nem kímél senkit! Rangot, tudást műveltséget mind belekényszerít egy potrohos, komikus testbe, ami csak arra jó, hogy a kíméletlen diák a háta mögött kinevesse, gúnyolja. Ezért hát az egykor jobb napokat látott, művelt tanárból a gúny, nevetség tárgya lett.  Egyedül, elhagyatva élt kis Mátrai utcai lakásában, de minden nap „böcsületesen” elvonszolta magát a gimnáziumba, hogy leadja óráit, amire még annyi év után is úgy készült fel óravázlatokkal, szemléltető eszközökkel, mint hajdan még kezdő tanár korában.  Ez a lelkiismeretes felkészülés hozta néha komikus helyzetbe, amiből végtelen jó humorával, kedves anekdotázó történeteivel került ki, többnyire „győztesen.” Szeretett meghökkenteni. Azt hiszem, még ma sem tudjuk biztosan, mi volt az igazság abban, pedig ezt számtalanszor elmondta, hogy egyszer az angol királynőt tanította biciklizni. Mi mindenesetre hálás nevetéssel elhittük, addig sem kellett felelni! Amikor rátért az órán az új anyagra, jelentőségteljesen elővette füzetét az óravázlatokkal, és szó nélkül kezdte felírni a táblára az óravázlatot. Minden alkalommal akadt egy „éles elméjű” osztálytársunk, aki megkérdezte: „ezt most írjuk?” Pocos csak ezt várta, mert nyugodtan, lassan megfordult, amúgy sem volt rá jellemző, hogy gyors mozgású lett volna, szóval lassan szembe fordult velünk, jelentőségteljesen ránézett az órájára, és a kérdező szeme közé nézve a következőt mondta: „Nem, fiam, most érkezik éppen a váci gyors, azon jön a váci püspök két lánya, ők majd leírják neked!” Már annyiszor hallottunk a két „íródeák” leányzóról, hogy amikor egyszer Pocos kirándulni vitt bennünket Vácra, az utcákon sétálva Andris barátommal, önkéntelenül is azt figyeltem, nem látom - e meg őket véletlenül. Nemrég kaptam a Nagymamámtól fényképezőgépet, így természetesen fényképeztem a sok látnivalót, csak az zavart, hogy a sok patinás épület elé olyan tárgyakat, emlékműveket állítottak, hogy zavarták a fényképezést. Amikor a klasszicista Székesegyház, vagy, ahogy a váciak mondják: a „Nagytemplom” elé állítottam Andris barátomat, sehogy sem tudtam a kívánt képet a keresőmbe hozni, hogy ne „lógott” volna bele a tér közepére állított „szovjet” emlékmű stílusidegen oszlopa. A következő helyszínen, nem messze az előzőtől egy igen szép barokk Szentháromság szobrot fedeztem fel. A fényviszonyok is jók voltak, Andrist mellé állítva boldogan lekattintottam a látványt. Megelégedetten indultunk tovább, újabb barokk látnivalókat keresve. Alig tettünk pár lépést, nagy robajjal egy oldalkocsis rendőrmotoros állt meg mellettünk. Az egyik rendőr köszönés helyett durván rám kiáltott, hogy adjam át azonnal a fényképezőgépet! Ijedt kérdésemre közölte, hogy tiltott módon lefényképeztem a rendőrség épületét. Diákos szemtelenséggel visszakérdeztem, hogy mégis hol van az a tiltott rendőrség? Hátra mutatott a Szentháromság szobor felé, ami mögött egy barokkos jellegű épületen tényleg ott lógott a jellegzetes, kék színű kivilágítható tábla „Rendőrség” felirattal. Erre tényleg nem figyeltem fel, így közöltem a rendőrrel, hogy én nem a rendőrséget, hanem a Szentháromság szobrot fényképeztem. És különben is mi keresni valója van a rendőrségnek egy egyházi emlékmű közelében! Harcias fellépésemtől, no meg Andris megszeppent tekintetétől a rendőr elbizonytalanodott, elállt az elkobzástól, de kijelentette, hogy most, az egyszer elenged ugyan, de vigyázzak, mert „legközelebb” nem lesz ilyen engedékeny! Megkönnyebbülten tovább indultunk, Andrisnak halkan megjegyeztem, hogy ugyan mikor lesz az a „legközelebb”? Andris ijedten leintett, mondván, örüljünk, hogy megúsztuk, inkább menjünk gyorsabban. A régi történelmi Főtéren aztán egy szép templomot és igazi barokk épületeket fényképeztünk bőségesen. Közben állandóan azt figyeltem, nem tilos-e valamit fényképezni. A két lányt is kerestem állandóan a szememmel. Nem láttam őket, viszont számtalan biciklista nőt láttam, az egyik szakasztott az angol királynő volt! Túl gyorsan tekert, nem tudtam lefényképezni. Szemmel láthatóan Pocos igen jól megtanította biciklizni! Hazafelé nem mertem Pocosnak beszámolni fényképész kalandjaimról, csak az motoszkált a fejemben, hogy megmondjam-e neki, hogy ne a váci lányoktól féltsen máskor, hanem a váci rendőröktől. Végül nem szóltam, még a biciklista „tüneményt” sem említettem, mert csak hálás lehettem neki, mivel sejteni lehetett, hogy még számtalan kirándulásra visz majd bennünket okulásunkra, művelődésünkre. Volt benne valami atyai. Ha reá gondolok, Apám is eszembe jut, mert mindkettőjük segítségével bebarangolhattam szinte az egész országot. Emlékezzünk Rájuk szeretettel!

Nyugodjanak Békében! Olyan kincset adtak, amit nem lehet pénzben kifejezni, örök értékeket!

Salgótarján, 2005. április 26.

v v v

Csillagok árnyékában

felejthetetlen emlékek

Írta: Gönczy Zoltán

Emlékek közt kutatok. Iskolai tablóképről mosolygós arc néz rám. Gallasy Pistáé! Szíven üt valami. A legutóbbi érettségi találkozónk szervezése közben értesültem, hogy régi címén nem található, sőt bizonytalan hírek szerint talán már nincs is köztünk szegény!

Dehogy nem! Itt él emlékeimben az a kép, ahogy az akkori sportcsillagok példája szerint ő is kitűnő sportoló szeretett volna lenni!  Ezért feltétlen kötelességemnek érzem, hogy mindazt leírjam Róla, amire még emlékszem azokból az időkből, amikor a rózsadombi Áldás utcai Általános iskolába jártunk tanulni, no meg a közeli Vérhalom térre focizni, de az is ide tartozik, amikor az általános iskola után a Rákóczi Gimnáziumba jártunk, ez időből is van mire emlékezni Gallasy Pistára!

Miután elkerültünk a Rózsadombról, nem sok időnk volt felmenni a Vérhalom térre focizni, ahol Pista Grosics Gyula példája szerint őrizte a kaput, hogy Őrá is ráragaszthattuk a „fekete párduc” nevet, mert ő is úgy úszott a levegőben, ahogy nagy példaképe.  A többiek is mind a „nagyok” Puskás, Czibor, Kocsis, Bozsik példáját követték egészen az 56-os forradalomig, ami sok minden mellett a magyar futball végét is jelentette! A mi iskolaváltásunk is véletlenül egybeesett a forradalommal, hisz éppen VIII. osztályba jártunk, amikor kitört, és a következő szeptemberben már a gimnázium felé indultunk reggelenként, a gimnázium meg nemigen adott módot a délutánonkénti focizásra. Pista másik sport után nézett, és hamarosan arról értesültünk, hogy egyre nagyobb sikereket ér el az úszósportban. A rózsadombi gyerekeknek az úszáshoz több lehetőségük volt. Válogathattunk is a sportuszodákban. A "„Csaszi"”, a Császár Fürdő volt a legközelebb, de a margitszigeti Sportuszoda sem volt elérhetetlen messzeségben. De „úszkáláshoz” ott volt még a Lukács Uszoda is. A mi Pistánk a Csaszit kedvelte inkább. Ide járt edzésekre.  Eredményeit is itt érte el az itt rendezett ifjúsági bajnokságokon. Csak egy dolog zavarta, a versenyeken: egyre másra jelentek meg más sportcsillagok, az egri úszók is, akiket előbb, utóbb képtelen volt „lepipálni”. Nagy izgalom vett hát erőt rajta, amikor megtudta, hogy III. osztályban, új osztályfőnökünk, Aranka néni éppen Egerbe visz bennünket osztálykirándulásra. Végre meglesheti az egri csillagok titkát! Aranka néni előző osztályfőnökünket, Pocost váltotta az osztályfőnöki szerepben. Amikor szeptemberben először állt ki elénk a katedrára, többekben joggal fordult meg a gondolat, hogy ezt a kis asszonykát könnyebben „leküzdjük” majd, mint azt Pocos esetében gondolni sem mertük volna! Pocos robusztus alkatával, és példás szigorával mindannyiunk fölé magasodott, Aranka néni viszont többekre csak „kitekert” nyakkal tudott felnézni, a legtöbben két fejjel is magasabbak voltunk nála! Elképzelhető, milyen volt a hangulat, amikor autóbuszunkkal elindultunk Eger felé. Aranka néni hiába pattogott, hogy mindenkitől elvárja, hogy fegyelmezetten hajtsuk végre utasításait, és nehogy megtudja, hogy engedélye nélkül meglátogattuk a híres egri borozókat, mert azt úgysem engedi meg! Ezt azért bocsátotta előre, mert már kihallgatta a fiúkat, hogy arról álmodoznak: megkóstolják a híres egri Medocot. Azt a híres vörös bort, ami egy másik híres francia bor nevét viselte, volt is belőle vita, mert a franciák ugyanúgy tiltakoztak a névhasználat miatt, mint mi a Tokaji esetében, így történetünk idejében még Medocnak hívták, de pár év múlva átkeresztelték Medinának, de azért a büszke egri boros-gazdáknál továbbra is kapható „pult alól” a Medoc. Egerben szállásunk az egykori Buttler házban lévő turistaszálláson volt, amely a Dobó tértől nem messze az Eger patak partján található. Első egri esténken Aranka néni elhatározta, hogy miután rettentő szigorral ránk parancsolta, hogy borozóba nem mehetünk, ő az én kíséretemben moziba és színházba megy, mivel a városba érve megláttuk, hogy a moziban a Háború és Békét játsszák Audry Hapburnnel, a színházban meg egy operettet adnak, aminek már Pestre is eljött a híre. Ezt nem lehetett kihagyni!  Egy kis rossz előérzettel, de elmentünk a moziba és a színházba. Aranka néni még indulás előtt ráparancsolt az otthon maradt társaságra, hogy ne halljon rosszat róluk!  De beszélhetett! Alig tűntünk el a színház felé vezető út fáinak árnyékában, a fiúk is elindultak. Ugyan azon az úton, mögöttünk jöttek tisztes távolságban, ugyanis időközben megtudakolták, hogy hol található az a híres Borozó, ahol a Medocot mérik. Az pedig a Székesegyházhoz vezető lépcsősor oldalában, alig kőhajításnyira a színháztól volt! Aranka néni egész úton izgatottan kérdezgette, vajon nem lesz-e baj, hogy felügyelet nélkül hagyta a fiúkat?

Én igyekeztem megnyugtatni, mert attól féltem, képes, és visszafordul, akkor meg fuccs a mozinak, meg a színháznak. A moziban alig tudtam a filmre figyelni, mert Aranka nénit váltig izgatta, hogy mit művelhetnek a fiúk! A film végén átmentünk a színházba. A darab címére már nem emlékszem, valami csacskaság volt, csak arra a csacska nótára emlékszem, ami valahogy így szólt: „a házasság a kocsi, a szerelem a ló”. Ezen a színvonalon folyt az előadás, amiből szintén nem sokat figyelhettem meg, mert Aranka néni állandóan fészkelődött, és bármely pillanatban otthagyta volna az előadást, mert rosszat sejtett! Ahogy nagy sokára vége lett az előadásnak, „vágtattunk” hazafelé, már ahogy Aranka néni apró, rövid lábaival vágtatni tudott. Végre hazaértünk. Az ajtóban egy rendőr várt bennünket, egészen pontosan Aranka nénit, aki „halálra váltan” hallgatta a rendőr rémmeséjét. A történetet utólag rekonstruálva így lehet összefoglalni: a fiúk természetesen megtalálták a borozót a Medoccal, és mivel senkinek sem volt ebben gyakorlata, ugyancsak „felöntöttek” a garatra. Amikor már a kocsmáros is megelégelte, és kitessékelte őket, elindultak haza. Természetesen kissé eltévedtek, és a Dobó téren Pista meglátott egy szökőkút medencét. Ahogy volt, öltönyben felállt a medence szélére, ahogy a rajtkőre szokott, és kijelentette, hogy most itt az alkalom, hogy megmutassa az egri úszóknak, mit tud, belevetette magát a vízbe, és átevickélt az alig pár méter széles medence túlsó partjára. A többi fiú – szolidaritásból és a Medoctól vezérelve – szintén követte Pista példáját. Ekkor csapott le rájuk a rend szigorú őre. Kitudakolva, hogy hol a szállásuk, odakísérte a társaságot, gondolván, hogy majd ott átadja őket a csoport vezető tanárának. Mivel tanár nem volt ott, megvárta, míg hazaér, és akkor átadta a csurom vizes társaságot Aranka néninek, aki azonnal rimánkodni kezdett a rendőrnek, hogy csak most ne kísérje be a randalírozókat a rendőrségre, mert az kész tüdőgyulladás lenne. Majd ő átöltözteti őket, megszárítja ruhájukat, és alaposan megszidja őket. A rendőrnek megesett a szíve, na, nem a fiúkon, hanem Aranka nénin, de távozóban kijelentette, hogy figyelni fog, és amíg a városban tartózkodunk, nem szeretné, ha még egyszer szeme elé kerülnénk!  Mindent megígértünk, Aranka néni meg egész éjszaka a fiúk ruháit szárogatta. Még vasalót is kerített,hogy valahogy rendbe szedje a ruhákat, de azért otthon az Anyukák ugyancsak ingathatták a fejüket, hogy ugyan hol járhattak ezek a gyerekek? Arra bizonyára nem is gondolhattak, hogy ruhástul fürödtek egy szökőkút medencéjében, Eger csillagfényes éjszakájában! Nemrég jártam Egerben, Medoc még mindig akad az egri pincék mélyén, a szökőkút viszont már nincs meg a Dobó téren. A Székesegyház tövében lévő pinceborozót is bezárták azóta.

Hát a Pista hol lehet? Minden bizonnyal egy olyan „usziban”, ahol öregfiúk állnak a rajtkőre, hogy úszóversenyeken mérjék össze magukat. De ez az uszoda semmiképpen nem a Csaszi, mert a Csaszi sajnos már nincs meg, a Komjádi van a helyén!

Salgótarján, 2007. Április 19.

v v v

Érettségi vizsga

Írta: Gönczy Zoltán

Az elmúlt tavaszon történt érettségi botrány kapcsán jutottak eszembe a mi érettségi vizsgánk körül történtek. A Rákóczi Gimnáziumban készültünk az érettségire. Néhányan, mind a Rózsadombon lakó fiúk, összedugtuk a fejünket, hogy miképp készüljünk fel erre a „félelmetes” hírű eseményre. Valamilyen különös ötlettől vezérelve eleve elvetettük azt az ötletet, hogy a pedellus megvesztegetése, az igazgatói iroda feltörése, vagy más romantikus, de mindenképpen törvénytelen módon jussunk hozzá még vizsga előtt a tételekhez, ahogy ezt a fent említett botrány résztvevői tették, hanem az a „forradalmi” gondolat vett rajtunk erőt, hogy a vizsgára tanulással készüljünk fel! Erre a célra a kis csapat egyik tagja, Laci ajánlotta fel segítségét, hogy náluk, a nagy ebédlő asztal körül jöjjünk időnként össze a közös tanulás érdekében. Laci épp szemben lakott az Ady Endre utcai Gimnáziummal, mely az Ady Endre és Zivatar utcák sarkán azelőtt Orsolyita zárda és Gimnázium volt. Laciék lakása az Ady Endre utcában központi helyen volt a többiek lakásához képest, magam az Eszter utcában, Kovássy Feri a Barsi utcában, Hunyady Laci a Berkenye utcában, Török Andris a Bolyai utcában, Straub Mari az alsó Törökvész úton lakott. Őt nemcsak Kossuth-díjas, akadémikus édesapja (Straub F. Brúnó) tekintélye okán választottuk a csapat vezetőjének, hanem főleg azért, mert maga is – akkori szóhasználattal élve – igazi „észkombájn” hírében állt, mellesleg az Ady Gimnáziumba is járt. Straub Mari választása már az első alkalommal jónak bizonyult, igazi vezetőként már az első alkalommal azt javasolta, osszuk fel egymás közt a tételeket, mindenki kidolgozza a magáét, és összejöveteleinken előadja, amit a többiek vagy lejegyzetelnek, vagy lemásolnak. Szépen haladtunk. Mari minden előadást kritikailag is értékelt. Egy alkalommal, alig egy héttel az érettségi előtt amikor Mari elnöklete alatt épp együtt voltunk, csengettek. Mivel talán én ültem legközelebb, lementem a kapuhoz. A kapuban a közelben lakó, szintén Adysta Eszter állt, kérdezve, hogy mivel hallott a mi tanulókörünkről, nem vagyunk-e épp együtt, mert szeretne közénk jönni valamit kérdezni. Esztert jól ismertem, sőt épp Laci anyukájától hallottam egyszer egy mosolyogtató, kedves történetet, miszerint egyszer Laci még óvodás korában sírva jött haza az éppen szemben lévő óvodából. Piri néni aztán nagy nehezen kiszedte sűrűn hüppögő fiából, hogy azért sír, mert Eszter nem akar férjhez jönni hozzá! Hirtelen ez az eset jutott eszembe, amikor Esztert megláttam a kapuban. Tán meggondolta magát, ezt jön Lacival közölni, hát beengedtem. Felmentünk az emeletre, ajtót nyitottam neki. Mikor meglátta a Mari által vezetett csapatot, elemi erővel tört ki belőle a kérdés: „Gyerekek! Mi az a logaritmus?” – kérdezte az érettségi előtt egy héttel! Mari kissé kétségbeesett módon összecsapta kezét, valami ilyet mondott: „Eszter! Te ezt nem tudod?” Ezek után talán belőlem nézte ki, hogy célratörően gyorsan el tudom magyarázni, beküldött kettőnket a szomszéd szobába, hogy próbáljam meg elmagyarázni. Emlékszem, azt kérdeztem Esztertől, hogy tudja-e, mi az a kitevő. Szerencsére tudta, így sikerült a logaritmus rejtelmeit is feltárni. Eszter, akit korábban is ismertem, legendás szépsége mellett kimondottan okos lány hírében állt, ezért nem értettem, hogy azt a nagy titkot, amit nekünk Tettamanti Béla tanár úr egy egyszerű tőmondattal árult el, többször is megismételve, miszerint a „logaritmus az kitevő,” szóval ezt a nagy titkot az Adys tanerő miért titkolta el Eszter elől négy éven át. Ugyanis, amikor elárultam Eszternek a Tettamanti tanár úrtól tanult nagy titkot, Eszter arca felragyogott, és azonnal megvilágosodott előtte a nagy logaritmus rejtély. Az érettségi után néhány nappal találkoztam Eszterrel az utcán, már messziről kérdés nélkül is megtudtam, hogy minden rendben ment, mert boldog mosollyal ugrándozva integetett, amiből nyilvánvaló volt, hogy érdemes volt alig egy héttel az érettségi előtt tisztáznia a logaritmus körüli bonyodalmakat. Talán mondanom sem kell, a mi csapatunk is jól vette az akadályt, jobban, mintha törvénytelen eszközökkel próbálkoztunk volna. Ezt az esetet talán jó lett volna az idei érettségizőknek is megismerni, akkor nem jegyezné fel a történelem a 2005. évet az érettségi botrányok évének. Még egy jó poén hiányzik a történet végére. Sajnos elköltöztem arról a környékről, így nem tudtam Laci barátom életútját nyomon követni, de nem lennék meglepődve, ha egy érettségi találkozóra Laci Eszterrel, mint a feleségével jönne közénk Azóta megtudtam, nem jól gondoltam, Laci más feleséget választott, Eszter is máshoz ment férjhez! De egy poén az nem poén! Nem árultam el Eszter családi nevét, most rejtvényben próbálom elárulni. Eszter bátyja, az egykori Rákóczista Ákos volt az, aki a gdanszki forró napok idején lengyel barátaihoz sietett, és 1956. budapesti tanújaként bíztatta lengyel barátait, hogy bátran szálljanak szembe a megszállókkal, mert ő élő tanúja annak, hogy milyen az, amikor egy közép-európai megszállt ország népe felemeli a fejét, és szembe néz az orosz medvével. Nem csoda, ha később, arról hallhattunk, hogy Eszter Bátyja, Ákos lett az Antall kormány varsói nagykövete. Aki jártas a külügy berkeiben, most ebből kitalálhatja, mi is volt a mi Eszterünk családi neve? Jó rejtvényfejtést kívánok!

Salgótarján, 2005. július 17.

v v v

Papi a Nagyapó

Írta: Gönczy Zoltán

Papiról kellene írnom. Sajnos naplót sohasem vezettem, ezért az emlékeimbe vésődött képekből igyekszem összeállítani egy képet addig, amíg él bennem az emlékezet! Ki tudja, csak Isten tudhatja, meddig tehetem, addig igyekszem papírra vetni, mert nem szeretném, ha velem együtt elveszne mind az a szép emlék, amit úgy hívunk: „PAPI”!

Gyermekéveimre gondolva az az érzésem, ha Édesapámra, Papira gondolok, az Érseki Katolikus Főgimnázium (Rákócziánum) egykori diákjára, hogy Ő számunkra megteremtette azt a mesebeli légkört, amit régmúlt időkben a jóságos „nagyapó” jelentette esti mesemondásos kemencepadkás időkben.

Persze nem egy hajlott hátú, botra támaszkodó Bácsira gondolok, hanem egy dunai evezések, balatoni vitorlázások, tenisz csaták, síelések által kisportolt fiatalos emberre, akiből áradt a jóság, és a bölcsesség. A háború utáni elnyomorodott világban nekünk nem jutott Nagyapó. Papi édesapja, a „pesti” Nagypapa alig pár hónappal az ostrom befejezése után már elköltözött az Örök nyugalomba, csak halványan emlékszem egy fényképre, melyen az ölében ülök az Eszter utcai veranda asztalánál. A másik, a „gödi” Nagypapa sajnos szintén korán elment, de még előbb a Gönczy név fennmaradása érdekében „adoptálta,” nevére vette Papit, engem, és két húgomat, Inkát és Katit. Emlékezetesek voltak alsógödi nyaraink, amíg az államosítás el nem vette tőlünk nagyszüleink házát, oly sikeresen, hogy Mami már élete végéig soha sem léphette át a szülői háza küszöbét!  Gödi Nagypapa egy ebéd utáni szunyókálás közben csendben elszenderedett Örökre, csak halvány emlékeim élnek, ahogy az alsógödi kertben ápolja gyümölcsfáit, a szőlőlúgast és a veteményest. Nagyszerű kertész voltára többek között az emlékeztetett, hogy volt a kertben egy olyan körtefa, melyen kétféle körte termett! Egy rendkívül ízletes fajta ágát oltotta be egy másik fára. Emlékszem, mennyire sajnáltam, hogy már nem tudtam megkérdezni Tőle, hogyan csinálta! Ez volt hát a helyzet, amikor az Eszter utcai lakásban cseperedtünk az ostrom utáni években. Se kemence, sem Nagyapó! Esténként az ágyból kérleltük Papit, hogy jöjjön mesélni. Ő készségesen, fáradhatatlanul mesélt. Maga találta ki folytatásos meséjét, melyben „összegyúrt” a Robinsonból, és Benedek Elek Apó meséiből, no meg diákéveinek Rákócziánumos hangulataiból egy „kisembert”. A kisember kalandjait, ezermester voltát hallgattuk esténként. Magunk is belekapcsolódtunk és szőttük a mese fonalát. Így tudtuk meg egyszer, hogy Inka „kedvenc gyümölcse” a savanyú tojásleves! Papi minden este tőlünk kérdezte meg, hogy hol hagytuk abba előző este. Most visszagondolva rájöttem, Papi a kisemberben saját magát, családépítési álmait is beleszőtte a mesébe. De nemcsak elalvás előtt, az ágyunk mellett mesélt, a kemencepadkát a vacsorai asztal is helyettesítette. Este, a vacsoránál mindig együtt volt a család a nagy kihúzható ebédlő asztal körül. Papi ilyenkor apró történetekkel, többnyire humoros esetekkel teremtette meg a családi együttlét meleg hangulatát. Egyszer gyertyatartóban égő gyertyát tett az asztalra, amikor a ferde szájú család esetét mesélte és bemutatta, hogyan nem tudta elfújni a gyertyát a ferde szájú család. Persze, mi gyerekek nyomban kipróbáltuk a ferde szájú figurákat. Itt, az asztalnál került szóba az ostrom alatti súlyos fejsérülésének esete is, amikor élete kockáztatásával vízért ment a családja ellátását biztosítani. Vasárnaponként a Várban a helyszíneken idézte föl az egykor átélt eseményeket. De kétségtelenül a színházi történetek voltak talán a legemlékezetesebbek. Szerette az operát, különösen Wagnerért rajongott. A Lohengrin egyik előadásáról mesélte, hogy az egyik jelenet végén egy hattyúk vontatta kocsin kell a címszereplőnek elhagynia a színpadot. A kissé kapatos énekes azonban addig tántorgott a színpadon, amíg lekéste a hattyúkocsit, amit a színpadmunkások véletlenül előbb húztak ki a színpadról, mielőtt Lohengrin abba beszállhatott volna. Lohengrin a színpad közepén, mint egy árva villamos megállóban tanácstalanul felkiáltott: „Mikor érkezik a következő hattyú?” A függöny érkezett! Fiatal korában még divat volt a népszínmű. Ezekben mindenféle csacskaságokat is előadtak. Nekünk, gyerekeknek épp ezek a csacskaságok tetszettek nagyon! Pl. egy jelenetben egy hölgy kezét nyújtva így mutatkozik be: „Vanda vagyok!” Mire így súgnak össze a háta mögött: „és milyen öveg!” Az is emlékezetes volt, ahogy a kisvárosi primadonnát, Klárát ünneplik a rajongói, akik azon tanakodnak, milyen hangzatos becenévvel illessék. Valaki azt javasolja: legyen „Klazsa” Természetesen letorkolják, mire így védekezik: „miért, ha Sára lehet Zsazsa, mért ne lehetne Klára Klazsa?”

Debrecen felé a vonat megáll Kabán. Papi itt mondta el a kabai asszony esetét, szintén egy népszínműből: Mulatós társaságban a házigazda poharát emelve megkérdi: „hát mit mondott a kabai asszony?” Mire a vendégek mind kórusban: „igyunk egyet komámasszony!” Ez aztán elterjedt a pesti mulatós társasági életben.

Kedves emlékem, hogy volt egy füttyjele. Szolmizálva valahogy így: „szo, szo, mi, szo, szo, mi” Délutánonként, ha hazafelé jött a hivatalból, hallótávolságból leadta, ahogy jött felfelé az Eszter utcán. Mi, négy gyerek, már figyeltük, és a lépcsőházon át rohantunk eléje. Igyekeztünk, hogy még az utcán érjük. Nagy boldogan csimpaszkodtunk a nyakába. Egy kis tettetéssel „korholt” bennünket, hogy hányszor mondta már, ne rohanjunk a lépcsőkön, mert összetörjük magunkat! De látva, hogy mind épségben vagyunk, „megenyhült” és nagyon örült nekünk. Aki látta ezt a jelenetet az utcán, méltán irigykedhetett a boldog család láttán. Vonaton mesélte, de nem népszínműből, hanem a család szájhagyományából: Unokatestvére, Zoli bácsi keresztapám igen erősen raccsolt, viccelődtek is vele ezért! A bánhidai bronz turul mellett utaztak egyszer, és megkérdezték tőle, mi az ott a hegyen? Tudta jól, a bronz turulban igen sok raccsolni való akad, hát összeszorított szájjal azon törte a fejét, hogyan válaszoljon úgy, hogy ne tudják kinevetni, majd végül diadalmasan ezt válaszolta: „Vas Sas!” Vacsoránál igen gyakran mesélt gimnáziumi élményeiből is. A Rákócziánumba, az Érseki katolikus Főgimnáziumba járt papi gimnáziumba. Mellesleg később én is ide jártam a Rákóczi Gimnáziumba, csak akkor már nem papi gimnázium volt. A gimnáziumon kívül az általános iskolám is közös volt Papiéval. Az Áldás utcai iskolát ugyanis éppen abban az évben, 1912 - ben nyitották meg, amikor Papi első osztályos lett. Apukája ekkor talált rá az Eszter utcai lakásra is, mert már jó előre kiszemelték az iskolát, és hozzá kerestek egy közeli lakást. Ez akkoriban ilyen könnyen ment! Gimnáziumi éveiből őrizgetett egy kis füzetecskét „Téves hibák” címmel, amiben iskolai dolgozatokban előfordult „baklövéseket” gyűjtöttek össze. A cím egy tanáruktól származott, aki a bizonyítványokba „becsúszott” téves hibákról! beszélt egyszer. Nekünk igazán tetszett pl. az, amikor egy diák a dolgozatában kifejtette, hogy IV. Béla leányának, Margitnak „romokat” építtetett a Margit-szigetre. Vasárnaponként gyakran elsétáltunk a tőlünk nem messze eső romokhoz. Egy, a romoknál készült fényképről mosolyog rám Papi ma is a betegágyam mellett! Egy másik dolgozat arról szólt, hogy Kr. után 1000-ben Astrik Apát Szt. Istvánt „felkente” a trónra! Lessing „Hermann und Dorotheá”-jának tanulásakor az intim lugasos jelenetnél a kamaszfiúk találgatására, hogy ugyan mi történhetett a lugasban az éj leple alatt? A tanár nyomatékosan kijelentette, hogy Hermann a „legkorrektebben” viselkedett! A fiúk további „huhogására” a tanár úr még nyomatékosabban kijelentette: „Ismétlem, Hermann a legkorrektebb volt!” A budai társasági életben hasonló esetekre hamarosan elterjedt az „ismétlem Hermann” szófordulat. Bármennyire is hihetetlen, de Papi is volt gyerek, egyedüli gyerek volt. Nem volt testvére, akitől még iskola előtt elleshette volna az olvasás tudományát. Mint minden gyereket, őt is érdekelték a betűk. Apukája néha tanítgatta. Volt a könyvszekrény tetején két bronzszobrocska „W. Mozart” és „F. Liszt” feliratokkal. Papi ezeken a feliratokon próbált eligazodni. Egy idő után kissé összekeverte őket, így nagy derültséget okozott a hozzájuk látogató nénik, bácsik közt, mert az volt a „produkció,” hogy rámutatott valaki egy szoborra és kérdezte: „Gida! Ez ki?” Mire Papi így válaszolt: „FŐ MÓCÁRT” Hát ilyen volt! Nem! Most is ilyen, a Szívünkben, meg ott Fönt a Mindenszentek Karában. Néha mosolyogva felteszi a kérdést: „Na, mit mondott a kabai asszony?” Mire az Angyalok Kara ahelyett, hogy a „Glóriát” zengnék, vidáman rávágják: „Igyunk egyet komámasszony!” Az Úr ilyenkor fejét csóválva megszólal: „Ejnye, ejnye, Sándor Gida! Hányszor mondjam már, itt nem emlegetjük sem a kabai asszonyt, sem a komámasszonyt!” Papi tisztelettudóan válaszol: „Tudom, Atyám, elnézést kérek, de ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekeim,  akiket sajnos ott kellett hagynom a Földön épp akkor, amikor első unokáimat vártuk! Nem tudom, emlékeznek-e még arra a sok mindenre, amit meséltem nekik? Az Atya jóságosan megnyugtatja: „Légy nyugodt, nem lehet azt a sok Szeretetet elfelejteni, amit adtál Nekik. Fiad épp most írja le ezeket az emlékeket, hogy mások is olvashassák. Ha készen lesz, olvasd el és innen Föntről súgd meg neki, hol igazítson még a történeten. Ahogy figyelem, a dunai evezésekről még nem esett szó, és a balatoni vitorlázások sem fértek még ide, de egy másik írásban megemlékezik ezekről is, nyugodjál meg tehát Sándor Gida! És meséljél továbbra is kedves történeteket a Mindenszentek Karában!

Ezért szeretünk!”

v v v

Ártatlan kacérság

Írta: Gönczy Zoltán

A Rákócziánum, vagy hivatalosan az Érseki Katolikus Főgimnázium mindig bővelkedett legendásan híres tanárokban. Schwarz Eggenhoffer Artúr is közéjük tartozott, igaz nevét akkoriban ismerte meg az ország, amikor már nem tanított, hanem az Egyházat irányította Főegyházmegyei Apostoli Kormányzóként. Róla is szól ez a kis történet:

Az esztergomi Kolos Kórház igazgatói lakásán mindig vidám élet folyt, annak ellenére, hogy a Kórház alapító igazgatóját, Gönczy Bélát és feleségét Ilonka nénit Isten nem áldotta meg gyerekekkel. Mégis nyaranta sokszor vidám gyerekzsivaj töltötte meg a házat a Kolos Kórház tőszomszédságában. Ez olyankor történt, ha Béla Bácsi Gyula testvére családostul meglátogatta az esztergomi házat. Gyula és felesége, Margit mindig gyerekestül állítottak be a jó testvérhez. A gyerekek eleinte ketten voltak, Miklós, és Mártus. Ez a helyzet (egy fiú, egy lány) azután sem változott, miután Mártuskát a félelmetes spanyoljárvány elvitte, és az Angyalok közül nézett le kedves Szüleire, meg arra a kislányra, akivel Isten megajándékozta idős Szüleit, aki Babus néven lett újabb szemefénye Szüleinek. Aranyszőke fürtjeiről az egész családban csodákat meséltek. Egy alkalommal nagy nyüzsgés volt megint Béla Bácsiéknál. Megjöttek Gyuláék, persze ennek hírére összejött a Társaság, Béla Bácsi keresztfia, Eggenhofer Béla családja, és a jó ismerősök. Babus csipkés ruhácskájában hamar a társaság közepébe került. A nénik, Bácsik nem győzték simogatni, és dicsérni szép szőke haját. Egyszer megjött Túry (Artúr), Eggenhoferék nevelt fia is, aki a kedves testvér látogatásának hírére kijött a Szemináriumból, hogy látogatásával megtisztelje Béla Bácsi házát, ahol egyébként is szinte napi vendég volt. Babus észrevette, hogy az újonnan érkezett fekete ruhás Bácsi még csak észre sem veszi az Ő csodás loknijait, addig forgolódott a sok vendég között, míg csak Túry elé nem penderült, ránézett jelentőségteljesen, majd mikor a figyelmét magára irányította, maga simította meg szép loknijait, és az éppen beállott csöndben jól hallhatóan ezt mondta: „Haja!!” A hatás nem maradt el, a kitörő nevetés után Anyukája szelíden kézen fogta és magához vonta mondván, Babus, ezt nem illik! A történet vége jó pár év múltán következett. Nyaranta minden augusztusban, Ilona Nap táján „megszálltuk” Ilonka nénit, aki már özvegyen élt az egykori igazgatói lakásban. Gyerektelen lévén mindig nagy örömmel fogadott, hisz gyengülő látással terhelt magányába egy kis életet vittünk, mi négy gyerek, meg a Szüleink, Papi, Mami. Mami egy alkalommal indítványozta, hogy látogassunk el a Prímási Palotába. Kérdő tekintetünkre elmagyarázta, hogy miután Mindszenty Hercegprímás börtönbe került, az Egyház irányítására Apostoli Kormányzót neveztek ki, Schwarz Eggenhofer Artúrt, vagyis Túry Bácsit. Túry Bácsi igen kedvesen fogadott. Miközben leültetett bennünket fogadószobájában, megjegyezte, milyen jó dolog, hogy ilyen vészterhes időkben vannak még ilyen szép keresztény családok, mint mi, és körbejártatta szemét rajtunk. Papitól megérdeklődte, hogy a briliáns matematika érettségije után milyen pályát választott? Papi megnyugtatta volt matematika tanárát, hogy természetesen a mérnöki pályára lépett, és most gépészmérnök a MÁV-nál. Ez után Inka szőke loknijain állapodott meg, szelíden megsimogatta, megdicsérte, hogy milyen szép szőke haja van, ugye volt kitől örökölnie, és kérdőleg Mamira nézett – ugye Babus? És hozzátette, csak nem őt kereszteltem annak idején a háború után? Mami és Papi elnevették magukat, és helyeseltek, ugyanis tényleg Túry Bácsi keresztelte Inkát a lakásunkon, a Rózsadombon, amihez külön felutazott Esztergomból Budára, ami nem volt éppen kis feladat, szólt Papi, mivel az Északi vasúti híd a Háborúban elpusztult. Így az esztergomi vonat nem közlekedett a Nyugati pályaudvarig, csak Óbuda vasútállomásig, ahonnan csak ritkán járt autóbusz, amivel el lehetett jutni a Rózsadomb közelébe! Mi meg nem tudtuk, mi van mindezen nevetni való, csak hazafelé menet mesélték el nekünk, hogy is volt annak idején Béla Bácsi házában az a bizonyos ártatlan kis kacérkodás!

Salgótarján, 2006. November 11.

v v v

Kormányzó

Írta: Gönczy Zoltán

A Rákócziánum neve Érseki Katolikus Főgimnázium volt, ha valaki pontatlanul csak Gimnáziumot mondott, azt azonnal kijavította az egyik, precizitásáról híres paptanár. Közéjük tartozott a matematika tanár Schwarz Eggenhoffer Artúr, aki miután az államosítást követően nem volt szükség többé a paptanárokra, visszavonult Esztergomba és a Főegyházmegyében különböző tisztségeket töltött be. A róla szóló kis történet itt következik:

Felfordult a Világ, mert felfordították. A legfőbb Pásztornak lehetetlenné tették, hogy őrizze a nyáját, gondoskodjon Róluk, sőt éppen Őt őrizték, hol börtönben, hol házi őrizetben! Mindszenty József Hercegprímásról van szó. Ezért a megárvult nyáj élére Főegyházmegyei Apostoli kormányzót neveztek ki, az Egyház adminisztratív irányítása érdekében. Az Apostoli Kormányzót Schwarz Eggenhofer Artúr személyében találták meg, akit árva gyerekként Eggenhofer Béla, Dr. Gönczy Béla a Kolos Kórház alapító igazgatójának Keresztfia nevelt, ami által felvette az Eggenhofer nevet. A Szemináriumban nevelkedő Artúr, ezáltal szinte családtagként napi vendég volt Gönczy Béla házában. Apostoli Kormányzóként igen gyakran kellett megjelennie egyházi eseményeken, (templomszentelések, bérmálások, stb.) Egy alkalommal Balassagyarmaton, a Fő utcai Főplébánia Templomba volt hivatalos bérmáláson. A templomban már mindenki együtt volt, az Apostoli Kormányzó Úr késve érkezett, a komp menetrendjét akkoriban sem volt könnyű kiszámítani! Így a házigazda plébános nem tudta előre tisztázni, hogy az üdvözlésnél mit illik titulusként mondania. A plébános már az üdvözléseknél tartott, mikor a magas rangú vendég elmaradhatatlan kampósbotjára támaszkodva besietett a Szentélybe, és elfoglalta helyét. A plébános épp az Ő üdvözlésébe kezdett valahogy így: „és szeretettel üdvözlöm Schwarz Eggenhofer Artúr Kormányzó Atyát”. Ahogy kimondta, már érezte a plébános, hogy nemigen sikerült az üdvözlés. Jól sejtette, mert a vendég kissé indulatosan botja végével nagyot toppantott a szőnyeggel borított dobogóra, ahol a vendégek székei álltak, majd a döngésre beállott csöndben így szólt nem kevésbé indulatosan: „Apostoli!” Nem szeretném ugyanis, ha összetévesztenének egy bizonyos vitéz Nagybányai Kormányzóval!”

Salgótarján, 2007. június 14.

v v v

Jellemző!

Rákóczista gondolatok

Írta: Gönczy Zoltán

A Rákóczi gimnáziumba történt beiratkozásomkor merőben új dolgot tudtam meg a gimnázium történetéről.  Előzőleg annyit tudtam, hogy a II. világháború előtt egyházi iskola volt. Neve: „Budapesti Érseki Katolikus Főgimnázium” volt, mivel az Esztergomi Érsek fennhatósága alatt állt. Édesapám is ide járt, így természetes volt, hogy az időközben államosított és II. Rákóczi Ferenc Általános Gimnázium néven működő gimnáziumba iratkoztam be az Áldás utcai általános iskola elvégzése után, mely szintén Apám egykori iskolája volt. Ekkor tudtam meg, hogy a patinás „Rákóczi” egyik jogelődje az éppen 300 éves Mátyás király gimnázium volt, melyről csak annyit tudtunk, hogy a budai Várban működött. Sokáig kutattam, hogy nyomára bukkanjak ennek a régi iskolának. A Várat eléggé ismertem, mivel az ostrom alatt a Várbarlang egyik Úri utcai részében húzódtunk meg, mint óvóhelyen, ezért az ostrom után rendszeres vasárnapi sétáink mindig a Várba vezettek. Más szálak is a Várhoz kötöttek. Édesanyám kislány korában a Batthyány utcában lakott, elemi iskolája a Bécsi kapu téri Evangélikus iskola volt. Sajnos, ez az iskola az ostromban nyomtalanul eltűnt. Ahogy szintén eltűnt az egykori Szilágyi Erzsébet leánygimnázium is, melynek Mami korán elhunyt Mártus nővére volt a tanulója. A hajdani „Szilágyit” egy emléktábla jelzi ma a Hilton falán. A Mátyás király gimnáziumot azért nem fedeztem fel sokáig, mert számomra a Vár a várfalak által körülkerített történelmi Várnegyedet jelentette. Már lemondtam arról, hogy valaha megtudjam a régi gimnázium rejtélyét, amikor egy rádióriport felfedte a rejtélyt. Egy külföldön élő színész, Rónai András beszélt életéről. Tőle tudtam meg, hogy a Mátyás király gimnázium, melynek tanulója volt, a Várhegy oldalában lévő Ilona, ma Szabó Ilonka utcában volt, ahol sokáig működött a Ferencz József hadapród-iskola is. Megjegyzem, az ostrom előtt mi is az Ilona utcában laktunk, a hadapród-iskolával csaknem szemben. A Ferencz József Intézet hatalmas tömbszerű épületében működött a Mátyás király gimnázium. Rónai elbeszélése igen érdekes volt, ő ugyanis arról is híres, hogy ő alakította „Ficsúrt” az emlékezetes, „Valahol Európában” c. filmben. Egy igen jellemző esetet is elbeszélt gimnáziumi élményeiből: Egy alkalommal egy tanáruk azt kérdezte, hogy ki tudná akár csak elkezdeni a „Nemzeti dal”-t. Többen próbálkoztak így: „Hazádnak rendületlenül”... A tanár leültette, a másik így próbálkozott: „Bús düledékeiden”... Ez sem volt jó. A következő így: „Isten, áldd meg a magyart!” Természetesen ez sem volt jó. A sok sikertelen próbálkozás után a későbbi színész így kezdte: „Talpra magyar!” A tanár erre: jellemző! Éppen a Röhmer tudja! Büszke vagyok egykori iskolatársamra. Szinte magam előtt látom, amint mély meggyőződésből kivágja a sok elképedt magyarkodó diák előtt, hogy „talpra magyar”! Mert a látszat sokszor csal. Ilyenkor jut eszembe, hogy egyik szépapámat Rehrenbeck Szilveszternek, később Feszty Szilveszternek hívták, apai nagyszüleim neve pedig Schneider (Sándor) Imre és Fleischmann Irén voltak. Ide kívánkozik néhány név magyar hazafiak népes táborából is, természetesen nem teljes körűen, csupán „jellemző” példának: „Petrovics” (Petőfi Sándor), Damjanich János, Leiningen Westerburg Károly, Lahner György, Mansfeld Péter, Sinkovits Imre, Dugovits Titusz és még sokan, akik ebben az áldott Kárpát-medencében szívük mélyéről ezt vallották: „áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned – halnod kell!” Tehát fogadjuk meg a kis Röhmer tanácsát: „Talpra magyar, hí a Haza!”

v v v

Horváth Béla Tanár Úr rövid történetei

Magyarázat a vörös orra

Tudjátok, gyerekek, az első világháborúban az oroszokkal vívott harc során egyszer nagy viharba keveredtünk. A nagy havazás miatt nem tudtunk tovább haladni. Egész éjszaka esett, a hó, majdnem betemetett minket, csak az orrunk maradt szabadon. Az éjszakát kénytelenek voltunk a csillagos ég alatt tölteni. A nagy hideg sajnos megtette hatását. Az orrunk reggelre majdnem lefagyott, ennek nyomai a mai napig látszanak.

Latin tudás

Tudjátok, gyerekek, az a nagy megtiszteltetés ért, hogy én ministrálhattam az Euchariszikus Kongresszus idején Pacelli Jenő, a későbbi XII. Pius Pápa Miséjén. A Mise alatt egyszer hátra fordul a bíboros, és így szól hozzám: Béla fiam, gratulálok, hiszen te jobban beszélsz latinul, mint én!

Fénykép

Magyar órán meséli a Tanár Úr, hogy ő annak idején milyen irodalmi körökben mozgott. Elővesz egy fényképet, melyen József Attila mellett látszik Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és még sokan mások. Állításának igazolására körbeadja a fotót az osztályban. Egy okvetetlenkedő hang megszólal: De hiszen ezen a képen a Tanár Úr nem is látszik! Mire a Tanár Úr: „Szamár vagy, fiam, a képet valakinek csinálnia is köllött!”

A Rákóczi Gimnázium diákjai közt „Pocos” néven elhíresült, magyart, latint, és kémiát is tanító Tanár úr kis történeteit összegyűjtötte Engelmeyer Ákos közlései nyomán

Kerecsényi László

Névnap

Számos történet mellett ez is ide kívánkozik. Béla névnapkor az osztály egy előre kiválasztott diákja az osztály által „összedobott” pénzből vett üveg borral köszöntötte meg Pocost. A kémia előadóban kiment a borral a katedrához, és át akarta adni kis köszöntés keretében.

Pocos így reagált: „Köszönöm, fiam, de nem fogadhatom el. Vidd be fiam a szertárba!”

Ez még máig is szállóige itthon, családi körben, ha valaki ajándékot hoz.

Jablonkay Gábor

v v v

A Rákóczi Gimnázium története

Ez az írás a Tanáraink, iskoláink, emlékeink oldalról vagy innen közvetlenül megnyitva olvasható.

v v v